A Dungeons & Dragons szerepjáték töretlen sikerén felbuzdulva a Wizards of the Coast nem átallott a társasjátékok világában is próbát tenni, ehhez pedig két utat látott megfelelőnek. Az egyik a ceruza-és-papír alapú nagytesó táblás léptékű kalandozássá varázslása volt - habár ehhez muszáj hozzátenni, hogy nagyon nem kellett megerőltetniük magukat, hiszen a negyedik kiadású D&D egy merész lépéssel szinte önmaga is egy négyzetrácsos táblát alkalmazó harci szimulációvá avanzsált, így a mára négy részt magába foglaló D&D Adventures társasjátékok a tényleges szerepjátszáson kívül szinte ugyanazt az élményt biztosítják.
A másik út már rizikósabbnak bizonyult: kikacsintani a társasok öregapja, a német típusú, avagy eurogame játékok irányába. A hajdanában ősklasszikusokat kitermelő, a gondolkodást, előretervezést, gazdálkodást előtérbe helyező zsáner egykor pompás patinája mára megkopott, köszönhetően az eredeti ötletek hiányában fejét felütő másolási divatnak és innen-onnan kölcsönvett elemek újrahasznosított kombinálásának. Érdekes módon a Lords of Waterdeep című társasukkal belenyúltak a tutiba, pedig szinte alig több a belépőszinttől, az Elfeledett Birodalmak témáján kívül sok újdonságot alig mutatván fel (a kiegészítővel felturbózva viszont már egészen más ligába emelve azt).
Érdekes módon 2016-ig kellett várnunk egy újabb euro-vonalas D&D-társasra, a Tyrants of the Underdarkra, amely azonban nem is száz százalékban eurós tisztaságú, hiszen a mostanában oly divatos pakliépítős mechanizmust (lásd Star Realms, Dominion, Alien) kombinálja a területfoglalással. Ezen nincs mit csodálkozni, a hibridjátékok korát éljük, a biztonságra törekvő üzleti politika pedig nem kedveli a kísérletezést, a tervezők többsége abból dolgozik, ami éppen népszerű. Hogy ez most jó vagy rossz, egyéni ízlés és elvek kérdése, ettől függetlenül ugyanúgy megvan az esély a remekül játszható társas összerakására.
A Tyrants of the Underdark (továbbiakban TotU) esetében a mérleg a pozitív irányba mutat. A helyszín ezúttal is az Elfeledett Birodalmak, egészen pontosan a közkedvelt sötét elfek (itt drow-k) otthonául szolgáló Mélysötét, a világító óriásgombák, kanyargó barlangrendszerek, városnyi csarnokok, polipfejű agyszívók és megannyi földalatti veszedelem világa. A Lords of Waterdeephez hasonlóan a téma itt is csak egy skin, némi kreativitással átkonvertálható akár Warhammer 40.000-re is, ha éppen ahhoz lenne úri kedvünk (de vesződjön vele, akinek bőven van ideje).
A számos regénynek köszönhetően az Elfeledett Birodalmakban járatosak ismerős lényekkel találkoznak majd a kártyákon, a szabályfüzet második fele pedig azok számára igyekszik némi betekintést nyújtani Mélysötétbe, akiknek halvány fogalmuk sincs, a drow-t eszik-e vagy isszák. Ez szimpatikus a kiadó részéről, akit nem érdekel, az úgysem olvassa el, más meg hátha emiatt indul el a D&D felé. Egyéb vizet - sajnos - a tematika nem zavar, úgyis a lapok képességeit fogjuk figyelni, magasról teszünk majd rá, hogy egy illithid vagy egy tanar’ri adja a bónusz katonát.
Maga a játékmenet egy az egyben a pakliépítős metódust alkalmazza: egy nagyon primitív kezdőpakli segítségével kell egy közös kártyapiacra folyamatosan érkező, különleges hatásokat kínáló lapokból bevásárolni, úgy, hogy egyszerre mindig csak öt lapból tudunk gazdálkodni. A dobott lapok a húzópakli kiürülésével újrakeverednek, ezáltal többször is kézbe kerülvén egy parti alkalmával. A cél, hogy a táblán lévő területeken katonáinkkal többséget szerezve a legtöbb győzelmi pontot gyűjtsük össze.
Győzelmi pontot viszont nem csak az elfoglalt helyszínek, hanem az egyre dagadó lapkészletünk, a leölt ellenséges katonák, illetve a nagyvárosnak minősülő területek körről körre való megtartása is ad. Az első két feltétel változatossá teszi a küzdelmeket, utóbbi kettő pedig garantálja, hogy a játékosok egymás torkának essenek. Ráadásul a lapmenedzselés is kapott egy csavart, ugyanis kártyáinkat kivonhatjuk a forgalomból, lemondva használatukról, ellenben megemelve játék végi pontértéküket. Így meggondolandóvá válik, milyen utakat válasszunk a győzelem érdekében, illetve hogyan korrigáljunk, ha társaink elhalásszák előlünk a jó lapokat.
A játékban mindent a kártyáink vezérelnek. A kezdőkészletben pénz (befolyás) és katona (hatalom) szerepel csupán, eme szegényes fundamentumokból kell virágzó birodalmat építenünk. Pénzből új lapokat veszünk, katonából a játéktér helyszíneire rakosgatjuk bábuinkat. A piacról beszerezhető lapok már más szintet képviselnek: orgyilkosságok, laphúzások, extra katonai erő, teleportálás, más katonáinak átállítása és megannyi mocskos trükk szerepel a repertoárban. Minél erősebb előnyt nyújt egy kártya, annál többe kerül, tehát a játék kezdeti szakaszában biztosan nem fogunk elhúzni egy vörös sárkány vagy egy főmágus szövetségessé tételével.
Tényleges háborúra senki ne számítson, a harc általában kimerül a "felteszek egy bábut, leveszem a tiédet" interakció kereteiben, időnként megspékelve egy-egy kémmel vagy erős szövetségessel. A győzelem érdekében végzett terjeszkedés itt szó szerint értendő, a játéktábla által reprezentált Mélysötét nevezetes helyszíneit jelölő mezőkre pakolászgatjuk katonáinkat, szigorúan sorban, mintha vonatoznánk, emiatt nem mindegy, merre indulunk el és milyen elágazásokat teszünk. Kivétel persze akad, kémet bárhová letehetünk, illetve az erősebb kártyák ebbe is belekavarhatnak.
A TotU egyik legszimpatikusabb vonása a változatosság. Nem pusztán a partiról partira más és más paklik összerakására gondolok, hanem a társashoz adott négy fajra. Ezekből ugyanis minden meccshez csak kettőt használunk, a többi addig pihen, így aztán hat, különböző hatásokat nyújtó központi lapkészlet várja, hogy felfedezzük és kiaknázzuk képességeit. A sötét elfek olcsók, mozgékonyak és tele vannak piszkos trükkökkel, a sárkányok drágák, de hosszú távon brutális erőt vonultatnak fel, a démonok lapokat áldoznak és felhígítják az ellen pakliját, az elementálok pedig felerősítik egymást és bónuszokat adnak. A kombinációiknak köszönhetően hat eltérő játékstílushoz kell alkalmazkodnunk, ami kitolja a játék szavatosságát - az esetleges kiegészítős fajok lehetősége pedig nyálcsorgatásra ad okot.
A játékmenet kellően gyors, kijátsszuk a lapjainkat, végrehajtva a képességeket (amelyekből a leggyakoribbak a vásárlás és a katona lepakolása), ez alól pusztán az képez kivételt, ha valaki sokat gondolkodik, összeméricskéli az eddigi lapjait a beszerezhetőekével. A TotU-ra azonban nem jellemző a több perces holtidő, általában mások köreiben is figyelmesen követjük, ki mit vásárol, izgulva, nehogy megvegyék előlünk a kinézett kártyát, illetve mérgelődve, ha éppen katonáink sorait ritkítják, netán bosszút forralva, a visszatérés lehetőségeit latolgatva. Eközben persze már törjük a fejünket, hogy az új lapokból mit és hogyan csináljunk.
A játékmenetben nincs hiba (a szerencse-faktor feature és nem bug), egyszerű és érthető szabályok, gyors és élvezetes játék jellemzi a TotU-t. A változatossága és újrajátszhatósága kimagasló, a kombinációk elgondolkodtatnak, oda kell figyelni, előretervezni, muszáj felkészülni a korrigálásra, tehát nem egy buta játékról van szó, kifejezetten izgalmas és két-három óra alatt le is megy. A megvalósítása azonban már nem ilyen fényes…
Először is problémás a lapok minősége: pakliépítős játéknál a minimum, hogy legalább normál vastagságúak legyenek, a TotU-ban azonban érthetetlen okból vékonyabbak. Számtalan újrakeverést kellene bírniuk, azonban már az első parti után meglátszik a kopás a kártyák oldalán. Oké, hogy magára valamit is adó gémer lekártyavédőzi a játékait, pláne ha tudja, hogy sokat kell majd keverni a lapokat, de ez nem mentség rá. Az Arkham Horrorban olyan vastag lapok vannak, hogy bugyi nélkül is évek óta bírják a gyűrődést, erre a Wizards, illetve a besegítő Gale Force Nine képes odalökni elénk ezt. Amit csak tetőz, hogy a TotU 21.990 forintba kerül!
Rendben, legyen, ők képzik az árat, én meg eldöntöm, hogy megveszem-e, de ennyi pénzért gyengébb minőséget produkálni úgy, hogy még költsek protektorra is, kissé elszomorító. És a többi tartozék se egy FFG-minőség: a műanyag bábuk nem rosszak, öt évvel ezelőtt még megdicsértem volna őket, manapság azonban ez már kevés, ehhez az árhoz egyértelműen az. A tábla inkább funkcionális - hozzáteszem, szerencsére -, viszont nem hiszem, hogy ne lehetett volna egy kis kreativitással feldobni. A lapok illusztrációi egytől egyig korábbi D&D kiadványokból lettek kiollózva és újrahasznosítva, viszont ezzel maximum annak lehet baja, aki kívülről fújja őket, mert szépek, azt meg kell hagyni. Viszont hiába mutatósak, ha a lapok elsődleges funkcióját alkotó ikonok meg picik, holott a táblára kirakott kártyákat jól meg kell vizsgálni, melyik mire való. Erre jönnek ezekkel a miniatűr ikonokkal. Érthetetlen.
Hogy akkor jó játék-e a Tyrants of the Underdark? Igen, nagyon is, hamar bele lehet jönni, élvezetes, jól összerakott, szerethető társas. De hogy ennyi pénzért bátran ajánlanám-e? Nem, ennyiért semmiképp. A Tyrants of the Underdark magasan túllőtt azon az értékhatáron, ahová a kvalitásai alapján tartozna, így aztán az “erősen ajánlott” kategóriából a “mindenki maga döntse el, megér-e neki ennyit” osztályba sorolnám be. Természetesen ez a fentebb elhangzott erényeiből cseppet sem von le, szegény TotU nem tehet róla, hogy a gazdái ilyen kapzsik. Talán megártott nekik tervezés közben a sötét elfek szemlélete...
