A nap, amikor egy szupergonosz öltötte magára a Vasember-páncélt

Doctor Strange and the Sorcerers Supreme #1

Történet: Robbie Thompson
Rajz: Javier Rodriguez
Marvel Comics

A mágia doktora most meglehetősen rivaldafénybe került a Marvel legújabb szuperhősfilmje kapcsán, csoda, hogy bele nem vakul. Szerencsére a képregény médiumában nem pusztán egy újabb rókabőrt húznak le róla, hanem Jason Aaron (akinek épp most olvasom újra a Scalped című indiánrezervátum-noirját, és ismét azon hüledezem, mennyire zseniális író) egy egész világunkat érintő következményekkel járó történetet zárt le, melyben Strange egy minden mágiát és mágiahasználót kiirtani próbáló, félelmetes ellenséggel, az Empirikullal vette fel a küzdelmet. Az összecsapás során doktorunk mágikus potenciálja jócskán megcsappant, és jobbára kénytelen inkább az Aaron által a kánonba vezetett kétfejű csatabárdjára hagyatkozni.

Merlin éppen a Föld meggyengült mágikus védelmeit kihasználó parazitaszörny felszeletelésekor talál rá, és ellentmondást nem tűrően hurcolja el magával téren és időn át, hogy a saját bejáratú, mágikus Piszkos tizenkettőjének (na jó, ők csak hatan vannak) tagjává avassa. A csapat összeállítása igazán izgalmas, különösen, hogy többjük a főszereplő szövetségeseinek múlt-, illetve jövőbeli verziója: a fiatal, hetyke és nagyképű Ancient One, Strange jövőbeni mestere, ennek ellenpontozásaként Wiccan, jelenlegi tanítványa, aki a jövőben az ő örökébe lépett, Sir Isaac Newton, aki a saját valóságában a mágia doktora és nem a tudományé, Nina, egy brazil varázslónő az ötvenes évekből és Kushala, a lángoló hátason lovagló apacs sámánnő. Mivel első ránézésre a jobb időket is látott, háborúból visszatért doktor rendelkezik a legkevesebb mágikus erővel közülük, a csapatdinamikán lesz még mit csiszolni, míg összeszoknak a Supreme Sorcerer titulust (melyből minden világon csak egy létezik) viselő szereplők.

A szövetség életre hívásának oka a Merlin által még Artúr király idejében bebörtönzött lények, az Elfeledettek kiszabadulása. Mivel az események már az első füzetben igen hamar eszkalálódnak, viszonylag sok flashbackre számíthatunk, amit valószínűleg nem is nagyon fogunk bánni, hiszen a csapattagok éppen eléggé furák és érdekesek. Nem tudom nem megemlíteni a rajzolót, aki az új Spider-Woman sorozatból (erről már áradoztam egy korábbi Geexkomixban) igazolt át: Rodriguez stílusa egyedi (talán Marcos Martinéhoz lehetne hasonlítani), részletgazdag és tökéletesen passzol a témához, olyannyira, hogy a szokástól eltérően a képregényoldalak mellé most néhány karakterdizájnt is mellékeltem.


Infamous Iron Man #1

Történet: Brian Michael Bendis
Rajz: Alex Maleev
Marvel Comics

Nem szeretem a Marvel szenzációhajhász crossover eventjeit. Nem szeretem őket, mert természetes medrükből erőszakkal kényszerítenek mesterséges kitérőre már folyó történetszálakat, karaktereket és különálló füzeteket, olyanokat, amelyeknél semmi szükség ilyesmire, mert még messze nem fulladtak egy helyben toporgó status quo klisékké. Ez történt Miles Morales fekete-hispán Pókemberével is: Bendis nagyszerű történetívét eddig háromszor szakították meg és szabdalták fel (Cataclysm, Secret Wars, Civil War II), mielőtt a karakter és az őt körülvevő barátok, szövetségesek, ellenségek kapcsolata igazán kibontakozhatott volna. Néha (nagyon ritkán) azonban az ilyen össznépi szuperhős események tényleg új, izgalmas utakat nyitnak meg, mint például az utóbbi évtized egyetlen számomra pozitívan értékelhető Marvel-eseménye, a Secret Wars (a harmadik, ha valaki esetleg nem lenne képben).

A Marvel-univerzum talán legikonikusabb szupergonosza, Dr. Doom, isteni erőre tett szert, mellyel összefércelte a széthullott párhuzamos valóságok darabkáit, hogy megmentse azokat. Mikor végül ez az utolsó mentsvár összeolvadt egyetlen idősíkká, hősök és gonosztevők tűntek el, változtak és születtek meg. Doom számára ez arca visszanyerését és az átélt események fényében eddigi élete átgondolását jelentette. Bendis, ahogy általában, most sem hirtelen rántotta elő a bűvészkalapjából a jó öreg doktor pálfordulását: az Invincible Iron Man oldalain már többször is megpróbálta meggyőzni Tony Starkot a szándékairól, persze sikertelenül. Mikor Stark eltűnik a képből (az Infamous Iron Man első füzetének megjelenésekor még nem jött ki az eddig is óriási csúszásokat produkáló Civil War II befejező része, így nem tudjuk pontosan, mi történt), Doom nem vár tovább, hanem megteszi az első lépést: Vasember helyébe lép.

A miértek kibontása nyilván a sorozat fő témája lesz, de egy flashbackben már kapunk rá utalást: az Illuminati egyik gyűlésén a Hood meglehetősen tapintatlanul felteszi az akkor még fémmaszkos doktornak a kérdést, hogy miután a saját országának az uralkodója, mérhetetlen mágikus hatalom birtokosa és még az anyját is sikerült visszaszereznie a Pokolból, milyen más életcélja van, amit még nem ért el? A Secret Wars után különösen érvényes ez a kérdés: nemezise és riválisa, Reed Richards, akinek legyőzésére és fölébe emelkedésére annyi energiát fektetett, megszűnt létezni. Eltorzult arca visszanyerte eredeti formáját. Mit akarhat még az élettől egy halhatatlan, elképesztő hatalommal bíró despota, ha egyszer minden elért, ami csak a szíve vágya volt?

A koncepcióban óriási potenciál van, és ha megkérdezik, ki lehet még képes arra, amire Dan Slott (avagy jól megírni egy volt szupergonosz megváltástörténetét, lásd a The Superior Spider-Manben egy másik híres doktor kalandjait), akkor nagy valószínűséggel pont Bendisre gondoltam volna. Az, hogy mindezt Alex Maleev illusztrálja, már tényleg csak hab a tortán.


Mayday #1

Történet: Alex de Campi
Rajz: Tony Parker
Image Comics

Ritka madár az amerikai képregénykiadásban a hidegháborús akcióthriller, azonban de Campinak már a családi háttere is biztosította hozzá az alapanyagot: szülei a CIA és az NSA kötelékében dolgoztak a hatvanas években. Az eddigi munkái egyébként is elég figyelemreméltóak: horrorsztori a Dark Horse-nál (Grindhouse), politikai thriller (Smoke), tinédzser nyomozók a suliban (Kat & Mouse), francia nyelvű sci-fi noir (Messiah Complex) a Les Humanoïdes Associés gondozásában, legutóbb pedig egy félresikerült osztálykirándulást méltattunk tőle, ami áttéved a mexikói határ túloldalán lévő senkiföldjére (No Mercy).

1971 áprilisában a CIA-nek sikerül átcsábítani az oldalukra egy magas rangú KGB-tisztet, aki bónuszként egy mikrofilmet is hoz magával, rajta az összes szovjet ügynök nevével Ázsiában és a vietnami területeken. Az értékes vendégre az FBI vigyáz egy kaliforniai villában, amíg Hudson és Reilly ügynökök át nem veszik tőlük a csomagot. Persze nem megy minden simán, két huszonéves szovjet ügynök, Felix, egy katonai elhárításnál dolgozó volt utcakölyök és Rose, egy Politburo-tag unokahúga a moszkvai KGB irodából kivégzik a disszidens árulót, és meglépnek a mikrofilmmel meg egy igazságszérummal megbolondított üveg vodkával. Csupán San Franciscóba kellene eljutniuk, de még ez az egyszerű terv sem éli túl a találkozást az amerikai valósággal: egy hippi társaság egy drogokkal, alkohollal és szexszel feltüzelt éjszaka után meglép az autójukkal.

De Campi rengeteget tud a hetvenes évekről, amikor a Mayday játszódik: a képregényben elhangzó korabeli soundtrack elérhető a Spotify oldalán is, Parker pedig nagyon specifikus instrukciókat kapott a panelekhez, bár erre nem is nagyon volt szüksége, mivel nemrégen fejezte be a munkát a This Damned Band című képregényen, mely ugyanebben a korszakban játszódik. Fura, európai hatású képregény ez, már csak a témaválasztását és a vizuális világát tekintve is, és épp elég dicséret, ha azt mondom, hogy elsőre a The Americans című tévésorozatot juttatta eszembe.


Shade – The Changing Girl #2

Történet: Cecil Castellucci
Rajz: Marley Zarcone
DC / Young Animal

Elég jó irányba tart a képregényes körökben az Umbrella Academyről elhíresült Gerard Way indította Young Animal imprint, amely fura és extravagáns hősök kalandjainak elmesélését tűzte ki céljául a DC zászlaja alatt (olyasmikre kell itt gondolni, mint a Morrison-féle Doom Patrol, vagy ugyancsak tőle a The Invisibles és a Flex Mentallo). A kísérleti széria második címe egy régi képregényhős újrahangolása: a Shade the Changing Man Steve Ditko egyik korai, a DC számára alkotott karaktere volt. A hetvenes évekbeli verzió főszereplője egy idegen dimenzió titkos ügynöke, aki az M-Vest, egy ritka technológiával készült mellény (képes erőteret gerjeszteni és teleportálni) segítségével menekül el a Meta bolygó hatóságai elől, hogy aztán több pándimenzionális kalandban még a mi világunk Suicide Squadjával is eltöltsön egy kis időt.

A kilencvenes években Peter Milligan segítségével újra felélesztették a sorozatot ugyanezen a néven, a címszereplő azonban itt már egy költő volt, akit a szülőbolygójáról küldenek a Földre, hogy mentse meg az azt felemésztő őrülettől. Ebben az M-Vest (M, mint Madness, azaz őrület) tesz neki nagy szolgálatot, amellyel képes manipulálni a valóságot. A karakter többször is meghal, hogy új testben térjen vissza, és Milligan nem fogta vissza magát, hogy a kor megosztó témáit (transzgenderizmus vagy JFK meggyilkolása) feszegesse a képregény oldalain, nem véletlen, hogy az akkor születű Vertigo imprint egyik első címe lett.

Shade jelenlegi inkarnációja, egy Loma nevű idegen lény a Meta bolygón ellop egy múzeumi kiállítási darabot, egy M-Vest nevű kísérleti mellényt, amely képes megváltoztatni a valóságot, pontosabban a viselője őrületét használja fel üzem- és alapanyagként. Loma tudata átkerül egy 16 éves földi lány testébe, aki addig kómában feküdt a kórházban. Miközben Loma Shade elkezdi felfedezni ezt a számára új és furcsa világot, és lassan szivárgó őrülete megváltoztat körülötte dolgokat, a Meta bolygó nyomozó hatósága a szökevény nyomába ered. Persze semmi sem olyan egyszerű, aminek látszik: Megant, jelenlegi testét valójában ugyanis az osztálytársai fojtották vízbe, hogy aztán balesetnek álcázzák az egészet. Shade ebből semmire sem emlékszik, így a tinédzser gyilkosok meg vannak győződve róla, hogy Megan csak játszadozik velük, és megpróbálják kipuhatolni a céljait.

Az újragondolt Shade szerzője, Castelucci elismert young adult regényíró, ráadásul az új Star Wars-könyvek egyikében (Moving Target: A Princess Leia Adventure) már kipróbálhatta magát ebben a számára új médiumban. A történettel nincs is gond, de ami igazán nagyot dob rajta, az Zarcone pszichedelikus, színes-szagos, néhol elfolyó vizuális világa. Az M-Vest időnként látványos és szórakoztató mellékhatásokat produkál: arra leszek igazán kíváncsi, hogy elmerészkedik-e majd a képregény a Milligan- vagy Morrison-féle metafikció erdejébe.


The Hunt #3

Történet és rajz: Colin Lorimer
Image Comics / Shadowline

Colin Lorimer eddig is gyakran választott olyan témákat, amelyek a mindennapokban megbúvó természetfelettivel foglalkoznak (mint például a korábban már említett Burning Fields), és úgy tűnik, a gyerekkori rémálmok és alvásparalízises élmények továbbra is meghatározóak a munkásságában. A The Hunt címét és témáját az ír mitológiában is megjelenő Vad Hajsza inspirálta: a csapatba verődött, lélektolvaj Sluagh, olyan gonosz szellemek gyülekezete, akiket még az alvilág is kivetett magából. A fizikai szem számára láthatatlan, madárszerű lények a haldoklók ágya felett lebegnek, hogy amikor a halál pillanatában a lélek távozik a testből, elragadhassák azt, és beolvasszák az örökké úton lévő kísérteties vadászcsapatba.

Az írországi kisvárosban élő Orla gyermekkorában szemtanúja lesz, ahogy rákos apjának utolsó leheletét ellopja egy kísérteties lény. Innentől kezdve kinyílik a szeme a másik világra, és amikor megpróbálja visszaszerezni apja foglyul ejtett lelkét, csúfos kudarcot vall. A hetekre eltűnt kislányt egy erdőben találják meg meztelenül, és a pszichiátriai kezelés után is gyógyszereket szedő Orla a középiskolai éveit is páriaként tölti. Egyedüli szövetségese a nagyanyja, aki már csak azért nem látja a tündéreket, mert azok a fél szemére megvakították. A lány leszegett fejjel próbálja túlélni az iskoláséveket, miközben naplót vezet a rosszindulatú tündéreknek dolgozó cseregyerekekről, akiket korábban már felfedezett. A Sluagh azonban a jelek szerint megunta, hogy haldoklók ágyánál kuporogjon, és a szabályokat felrúgva a saját kezébe veszi a dolgokat: Orla családja veszélybe kerül, nagyanyját megkéselik, öccsét pedig elrabolják.

Lorimer a történet első felében egy családra koncentrál, de ígéretei szerint a képregény visszamegy majd az időben, hogy a vérvonal korábbi tagjainak múltját és a tündérekkel kötött alkuikat is felfedje. Ami a vizualitást illeti, ez az első munkája, amelyet íróként és rajzolóként is jegyez, és egyáltalán nem lehet okunk panaszra: a témához illik a realisztikus stílus és a tündérvilág kékes-zöldes, nyomasztó színei is sokat dobnak a hangulaton. Akik hiányolják a pszichológiai horrort a képregényes palettáról, azok bátran bepróbálkozhatnak a sorozattal.

Kövess minket Facebookon és Twitteren!

Üzenj a szerkesztőségnek

Népszerű
Uralkodj magadon!
A Geekz kommentszabályzata: Csak témába vágó kommenteket várunk! A politikai tartalmú, sértő, személyeskedő és trollkodó, illetve a témához nem kapcsolódó hozzászólásokat figyelmeztetés nélkül töröljük! A többszörös szabályszegőket bannoljuk a Geekzről/444-ről!