Kinyitod, és nem tudod levenni róla a szemed.
Gyönyörű, részletekben gazdag, élettel teli utcaképek, aprólékosan átgondolt, a tulajdonos személyiségét tükröző, „belakott” lakásbelsők (lebujok, bűnbarlangok, irodák), markáns, színes karakterek, veszettül kifejező mimikák, elegáns és dinamikus mozdulatok, hajmeresztő pontossággal megkomponált jelenetek. A Blacksad a vizuális történetmesélés mesterkurzusa. Az amerikai kiadáson díszelgő Stan Lee-ajánlást, hogy ti. „as good as it gets”, tessék halálosan komolyan venni.
A klasszikus noirok legszebb hagyományait követő Blacksadet két spanyol, Juan Díaz Canales (író) és Juanjo Guardino (rajzoló) követte el, a jelenleg ötödik részénél tartó, óriási sikerű sorozat első darabját, a magyarul most megjelent Árnyak közöttet 2000-ben dobta piacra az egyik legnagyobb francia képregénykiadó, a Dargaud. A sztori egy ötvenes évek Amerikájára hajazó, antropomorf állatokkal benépesített, meg nem nevezett és természetesen a csatornától a felhőkarcolók tetejéig mocskos és bűnös nagyvárosban játszódik. Főhőse egy Blacksad nevű magánkopó, aki egykori szerelme meggyilkolása ügyében kezd nyomozni a saját bajuszára, hogy aztán korrupt hatalmasságok, elvtelen gyilkosok és kétszínű patkányok (szó szerinti és átvitt értelemben is) veszélyes és kiszámíthatatlan hálójában találja magát.
Canales nem nagyon finomkodik: a történet egyszerű, az antropomorf állatokhoz rendelt tulajdonságok és szakmák kézenfekvőek (a rendőr kutya, a bokszoló gorilla stb.), a cselekményvezetés nem tartogat meglepetéseket, a karakterek pedig nem különösebben árnyalt archetípusok (vad femme fatale, kiábrándult és gyűrött, az igazságot mégis egy elkorcsosult világ utolsó lovagjaként – ld. Marlowe – űző magánkopó stb). És ha már a klasszikus hardboiled irodalmat vesszük, hiányzik belőle mind a Véres aratás őrült tempója, mind a Hosszú álom kifinomultsága, de valahol épp ez az őszinte, bárdolatlan direktség adja a Blacksad báját. Nyilvánvalóan Hammett, Chandler és társai inspirálták, és nem attól jó, hogy megkerüli a toposzokat, hanem pont attól, hogy magától értetődő eleganciával és természetességgel veszi sorra őket, vagyis: egy műfajesszencia.
Az igazi erejét persze a képi világa jelenti, ami nem is csoda, ha figyelembe vesszük, hogy mielőtt Guardino komolyan nekiállt képregényekkel foglalkozni, a Disney-nél dolgozott animátorként. És mondjon bárki bármit a Disney-ről, azt nem lehet vitatni, hogy az animátorai kurvára tudnak rajzolni. Guardino ráadásul nem csak rajzolni tud, de a képregény nyelvét is folyékonyan, sőt ördögien beszéli (a Disney előtt próbálkozott már képregényekkel Spanyolországban, csak az ottani piac kevésnek bizonyult a megélhetéshez), ahogy az meg is látszik a beállításain, az oldalstruktúráin, a jelenetei felépítésén.
A Blacksad lakásán lezajló, mindössze egyoldalas lövöldözés például az egyik legjobban kivitelezett képsor, amelyet valaha láttam: Guardino pár másodpercet, két halált és hat lövést foglal bele 10 panelbe mesteri dinamizmussal és feszültséggel. Ez a képregény mint történetmesélési formátum egyértelmű diadala: elképzelni sem tudom, hogy egy ilyen gyors, szinte szemvillanásnyi eseményt akár prózában, akár mozgóképen lehetséges volna ennél hatásosabban ábrázolni. És ez csak egyetlen oldal a 46-ból.
Az Isten szerelmére, emberek, olvassatok Blacksadet!
