Az első Star Wars, amely tényleg egy háborús film

(spoilermentes)

Gyorsan tegyük helyre az elvárásokat: azokat a megjegyzéseket (pl. Kevin Smith-től), amelyek szerint a Zsivány Egyes: Egy Star Wars-történet simán hozza A Birodalom visszavág szintjét, lőjük tarkón, és ássuk el jó mélyre. Nem is csak azért, mert magaddal baszol ki, ha ilyen túlzó reményekkel ülsz be rá, hanem azért is, mert a Zsivány Egyes teljesen más, mint a sorozat eddigi darabjai, beszéljünk bármelyik trilógiáról. Ez tényleg egy háborús film, a Star Wars Piszkos tizenkettője, amelyben olyan emberek indulnak titkos és reménytelen, ellenséges vonalak mögötti küldetésre, akik még a Lázadáson belül is lázadóknak számítanak – az underdogok szedett-vedett underdogjai lehengerlő, masszív túlerővel szemben küzdenek, véreznek és halnak egy csipetnyi reményért, hogy talán útját állhassák a Birodalom rettenetes tömegpusztító fegyverének, az épp befejezett Halálcsillagnak (ha valaki nem tudná, a film az eredeti Star Wars eseményei előtt játszódik).

A Zsivány Egyes dögös, szórakoztató, gyors sodrású, és szerencsére nem árulja el saját koncepcióját: nincs benne erőltetett ökörködés, kényszerű szerelmi szál, felesleges rejtély vagy bármi manapság elmaradhatatlan hollywoodi baromság (na jó, leszámítva a cselekményből kizökkentő, bárgyúan fan service cameókat), amely csorbítaná háborús filmes atomszféráját. És ez az atmoszféra természetesen az eredeti trilógián alapul - mármint nem annak meseszerűségén és feelgood fantasy-beütésén, hanem koszos, leharcolt, elhasznált közegén.

A toprongyos lázadók, a megviselt járművek, a kopottas épületek, a sok csatát látott páncélok, illetve a súlyos esőzések, a vigasztalan sziklás-sivatagos helyszínek meg a lepukkant mellékutcákban járókelőket agresszívan igazoltató rohamosztagosok mind egy olyan világ rémképét közvetítik, amely egyre mélyebbre süllyed az elnyomó galaktikus diktatúra bugyraiba. Az ezzel kapcsolatos téteket pedig annyira jól sikerül átadni, hogy míg a korábbi filmekben az elhulló katonák (bármelyik oldalon) belesimultak az eszképizmus ártalmatlanságába, addig itt szinte a háttérben lövöldöző statiszták halálának is súlya van.

Mindez a viszonylagos (értsd: franchise-on belüli) realisztikusság persze továbbra is csak gyerekbarát karanténban szabadulhat el (noha vicces droidok helyett például most egy szarkasztikus és öldöklő robotot kapunk), de a szimpatikus, ám súlytalan drámával és önismétlő narratívával dolgozó Az ébredő Erő után így is üdítően hat.

Az átírások és az utóforgatások káosza azért persze meglátszik a filmen. (Egyébként az előzetesek csurig vannak törölt/alternatív jelenetekkel és dialógusokkal – Jyn iszonyú badass menetelése a TIE-vadász felé? Felejtsd el.) A karakterek érdekesek és ígéretesek (a Donnie Yen alakította Chirrut és K2SO simán ellopja a show-t, Felicity Jones, Diego Luna és Ben Mendelsohn is meggyőző, csak szegény Mads Mikkelsennek nem nagyon osztottak lapot), de nincs idejük igazán kiforrni. A játékidő első felében a cselekmény túlságosan fejvesztve, már-már zavarosan rángatja őket ide-oda (hát már senki sem tud olyan szép, tiszta vonalvezetésű blockbustert csinálni, mint az első Star Wars?), és mire elérkezünk a fináléhoz, azon kapjuk magunkat, hogy a történet emocionális csúcspontjai csak félig-meddig működnek. Ezt, illetve a kisebb, de azért bosszantó logikai sutaságokat (pl. egy droid leterítéséhez olykor egyetlen lövés is elég, máskor harminc se, attól függ, a forgatókönyvnek éppen mi jön kapóra) és az elhunyt vagy idős színészek kínos, fiatal CGI-verzióit viszont szépen ellensúlyozza a Lázadás egyedülállóan árnyalt ábrázolása.

A Zsivány Egyes, bár nyilván megvannak benne a nélkülözhetetlen lelkesítő szózatok reményről és bátorságról, kicsit eltávolodik a szabadságharc idealizmusától, és óvatosan belemerészkedik a szigorú és metodikus parancsnoki és politikai háttér meg „a cél szentesíti az eszközt” elvét valló katonáskodás, kémkedés és gyilkolás mocsarába, mondván, ha sokáig harcolsz a gonosz ellen, magad sem maradhatsz teljesen tiszta. Amellett, hogy szemtanúi vagyunk a lázadók néhány morálisan megkérdőjelezhető döntésének, látjuk az arcukon, amikor csatába indulnak, hogy több ocsmányságot láttak és cselekedtek, mint valaha akartak. És akkor egy kicsit tényleg azt érezzük, hogy ez itt kőkemény háború kőkemény tétekkel, nem pedig csillió dolláros megalátványosság.

Ennek megfelelően az utolsó fél óra egy kemény, intenzív, ráadásul egy Star Warshoz képest brutális és földhözragadt akciómaraton, amely időnként a franchise legerősebb pillanataihoz is felér. Nem lövök le semmit, de a legvégén van egy olyan pokolian durva csörte, amelytől garantáltan beszarsz-behugyozol – rajongóként ujjongsz, és a levegőbe bokszolsz, egyszerű emberként elborzadsz, és a hideg futkos a hátadon. Egyértelműen ikonikus jelenet lesz (olyan, amilyennel Az ébredő Erő véletlenül sem tudott szolgálni).

A Zsivány Egyes ugyan bőven nem tökéletes, de az oldschool háborús kalandfilmeket idéző hangulatával kétségkívül a legjobb Star Wars A jedi visszatér óta, ráadásul elkerülhetetlen sikere kis szerencsével képes lesz rávenni a Disney-t, hogy még bátrabban távolodjon el a franchise bevett és túlhasznált formuláitól. Márpedig erre óriási szükség lesz, ha évente dobálják be a mozikba a sorozat újabb és újabb darabjait.

PS: A szinkronról mindenkit lebeszélnék, Vadernek még sosem volt ilyen unalmas, színtelen hangja.

Kövess minket Facebookon és Twitteren!

Üzenj a szerkesztőségnek

Népszerű
Uralkodj magadon!
A Geekz kommentszabályzata: Csak témába vágó kommenteket várunk! A politikai tartalmú, sértő, személyeskedő és trollkodó, illetve a témához nem kapcsolódó hozzászólásokat figyelmeztetés nélkül töröljük! A többszörös szabályszegőket bannoljuk a Geekzről/444-ről!