De mi az a böklenc? – Harry Potter és az elátkozott gyermek

J. K. Rowlinggal folytatott –némiképp egyoldalú –románcom kezdete valamikor a 2006-os évre datálható, amikor az akkori munkahelyemen közölte velem a rendszergazda, hogyha a jó viszonyunkra tekintettel nem hamisítaná folyamatosan, az adatforgalom tekintetében stabilan a roppant előkelő első helyet birtokolnám a hivatali internethasználatról vezetett és a főnökség felé minden hónapban riportált összesítőn, méghozzá úgy, hogy a második helyezett egy nagyságrenddel kevesebb megabájtot fogyaszt. Értettem a célzást, de hát mit tehet az egyszeri köztisztviselő, akinek folyamatos küzdelem a munkanapja (délelőtt az éhséggel, délután az álmossággal).

A megoldást végül az otthon letöltött és pendrive-on a hivatalba vitt e-könyvek jelentették, melyek segítségével sikerült olyan illúziót kreálnom, ami letöltéssel nem járt, mégis olyan hatást keltett, mintha elmélyülten tanulmányoznám a monitoromat (alapszabály, hogy a legjobb hely az, amin a monitor háttal van az ajtónak). Egy alkalommal minden fájl sérültnek mutatkozott, kivéve a Harry Potter és a bölcsek kövét, amelyet eredetileg nem magamnak töltöttem le, és amellyel úgy voltam, hogy úgyis valami gyerekeknek való faszság. De hát az unalom nagy úr …és a többi már személyes történelem.

Hogy rajongója lettem a sorozatnak, talán annak köszönhető, hogy én az elsőtől kezdve természetfeletti elemekkel operáló krimiként olvastam valamennyi részt. Rowling mesterien értett hozzá, hogy mágikus elemekkel turbózza fel a nyomozós szálat: a legjobb példa talán a negyedik rész, ahol az alakváltás és két szereplő névazonossága a kulcs a gonosz leleplezéséhez. A lényeg, hogy az írónő azóta is az Agatha Christie- és a P.D. James-összes tőszomszédságában van a polcomon (megérne egy eszmefuttatást, hogy az angol nők miért ilyen találékonyak, ha gyilkosságok kiagyalásáról van szó, ha csak az esztétikai szempontokat nézzük, a férfiaknak sokkal kreatívabbnak kellene lenniük). Amikor véget ért a sorozat, az egyik szemem nevetett (ha itt-ott voltak is zavarok, a ciklust sikerült lezárni, és az összkép koherens egészet mutatott), a másik viszont sírt, hiszen ahogy Neil Gaiman (vagy Stephen King, lusta vagyok megkeresni) írta egy novelláskötete előszavában, a jó sztorik egyik legfőbb jellemzője, hogy a végén azt kérdezed: és mi történt azután?

A Harry Potter és az elátkozott Gyermek kábé ott kezdődik, ahol az utolsó rész véget ért (ez alatt nyilván az utóhangot értem). Harry és Ginny három gyereket nevel, akik közül Albus éppen az első évére készül a Roxfortban. A vonaton nem mással barátkozik össze, mint Scorpius Malfoyjal, Draco fiával. Miközben Harrynak   - aki ugye a Varázsbűn-üldözési Főosztály vezetője a mágiaügyi minisztériumban - annyi év után újra nyilallni kezd a fejsebe, és baljós álmai támadnak, felkeresi őt Amos Diggory, a Trimágus Tusán meghalt Cedric apja azzal a kéréssel, hogy a minisztérium birtokába került időnyerővel (ez az a kütyü, amellyel anno Herrmione egyszerre tudott megjelenni minden órán) segítsen neki megmenteni a fiát. Harry nemet mond, de Albus kihallgatja őket, és egy merész, de nem túl jól átgondolt ötlet csírázik ki benne.

A történet fő drámai szála már-már közhelyszerűen, de lélektanilag nagyon is hitelesen adta magát: kamaszként valószínűleg mindenkit frusztrálna, ha az apja mentette volna meg a világot, de ő maga egyáltalán nem számítana különlegesnek. Albus Perselus Potter ráadásul a Mardekár házba kerül, sem a mágiában, sem a kviddicsben nem mutat tehetséget, egyedüli barátja pedig a már említett Malfoy Jr. Egy veszekedés során kis csúszik a száján, hogy néha szeretné, ha nem Harry lenne az apja – és ami rosszabb, a dühös Harry maga is hasonlóképpen riposztozik. Ez a vita sarkallja a fiút arra, hogy megkísérelje megváltoztatni a múltat - csak az a fránya pillangó-effektus ne lenne….

A darab szövegkönyvét egy Jack Thorne nevű, amúgy többszörös BAFTA-díjas szerző jegyzi, Rowling maga valószínűleg csak az ötletgazda volt, de azért sok helyen érezni a jelenlétét - hamisítatlanul az ő keze nyomát viseli pl. ahogy a múltban rekedt Albus tudatja az apjával, hogy pontosan hol és persze mikor tartózkodik éppen. Elég ”rowlingos” az is, hogy mint a hatodik részben a herceg kilétével, itt is csak az utolsó harmadban derül ki, hogy ki is az az elátkozott gyermek. Az időutazás révén kibontott részek nem túl hosszúak, de annál pörgősebbek, és ha a rejtély nincs is olyan komplexen csavargatva, mint a regényekben, a színházi kereteket is figyelembe véve nem lehet rá panasz.

Mielőtt bárki is túlzó elvárásokkal kezdene bele   az olvasásba, szögezzük le a nyilvánvalót: ez egy színdarab szövegkönyve (tudom, az ég kék, a fű zöld). Ez azért fontos, mert az előadásról szóló videókat keresve azzal szembesültem, hogy míg az előadásnak a briteknél nagyon magas a tetszésindexe, a könyvváltozat iszonyatos gyűlölethullámokat gerjesztett. Rengetegen írták le, hogy „Nem több egy rossz fanfictionnál”, és volt aki 18 pontban szedte össze, hogy miért is tartja borzasztónak. A kifogások egy része tényszerűen is igaz – pl. az időutazás kezelésében jó nagy adag zagyvaság van –, a kánontól is vannak technikai jellegű eltérések – az időnyerőt nem lehetne úgy használni, ahogy a darabban használják –, de persze túlnyomórészt a szubjektív elemek domináltak. /erős spoiler jön, be is zárom két kép közé/.

A két leggyakoribb kirohanás, hogy a) Voldemortnak totál aszexuális révén nem lehetett gyereke b) hogy kizárt olyan alternatív idővonal, ahol a jóképű Cedricből halálfaló válik. Erre csak azt lehet mondani, hogy a) Pinheadnek 10 perc elég arra a Vér evangéliumában, hogy ne csak teherbe ejtsen egy szerencsétlen nőt, de ki is hordassa vele a magzatot b) most komolyan, ezek még nem hallottak Anakin Skywalkerről vagy Arthas hercegről?

De visszatérve a lényegre, ha az Elátkozott gyermek regény lenne, rövidebb lenne, mint a Bölcsek köve. A cselekménybonyolítás abszolút rendben van, a helyszínek is sűrűn váltakoznak, de természetszerűleg sokkal szövegcentrikusabb minden, mintha forgatókönyvnek készült volna. A papírra nyomtatott párbeszédek néhol talán sutának, néhol épp ellenkezőleg, túlságosan színpadiasnak tűnnek - de összességében érződik az Elátkozott gyermeken, hogy a színházterem intim sötétjében gond nélkül életre kel a Varázslat, és magába szippant mindenkit, aki kicsit is szerette a kis túlélő kalandjait.

A szerzők alapvetően professzionális munkát végeztek. Harry és Albus ellentétének kidolgozásánál és feloldásánál innen maradtak a melodráma és a giccs között feszülő határon, minden ellenkező híresztelés dacára sikerült mértéket tartani Albus és Scorpius barátságának bemutatásán is – Scorpius nemcsak sidekick, a saját jogán is fontos szerep jut neki egy ponton, nagyjából úgy, mint amikor Csavardi Samu lép be Frodó helyett -, és szerencsére Harry utolsó, talán minden eddiginél nagyobb megrázkódtatással járó próbatételénél is betartották az aranyszabályt, miszerint minél tragikusabb egy szituáció, annál kevesebb szöveggel és zenével kell kísérni: beszéljenek az arcok, és hadd dolgozzon a néző fantáziája.

A fő cselekményhez kevésbé tartozó jelenetek közül viszont néhányról ordít, hogy csak a fanservice volt a cél. A beszélő Dumbledore-képnek épp annyi dramaturgiai szerepe van, mint mondjuk a murlocoknak a Warcraft filmben, és az egészről lerí, hogy csak azért tették bele, hogy ha haloványan is, de lemásolhassák a hetedik regény ő és Harry közti utolsó nagy dialógusát. Ez még nagyjából rendben is van, de Perselus patrónusának megjelenítéséről, vagy két nagy ellenfél hollywoodi ízű egymás melletti kiállásáról – a rendezői „utasítás” szerint: ez most egy afféle „én vagyok Spartacus” helyzet – el lehet mondani, hogy itt már túl sok szirupot nyomtak a fagyira. Egyébként Hagridtól Piton professzoron át Dumbledore már említett beszélő festménymásáig és persze Voldemortig mindenki felbukkan, ha máshogy nem, álombéli jelenetben (a színlap szerint Pitont és Voldemortot ugyanaz a szinész játssza, ami azért valahol bizarr egy kissé).

Ha van valami, amire kíváncsi vagyok, az az, hogy színpadi keretek között hogyan oldották meg a színek változását, a mozgást és persze a „varázslatot”. Az Elátkozott gyermek ugyanis elég mozgalmas. Mágiaügyi minisztérium, Godric’s Hollow, a Tiltott Rengeteg, a Trimágus Tusáról a tó mélye és a labirintus - csak néhány a helyszínek közül. De vannak varázspárbajok, szereplőkre támadó könyvek, alakváltás és még sorolhatnám - akinek a kommentelők között volt szerencséje látni a darabot, írhatna róla, hogy mi az, amit ténylegesen megoldottak valamiféle effekttel, és mi az, amit csak úgy "látunk", hogy halljuk.

Utóirat: ha valaki mostanság hegyi trollokat látott volna böklencháton keresztülvágtatni kis hazánkon, ne ijedjen meg. A végén garantált a hepiend.

Kövess minket Facebookon és Twitteren!

Üzenj a szerkesztőségnek

Népszerű
Uralkodj magadon!
A Geekz kommentszabályzata: Csak témába vágó kommenteket várunk! A politikai tartalmú, sértő, személyeskedő és trollkodó, illetve a témához nem kapcsolódó hozzászólásokat figyelmeztetés nélkül töröljük! A többszörös szabályszegőket bannoljuk a Geekzről/444-ről!