Már a XX. század elejéről is sok olyan feljegyzés van, amely szerint az emberek keverték Frankensteint és a teremtményét – pontosabban tévesen utóbbit emlegették Frankensteinként, amire aztán a harmincas években a Universal klasszikus horrorfilmjei is ráerősítettek. A „Frankenstein” név a szörnyeteg szinonimájává vált, pedig aki ismeri Mary Shelley regényét, az tudja, hogy ez a szó úgy istenigazából egyik karakterre sem áll: teremtő és teremtménye is tragikus figurák, gyarlók és kétségbeesettek, dühösek és megszállottak. Persze ha megnézzük a Hammer 1957-es, meglehetősen szabadon értelmezett Frankenstein-feldolgozását (The Curse of Frankenstein), akkor nyilvánvalóvá válik: Frankenstein, mármint az igazi, Victor Frankenstein báró tényleg egy arrogáns, gyilkos seggfej, egy igazi szörnyeteg. Olyannyira, hogy az amúgy elég primitíven ábrázolt, baljósan botladozó-hörgő-embereket fojtogató teremtménye csillámpóni hozzá képest.
Az ötvenes évek elején még főleg komédiákban és krimikben utazó Hammer 1954-ben kóstolt bele a horrorba a The Quatermass Xperimenttel, és ennek sikere ébresztette rá a stúdiót, hogy a műfajban rengeteg a potenciál (meg a lóvé). A Frankenstein átka eredetileg egy kutyafuttában, kevés pénzből leforgatott fekete-fehér produkció lett volna, de szerencsére a forgatókönyv sokadik átírása után született egy olyan verzió, amelyre a Hammer hajlandó volt több pénzt, időt és energiát áldozni – és amelynél meg merte kockáztatni, hogy színesben forgat. Ez utóbbinak ma nehéz átérezni a jelentőségét, de akkoriban a horrorfilmek mind fekete-fehérek voltak, és a szín egy egészen új dimenzió kapuját nyitotta rá a műfajra – természetesen a dicsőséges élénkvörösben ragyogó vérről van szó (na meg a pompázatos gótikus esztétikáról). Volt is nagy felháborodás miatta, amitől meg persze csak még jobban csődült a nép a moziba. A Hammer legendás horrorfilmes korszaka ezzel kezdetét vette.
Jimmy Sangster forgatókönyvíró (ő jegyezte az egy évvel későbbi Draculát is) és a legendás Terence Fisher rendező a gótikus rémmese keretein belül pszichológia thrillerré faragta Frankenstein történetét. Az ő verziójukban a báró már gyerekkorától kezdve egy érzéketlen, kizárólag a tudománynak élő, antiszociális, metodikus pöcs, aki az anyja halálára (ami Shelley-nél még megrázza) mindössze annyival reagál, hogy a rászállt örökségnek köszönhetően végre semmi sem áll ambiciózus céljai útjában. Később aztán kiderül, hogy ez azért nem teljesen igaz: barátja, mentora és kollégája, Paul Krempe elhűlve nézi, ahogy Frankenstein immorális módszerekhez, hullarablásokhoz, hullagyalázásokhoz folyamodik, hogy életet teremthessen, miközben veszélybe sodorja leendő feleségét, Elizabeth-et is, aki leginkább egyébként is csak egy báb neki – rajta keresztül hazudik normalitást a külvilág felé.
Ahogy a báró (Peter Cushing intenzív alakításában) egyre megszállottabban hajszolja a sikert, egyre inkább jelentőségüket vesztik az annak eléréshez szükséges eszközök morális vetületei, és végül eljön az a pont, ahol már gyilkolni is hajlandó. A Frankenstein átka így a tudós, sőt konkrétan a tudomány pokolra szállásának története. A hidegháború idején a tudomány a haladás, a fejlődés szent és magasztos eszközéből a paranoia és a pusztítás rémképévé vált (elég csak egy pillantást vetni a korszak hollywoodi sci-fijeire és horrorjaira), és ez markánsan visszaköszön Fisher filmjében is: a Frankensteinnél vendégeskedő öreg professzor kriptahangulatú beszédet mond a tudomány elszabadulásáról és a tudósok felelőtlenségéről – mintha csak Ian Malcolm elődjét hallanánk.
Ebben a közegben maga a teremtmény alig több McGuffinnál: az akkor még ismeretlen Christopher Lee, akit elsősorban a magassága miatt választottak a szerepre, botladozva, kalimpálva, egyetlen szó nélkül hörgi végig a filmet, és életre sem kel a nyolcvanperces játékidő ötvenedik percéig. A film őt pusztán Frankenstein korlátokat nem ismerő, megalkuvásra képtelen megszállottságának tárgyaként használja, egy félresiklott tudományos teljesítményként, amely tovább taszítja a bárót a pokolba vezető őrületspirálba.
A Frankenstein-puristáknak valószínűleg sok az alapmű ilyen radikális átértelmezése (még ha a prométheuszos alapgondolat meg is marad), ugyanakkor a film pont ettől lesz egyedi, mind Shelley klasszikusának adaptációi, mind pedig a Hammer horrorjai között. Aligha van a stúdiónak még egy gótikus rémtörténete, amely ekkora hangsúlyt fektetne gátlástalan főszereplője pszichológiájára – és Cushing hátborzongató, ördögi félmosolya a professzor meggyilkolása után garantáltan beleégeti magát az agyadba.