Amikor a tinédzser Pókembernek elege lett a felnőtt szuperhősökből

Cave Carson Has a Cybernetic Eye #2

Történet: Gerard Way és Jon Rivera
Rajz: Michael Avon Oeming
DC / Young Animal

Már elég sokat regéltünk a DC Young Animal imprintjéről korábbi GeexKomixokban a Doom Patrol és a Shade – The Changing Girls kapcsán, így most legyen elég annyi, hogy a mi szempontunkból az Umbrella Academyről elhíresült Gerard Way C-listás DC karaktereket és szupercsapatokat ásott elő a kiadó kánonjának régészeti tárlatából. Közös pont bennük, hogy messzire esnek a népszerű, fősodorbeli hősöktől, de volt egy időszakuk, amikor egyedi elképzelésekkel megáldott íróiknak (mint például Grant Morrison vagy Peter Milligan) köszönhetően kiharcoltak maguknak egy szűk, ám kitartó olvasóréteget. Az először a hatvanas évek Ezüstkorában megjelenő Cave Carson azonban még ebből a szempontból is kilóg a sorból: olyannyira obskúrus karakter, hogy Way még a minden részletre kiterjedő DC-enciklopédiában is csak egy pár sort talált róla, és végső soron ez keltette fel az érdeklődését.

Cave Carson klasszikus science hero, felfedező, aki egy kétfős csapattal és egy fejlett kütyükkel felszerelt fúrógéppel merészkedett a Föld legmélyebb rétegeibe, hogy ott egy komplett civilizációra bukkanjon. Párszor kisegítette Supermant is, majd a DC 52 első hullámában elindított (majd hamarosan elkaszált) Resurrection Man sorozatban kapott mellékszerepet. Amikor Way felveszi a fonalat, Carson már tíz éve visszavonult a hősies kalandoktól, elvette feleségül Muldroog, az általa felfedezett földalatti birodalom hercegnőjét, és felköltözött a felszínre tinédzser lányukkal, hogy az normális, átlagos életet élhessen. Carson azonban természetesen nem gyakorolhatja békésen tanári hivatását élete végéig, mert a múltja utánanyúl: Muldroog politikai berendezkedésében változások állnak be, és a velük üzletelő EBX óriáscég a lányát, Chloét akarja felhasználni ütőkártyaként ebben a játszmában, ráadásul valaki egy gombaszörnnyé alakuló bérgyilkost küld a nyomába. Hősünk tehát nem tehet mást, mint ellopja egykori vakondjárgányát, a Mighty Mole-t, betoborozza egy régi barátját, aki főállásban egy Circle of Serpents nevű bűnszervezet ellen küzd, és nekilát, hogy megmentse a lányát.

Noha a képregény címében is szerepel, de a történet egyelőre korántsem Carson kibernetikus szeme körül játszódik, bár több helyütt is komoly előnyt ad neki: Way egy pörgős weird science-elemekkel tűzdelt kalandot ad nekünk, aminek egyelőre több köze van az Indiana Jones-sorozathoz, mint a Young Animal eddigi bizarr témájú címeihez. Ez legyen persze a legnagyobb problémája, hiszen ráadásképp ez Oeming nagy visszatérése is a fősodorba a Powers után. Ami pedig a Powersben működött, itt is tökéletesen működik: valószerű akció és dráma, valószerűtlenül rajzfilmszerű karakterekkel.


Champions #2

Történet: Mark Waid
Rajz: Humberto Ramos
Marvel Comics

Elég sok érv szólt amellett, hogy a Champions nem lesz a következő Runaways vagy Young Avengers, még ha a Marvel elég biztosra is ment, amikor a legfrissebb és legnépszerűbb karaktereiket (Ms. Marvel/Kamala Khan, Spider-Man/Miles Morales) tették az új tinédzser szuperhőssorozat gerincévé. Ez az alapjában véve mesterkélt és az eladások maximalizálását szolgáló húzás, ami az elég borzasztó, felesleges és túlnyújtott Civil War II megaesemény egyik következményéből nőtte ki magát (jelesül abból, hogy több fiatal Avengers-tag kilép a patinás és százszor újjáalakult szupercsapatból, amikor példaképeik számukra elfogadhatatlan döntéseket hoznak) , már a legelső számával is csak ráerősített arra, amire számítottam: didaktikus, erkölcsi mondanivalót sulykoló és üres frázisokat pufogtató dögunalom lesz. Nem is tévedhettem volna nagyobbat.

Elképzelhető, hogy Mark Waidnek az első füzetben szerkesztőségi előírásra le kellett futnia a kötelező polkorrekt köröket: a frissiben összeverődött csapat beomlott szénbányából ment ki ott rekedt bányászokat, majd a kifejezetten a főszereplők hősiességének kidomborítására a füzethez felhasznált, egylövetű és -dimenziós gonoszbohóc bűnbanda karmaiból szabadítanak ki konténerekben a tengerentúlra szexrabszolgának szánt, megesett sorsú fiatal lányokat. Mindezt természetesen a mindenhol jelenlévő közösségi média kereszttüzében, hogy elmondhassák krédójukat a világnak, ezzel erős kontrasztot adva a marakodó, tartásukat vesztett felnőtt szuperhősöknek.

Ehhez képest a második szám teljes egészében egy isten háta mögötti erdő szélén, egy tóparti tábortűz körül játszódik, ahol az új, korábbi példaképeikből kiábrándult tinédzserek végig csak beszélgetnek egymással. Rendben, valójában átbeszélik és bemutatják a képességeiket egymásnak (és az újonnan csatlakozott olvasóknak), hogy olajozottabban menjen a csapatmunka, de ezzel ugyanakkor definiálják is a karakterek közötti kapcsolatokat. Az állandóan hetvenkedő, mindenkit letromfoló új Hulkot (Amadeus Cho) például úgy állítják le, hogy megkérdezik milyen magasra tud ugrani, és míg a bizonyítási vágytól szinte toporzékoló zöld melák hosszú perceket tölt valahol a sztratoszférában, végre nyugodtan tudnak beszélgetni, anélkül, hogy félbeszakítaná őket. Viv Vision (a saját sorozatában kertvárosi családapát játszani próbáló Vison lánya) azzal örvendezteti meg őket, hogy a semmi közepén is képes wifit szolgáltatni a telefonfüggő újgenerációs hősöknek, Ms. Marvel pedig ösztönösen és megkerülhetetlenül karizmatikus kisugárzásával rántja egybe a csapatot. A talán legkevésbé ismert Nova is kap némi reflektorfényt, ráadásul egy váratlan fordulatként megjelenik a múltból iderángatott, egyelőre rendkívül idealista, de a Marvel-kánon fényében potenciális jövőbeli tömeggyilkos, Küklopsz tinédzser inkarnációja. A Champions tagjainak első igazán komoly kihívása így, hogy a jövőbeli események fényében adjanak-e esélyt Scott Summers megváltástörténetének.

Annyira gördülékeny és szórakoztató a szkript, hogy az örömömet a Marvel rajzolói közt általam legkevésbé kedvelt Ramos stílusvilága sem tudta elrontani. Követésre erősen javallott sorozat.


Ether #1

Történet: Matt Kindt
Rajz: David Rubín
Dark Horse Comics

Amióta megláttam az Ether borítóját, azóta várom a képregény első számát: a Paul Pope-féle Battling Boy előzményei után Rubín nagyon hamar bekerült a kedvenc illusztrátoraim közé. Ráadásképp az Aurora West-sorozat fekete-fehér, az Ether színes, ezáltal Rubín szörnyei és fantáziadús állat-gép hibridjei még inkább életre kelnek. Matt Kindt legújabb hőse pedig éppenséggel egy ilyen lényekkel benépesített világba talál utat egy Velencei Szingularitás nevű lencsén keresztül. Bár Ether világa a mágia birodalma, Boone Dias nem hisz a mágiában: szerinte minden megmérhető, kiszámítható, kiismerhető. A tudomány és a logika eszközeivel keres válaszokat azokra a szabályokra és törvényszerűségekre, amelyek (szerinte) meghatározzák ennek a furcsa dimenziónak a működését. Ether lakóiétól gyökeresen eltérő gondolkodása az okkult kalandorává, a helyiek hősévé teszi, hiszen olyan szemszögből képes megvizsgálni a dolgokat, ami az itteniek fejében meg sem fordulna.

Legújabb ügye egy kritikus fontosságú gyilkosság körülményeinek felderítése: Blaze, Ether fővárosa, Agartha legfőbb védelmezője, legutolsó védelmi bástyája halott. Egy klasszikus bezárt szobás rejtélyt kell megoldania állandó kísérője, Glum, a mi világunk és Ether közti kapu őrzőjének segítségével, aki amolyan óriásmajomszerű Dr. Watsonként kérdőjelezi meg folyton a módszereit. Mivel önálló személyiséggel rendelkező és nyilvánvaló okokból kérészéletű mágikus lövedékkel (mint a gyilkosság eszközével) van dolguk, Boone a főváros igen gyanús viselkedésű főkönyvtárosához fordul, hogy tanulmányozhassa a vonatkozó szakirodalmat.

Amikor azonban hősünk visszatér a világunkba a könyvekkel, csodásan lobogó sálja elfakul, szeme eltáskásodik, szakálla csomós bozonttá alakul; egy jól láthatólag bolond, magában beszélő, hajléktalan csavargóvá aljasul, aki lopott kenyérrel lakik jól, és egy elhagyatott kapualjban húzza meg magát a legközelebbi utazásig a mágikus világba. Remek felütés, ígéretes expozíció, pontosan ilyennek kell lennie egy új sorozat első számának. Kindt derekas munkát végzett, Rubín pedig egy húron pendül vele, karaktertervei olyannyira jól sikerültek, hogy elkészültük visszahatott még a történet alakulására is. Akiknek bejött az új Dr. Strange tematikája, az semmiképpen nem nyúlhat mellé ezzel a képregénnyel.


Motro #1

Történet: Ulises Fariñas és Nick Freitas
Rajz: Ulises Fariñas
Oni Press

Fariñas egy nem túl ismert indie képregényíró/rajzoló - annak ellenére, hogy olyan nagy és népszerű címeken dolgozott már, mint a Star Wars, a Godzilla, a Transformers vagy a Judge Dredd, meglepő módon én mégis csak az olyan indie munkáit olvastam, mint az Amazing Forest antológia és a Gamma one shot (amely egyébként abból a zseniális ötletből indul ki, hogy mi lenne, ha a világunkra támadó óriásszörnyek ellen Pokemon-szerű beidomított zsebszörnyekkel védekezne az emberiség). A Motro abból a gondolatból született, hogy a fantasy zsáner már az utolsókat rúgja, mivel a legtöbb szerző még mindig a Gyűrűk Ura megfáradt toposzaihoz, törpéihez, orkjaihoz és sárkányaihoz nyúl vissza mankóként.

Egy biztos, a Motro posztapokaliptikus-szürrealisztikus fantasy világában sem orkok, sem sárkányok nincsenek, vannak viszont Wheeliebeast és Tankerbeast elnevezésű, öntudattal rendelkező és érzelemhullámokkal (képregénynyelvre lefordítva piktogramokkal) kommunikáló motorkerékpárok és tankok, amelyeket ugyanúgy etetni-itatni kell, mintha háziállatok lennének. A címszereplő kisfiú egy mini motorkerékpár társaságában tengeti az időt egy barlangban, amikor a közeli falut, ahol elég rossz szemmel néznek rá, megtámadja egy Mad Max-szerű motoros banda. A jólelkű fiú a segítségükre siet, és bár mint kiderül, szinte sebezhetetlen (gond nélkül túlél egy közvetlen tanklövedék találatot), és emberfeletti ereje van (az egyik martalócot felüti a sztratoszférába), harcolni még nem tanult meg, így kénytelen visszavonulót fújni, és cselhez folyamodni. A terv ugyan sikerül, de a győzelem pürhosszi: ez nem az a képregény, ahol a jó elnyeri a jutalmát, az ártatlanok pedig megmenekülnek.

Fariñas teljesen egyedi látványvilága nagyon jól szolgálja a bizarr lényekkel és ötletekkel benépesített világot (amelyből ráadásul még szinte alig láttunk valamit), valami olyat hoz a fantasy zsánerbe, mint amit a Prophet hozott a sci-fibe: kiszámíthatatlanságot, abszurdot, amely mégis valamiféle belső logikát követ. Semmiképpen nem gyerekeknek való anyag, hiszen hullanak benne a szereplők, fejek robbannak szét, mégis meseszerű marad az egész. Fogalmam sincs hová tart a történet, de ez itt számomra mindenképp pozitívum: a Motro minden, csak nem tucatképregény.


Reborn #2

Történet: Mark Millar
Rajz: Greg Capullo
Image Comics

Millar az utóbbi időben nem nagyon okozott csalódást (lásd Jupiter’s Legacy, Empress, Huck, kivételnek pedig Chrononauts és Jupiter’s Circle), de a Reborn esetében meg kellett várni a második füzetet, hogy véleményt alkothassak róla: az alaptörténet ugyanis olyannyira lerágott csont, hogy látnom kellett, mi az a csavar, ami olvasásra érdemessé teszi, Greg Capullo ide vagy oda. A főhős Bonnie, aki 78 éves korára szép és jó, habár tragédiákkal tarkított életet tudhat maga mögött: amikor a kórházban unokájával felidézi a legkedvesebb pillanatokat, többé-kevésbé elégedett azzal, amit lát. Bonnie nem hisz a túlvilágban, csak a kézzelfogható dolgokban: amikor elviszi a második, most már tényleg végzetes szívroham, mégis egy másik világban találja magát. Egy olyan világban, ahol a technológia és a mágia találkozik, ahol örök harcban áll a Jó és a Gonosz, és ahol ő a prófécia által megjövendölt hős, aki elhozza a békét.

Eddig ez nem hangzik semmi olyasminek, amit ne láttunk vagy olvastunk volna ezelőtt. Most jön viszont a csavar: ez a világ valóban Bonnie körül forog. Minden lakója valamilyen kapcsolatban volt vele a való világban, és ide került: a szomszédja, a volt osztálytársai, a legjobb barátnője, az apja, még a kölyökkutyája is. És mindegyikük olyan hatalommal rendelkezik itt, mint amilyen minőségű életet élt azelőtt. Bonnie élete példamutató volt: ő tehát ennek a világnak a hőse és jövendölt megmentője. Sokan halálukkor gyermekként kerültek ideátra, így tényleg egy emberöltőt kellett itt eltölteniük, az ő érkezésére várva.

Adystria birodalma viszont óriási: ugyan a háziállataik ösztönösen képesek követni a volt gazdáik nyomait, de nem mindenkit találnak meg, aki idekerült. Bonnie találkozik az apjával, aki a Sötét Földek elnyomása elleni harcot vezeti, ám a férje és az édesanyja még mindig az eltűntek között van, így újdonsült alattvalóitól egy hónap haladékot kér, mielőtt megindulnának Golgotha nagyúr ellen, hogy megtalálhassa hiányzó szeretteit.

Az egész koncepció tele van remek ötletekkel, Bonnie legjobb barátnőjétől (itt: a Tündérek Úrnője) kezdve, aki bigott hívőként beleőrült a csalódásba, hogy nem a Mennyországba került, ráadásul mire ideérkezett, a férje felnőtt és meg is halt, a főgonosz varázslómesteréig, aki Bonnie házimacskája volt, és aki azóta gyűlöli őt, amióta kiheréltette kilenc hónapos korában. Egyelőre nem tudni, kik alkotják a gonosz sereg gerincét, vajon miért kerültek ide, ki volt valójában Golgotha nagyúr a való világban, és miért fenyegeti pusztulással a többi folyamatosan ideérkező életét. Megannyi kérdés, és csak egyféleképp találhatunk válaszokat: ha követjük a sorozatot, és közben persze buzgón imádkozunk, hogy Millar ezt most lehetőleg ne szúrja el.

Kövess minket Facebookon és Twitteren!

Üzenj a szerkesztőségnek

Népszerű
Uralkodj magadon!
A Geekz kommentszabályzata: Csak témába vágó kommenteket várunk! A politikai tartalmú, sértő, személyeskedő és trollkodó, illetve a témához nem kapcsolódó hozzászólásokat figyelmeztetés nélkül töröljük! A többszörös szabályszegőket bannoljuk a Geekzről/444-ről!