A.D. – After Death #1
Történet:
Scott Snyder
Rajz:
Jeff Lemire
Image
Comics
Azt gondolom, a GeexKomix olvasóinak sem Snydert, sem Lemire-t nem kell bemutatni, de ezúttal nekik is valami sokkal fajsúlyosabb dologra kell készülniük, mint amit az eddigi sorozataik alapján várnának, és ezt már a formátum is jelzi. Az eredetileg graphic novelnek tervezett képregény három presztízs formátumú, 78 oldalas füzetben fog megjelenni. Első blikkre látszik, hogy jelentős része nem is tartalmaz a hagyományos értelemben vett paneleket, inkább egy illusztrált kisregénynek tűnik, sűrű gépelt oldalakkal, melyeket egy-egy kép egészít ki; illusztrált próza és tradicionális képregény váltogatja egymást. Ez nem véletlen, ez választja el a főhős nagyon is személyes jellegű visszaemlékezéseit a múlt és a jelen eseményeitől. Az A.D. After Death ugyanis egy spekulatív jellegű, filozofikus science-fiction, amely abból az alapötletből indul ki, hogy milyen hatással lenne az emberiségre, ha megtalálnánk a halál ellenszerét.
A narrátorunk Jonah Cooke, egy közönséges tolvaj, aki a véletlen folytán juttatta hozzá az emberiséget a kulcshoz, amellyel genetikai úton végleg eltörölhettük a halál fogalmát. A jövő egyáltalán nem olyan, mint amilyenre ezek alapján számítanánk: 825 évvel a halál után (A.D., vagyis After Death) az emberek kis, elszigetelt közösségekben élnek, a vidéki Texasra hasonlító farmokon, az időt ciklusokban mérik, és rendszeresen váltogatják a munkájukat, vélhetőleg azért, hogy ne őrüljenek bele a létezésük értelmetlenségébe. Mindezt persze egyáltalán nem rágják a szánkba, nincs összefoglaló magyarázat arról, pontosan hogyan és mennyire gyökeresen változott meg az emberek élete a halál megszűnésével. Csakis a narrátorunk szemszögéből, ritkás társasági érintkezéseinek során összeálló dialógusaiból, valamint az annál bőbeszédűbb visszaemlékezéseiből alkothatunk egyelőre igen töredezett képet erről az egyszerre ijesztőnek és idillinek tűnő jövőről - amelyben sor került az első találkozásra is valamiféle humanoidokra még távolról sem hasonlító, idegen lényekkel.
Első olvasásra különösen nehezen emészthető az After Death, és ugyan a történetről magáról egyelőre vajmi keveset, a minőségéről azonban nagyon is jó képet lehet alkotni. Nem feltétlenül experimentális, de mindenképp egyedi történetmesélésről van szó. Lemire-nek persze soha nem a rajzolás, hanem inkább az írás volt az erőssége, de azt el kell ismerni, hogy ehhez a képregényhez nagyon jól passzol szálkás, depresszív stílusa. Az akciódús szuperhősképregények rajongói valószínűleg jobban teszik, ha messzire elkerülik, de mindenki másnak, aki valami újra vágyik, legalább egy beleolvasásra erősen ajánlott. (Nagy Krisztián)
Bloodshot
U.S.A. #2
Történet:
Jeff Lemire
Rajz:
Doug Braithwaite
Valiant
Entertainment
Nem olyan régen fedeztem fel magamnak a Valiant-univerzumot, mely ugyan érthetően kisebb léptékű az emberfeletti képességekkel rendelkező hősök számát tekintve, mint a jóval hosszabb múltra visszatekintő DC és Marvel képregényes valóságai, mégis (vagy pont éppen ezért) sokkal egyenletesebb minőséget biztosít. Ebben nyilván annak is szerepe lehet, hogy olyan tapasztalt írók vesznek részt az újraindított karakterek sorozataiban, mint Matt Kindt, Fred Van Lente, Robert Vendetti vagy éppen a Snyder-féle A.D. After Death kapcsán már említett Jeff Lemire. Szimpatikus húzásaik közt van az is, hogy például a legutóbbi óriási crossover eseményüket (Book of Death) visszafogottan, négy füzetben vezényelték le, közben a szokásosnak számító tucatnyi tie-in cím elolvasásának kényszerétől is megkímélve a rajongóikat.
Bloodshot az egyik legsikerültebb hősük, aki mintha Frank Castle és Rozsomák keresztezése lenne: egy Project Rising Sun nevű magánvállalat ültetett bele nanorobotokat, hogy egy könnyen irányítható gyilkológépet hozzanak létre, de neki sikerült megtörnie a kontrolljukat, és azóta is szökésben van. A Föld erejével bíró Geomancer megszabadította a normális életet ellehetetlenítő nanorobotoktól, de új élete meglehetősen rövidnek bizonyult: az apró robotok elszabadultak Coloradóban, így újra magába kellett olvasztania őket, hogy ne átlagembereket késztessenek vérgőzös ámokfutásra. A PRS azonban figyelemmel követte a történteket, és a módszert továbbfejlesztve elszabadított egy nanorobot-alapú vírust New Yorkban, tömegeket változtatva dühöngő őrültekké. Bloodshot a projekt korábbi prototípusaival (vagyis a második világháborús, hidegháborús és vietnami poklot megjárt kollégáival) a járvány gócpontja felé tart egy Ninjak nevű ügynökkel, hogy valahogyan megállítsa a most már metropoliszléptékű pusztítást.
Lemire egyértelműen sokkal jobb író, mint rajzoló, és a tragikus sorsú Bloodshotban eleve rengeteg potenciál és már jelenleg is futó sztoriszál összpontosul, így valójában nincs is nehéz dolga. Remekül mozgatja a karaktereket, és kezeli a köztük húzódó viszonyokat, Braithwaite pedig különösebb gond nélkül vezényli le az akciójeleneteket, még ha a panelkezelése néhol elég furának is hat. Az érthetetlenül kevéssé ismert Valiant-univerzum egyik legjobb sagája bizony érdemel egy esélyt, azoktól különösen, akik nem elégedettek a DC és a Marvel mostani sorozataival. (Nagy Krisztián)
Peepland #1-2
Történet: Christa Faust, Gary Philips
Rajz: Andrea Camerini
Hard Case Crime
A 2004-ben alapult Hard Case Crime minden ponyva- és noirbolond álomkiadója. A kis cég a negyvenes, ötvenes és hatvanas évek klasszikus vagy épp elfeledett krimijeit dobja újra piacra, méghozzá a korszakot tökéletesen megidéző, ponyvás borítóval és ahhoz illő, szinte zsebkönyvszerű mérettel (itthon a Krimiklub próbálkozott hasonlóval a 2000-es évek végén, de sajnos nem húzták sokáig). Olyanok műveit adják ki újra, mint Lawrence Block vagy Donald E. Westlake, de a nagy öregek mellett teljesen új regényekkel is próbálkoznak: három éve például náluk talált otthonra Stephen King kiváló Joylandje. Idén úgy döntöttek, nem elég nekik a könyvpiac, a Titan Comicsszal együttműködve betörnek a képregények birodalmába is – természetesen ugyanazzal a műfajjal és stílussal, amellyel a regények között tizenkét éve (csendben, de) aratnak. Vagyis: kemény fickók, dögös nők, fegyverek, hullák, vér, mocsok és bűn minden mennyiségben.
A Peepland (Christa Fausttól, aki az óceán túloldalán szerzett már némi nevet magának a krimiregényeivel) a nyolcvanas évek New Yorkjában játszódik, és a peepshow-k/sztriptízklubok neonfényektől tarka és testnedvektől sikamlós majdnem-alvilágába nyomja bele az olvasó fejét. Főhőse egy Roxy nevű sztriptíztáncosnő, akinek fülkéjében otthagy egy videokazettát egy mocskos felvételeket készítő piti pornós, mielőtt két udvarias úriember pár száz méterrel odébb besegítené őt egy állomására érkező metrószerelvény kerekei alá. Roxy az expasijához rohan a kazettával, és kiderül, hogy a pornós egy éjszakai jelenet felvétele közben véletlenül egy gyilkosságot is rögzített a háttérben (a Halál a hídon és a Nagyítás üdvözletét küldi).
Faust és társírója, Gary Philips magabiztosan lavíroznak a műfaj toposzai között, Andrea Camerini pedig, ha nem is egy mesterrajzoló, ügyes narratív megoldásokkal, a nyolcvanas éveket hibátlanul megidéző hangulattal és tökéletes ponyvaesztétikával dolgozik alájuk. És bár a sztori végtelen egyszerűséget, már-már sablonosságot ígér, az írók eléggé kiszélesítik a cselekmény fókuszát ahhoz, hogy tudjanak némi meglepetést okozni. Roxy mellett ilyen-olyan módon tucatnyi másik ember is belekeveredik az ügybe, így a Peepland a véletlenek összejátszása miatt halálos veszélybe kerülő ártatlan főhős vesszőfutásán túlmutatva egy komplett bűnpanoptikumot fest fel az egyébként is elevenen és színesen ábrázolt New Yorkról: gengszterek, gyilkosok, rablók, zsarolók, suhancok és zsaruk – és természetesen mindenkinek van valami vaj a fején. Jó-jó, lehet, hogy nem egy éri el egy Brubaker-Phillips remek színvonalát, de amit vállal, azt maradéktalanul teljesíti. (Rusznyák Csaba)
Triggerman #1-2
Történet: Walter Hill, Matz
Rajz: Jef
Hard Case Crime
Hard Case Crime, második felvonás. Walter Hillre általában rendezőként szokás gondolni, pedig sokkal fontosabb, hogy író: a 48 óra, A lápvidék harcosai és társai (melyeket szintén nem csak rendezett) még sehol sem voltak, amikor már megírta Sam Peckinpah-nak élete egyik legjobb forgatókönyvét, A szökést. Az utóbb bő két évtizedben azonban, egy rakás legendás filmmel a háta mögött, nem sokat tudott felmutatni. Egyetlen igazán említésre méltó teljesítménye a Deadwood pilotjának dirigálása, egyéb próbálkozásait (pl. a Bullet to the Head című rettenetet Stallonéval) jobb nem is említeni, legújabb filmjét ((Re) Assignment) pedig épp mostanság szaggatja cafatokra a külföldi kritika.
Hill az említett Bullet to the Head forgatásán találkozott az eredeti képregény írójával, a francia Matzcal (övé a Killer című, igencsak elismert noir-sorozat is), és miután jól megtalálták a közös hangot, bele is vágtak pár közös projektbe. Manapság nem ritka, hogy egy filmes először képregényként írja meg az új projektjét, mert egy komplett, kiforrott vizuális alkotással könnyebb pénzért kalapozni a stúdióknál, mint egy forgatókönyvvel meg némi storyboarddal (ld. Aronofsky Noéját). Először a (Re) Assignment is képregényes formában készült el, és Hill reméli, hogy idővel a Triggermanből is mozifilm lehet majd.
Akár lehetne is (nem lesz, mert Hillnek manapság senki sem ad annyi pénzt, amennyi erre kellene), mert az ötrészes minisorozat az első két füzet alapján egy pokolian filmszerű, élvezetes, hamisítatlanul ponyva/noirízű gengsztertörténet. A ’30-as évek elején vagyunk, amikor is egy Roy nevű chicagói bérgyilkost azért hoznak ki a börtönből, hogy levadásszon három fickót, aki nagyon felidegesített pár pénzzel és rossz szándékkal kibélelt nagykutyát. Roy útja először Arizonába, majd Los Angelesbe vezet (előbbi állomásból egy tökéletes westernjelenet lesz), útközben mellé sodródik egy természetesen dögös és gyökértelen fiatal nő, egy rakás rosszarcú, kétes alak és néhány korrupt zsaru. De Royt személyes motivációk is hajtják: egykori szerelme, ki tudja, miért, azokkal tűnt el, akiket most meg kell ölnie.
Bár a forgatókönyvet magát Matz írta, Hill csak sztorivázlattal szolgált neki, utóbbi klasszikus filmjeinek ereje, férfiassága, nyersesége minden képkockáról átsüt. Míg a Peepland egy szimpatikusan öntudatos, sok szereplőt mozgató, a múltat hangsúlyosan a jelen szemüvegén át szemlélő, modern ponyva (az a fajta, amelyre sokan mondanák, hogy „akár a nyolcvanas években is készülhetett volna”, holott pont nem), addig a Triggerman maga az oldschool elegancia. Kalapos gengszterek, véres leszámolások, buja nők a sivatagtól a nagyvárosig, az alvilág luxushajóitól a sötét „niggerlebujokig”, egyenes, határozott cselekményvezetéssel, és olyan atmoszférával, amelyben a Thompson-golyók is elakadnának – hála Jef szépen kidolgozott képeinek, durva vonásainak is. Öröm olvasni. (Rusznyák Csaba)
Violent
Love #1
Történet:
Frank J. Barbiere
Rajz:
Victor Santos
Image
Comics
Romantikus gengsztertörténet: ezzel pozicionálta be Barbiere az új képregényét, mondván, hogy ráadásul igaz történet, minthogy egy hetvenes évekbeli bankrablópáros és egyben szerelmespár ámokfutását inspirációként használva született. Valójában Daisy Jane és Rock Bradley sohasem léteztek, csak az amerikai folklór archetípusait testesítik meg, de a marketing ettől még nagyon is jól működik, azonnal elhelyezi a történetet az olvasó fejében. Barbiere a Tiszta románc és a Bonnie & Clyde jól kitaposott ösvényén halad, a Violent Love bosszú- és szerelmes történet egyben, viharos és erőszakos akciójelenetekkel, korlátok közül kitörő, veszélyes érzelmekkel, és szükségszerűen tragikus és felemelő befejezéssel. Már a főszereplők nevei is a klasszikus ponyvákat idézik, Santos pedig, aki Azzarello és Oeming kezei között tanult (és nem utolsósorban a The Mice Templart is ő vette át mesterétől), a kissé Darwyn Cooke-ére hasonlító stílusával tökéletesen ragadta meg a zsáner atmoszféráját.
A történet egyszerre két szálon fut a nyolcvanas években, amikor a már idős kortól barázdált homlokú texasi kopó elmeséli az unokájának, hogyan mentette meg az életét két legendás gengszter, és a hetvenes évek elején, amikor még a szépreményű Daisy nem is sejtette, milyen utakra fogja vezetni a végzete. A képregény felütése, amelyben egyelőre még csak meg sem jelenik Rock Bradley, egy klasszikus bosszútörténet alapjait fekteti le: Daisy apja kényszerűségből összeszűri a levet egy Johnny Nails becenevű, véreskezű bandavezérrel, majd a lánya kedvéért megpróbál kihátrálni a több kellemetlen hátránnyal is járó munkakapcsolatból. Természetesen eddigre már túl késő, és Daisy minden reménye egy normális életre a lángok martaléka lesz.
Barbiere biztos kézzel fogja a történet gyeplőjét, Santos pedig szinte tökéletesen dolgozik a keze alá, és ugyan egyelőre jobbára klisékből építkeznek (meg sem tudják közelíteni például az Ed Brubaker és Sean Phillips párost, bár ezt azért nem vethetjük a szemükre, mert utóbbiak a zsáner vitathatatlan mesterei), a füzet prológus természete révén ez nem tűnik szembeötlő problémának, így bátran ajánlható a gengszterdrámák szerelmeseinek. (Nagy Krisztián)
