Star Wars: Rebellion - Ha azt akarod, hogy a Birodalom tényleg visszavágjon

A keményvonalas stratégiai játékok rajongói azóta várnak egy összetett, a Star Wars filmek eseményeit feldolgozó, a lázadók és a Birodalom háborús konfliktusát hűen felelevenítő, minőségi társast, mióta a Fantasy Flight Games szerető kebelére ölelte a Star Wars társasjátékok kiadásának jogait. A várakozásnak vége, idén ugyanis kézbe kaparinthattuk az amerikai istálló egyik legnagyobb dobásának szánt Star Wars: Rebelliont (nem összetévesztendő az ugyanezt a címet viselő ‘98-as számítógépes verzióval, az SW-logón kívül ugyanis édeskevés közük van egymáshoz).

A Rebellion tervezői szinte minden tekintetben monumentális, mondhatni már-már eposzi magasságokat ostromló vállalásokat tűztek ki maguk elé, hogy összekalapálják A Star Wars Társast. Persze maradjunk a realitások talaján: egy egész délutánt megkövetelő, ízig-vérig komplex, divatos szóval gémer játékról beszélünk, amelyben a hosszútávú stratégiát ötvözték taktikai elemekkel - vagyis a társasjátékos szubkultúra keménymagján belül is egy külön réteg a célpont, így ne lepődjünk meg, ha kisöcsi a fa alatt a Rebelliont találván másnap saját maga kreálta csatákat fog levezényelni a számos műanyag figurával, fittyet hányva a nagybetűs játékélményre. (Egyébként ez a szituáció annyira nem is földtől elrugaszkodott, mert a magyar Delta Vision kiadó bejelentette, jövőre honosítja a játékot.)

A játék monstrum mivolta miatt nem is vesztegetném tovább a szót, lássuk, mire számíthatunk, ha rebellióra adjuk a fejünket. A Rebellionban ketten (vagy négyen, két csapatot formálva) öltik fel magukra a Lázadó Szövetség, illetve a Birodalom képzeletbeli gúnyáját, hogy választott oldalukhoz passzoló céljaikat elérjék. A Rebellion az asszimetrikus felállású társasok táborát erősíti, ami esetünkben azt jelenti, hogy az egyéni képességeken kívül a lázadók harmatgyenge hadi erővel vetik bele magukat a diktatúra megdöntésébe, míg a Birodalom ereje teljében lévő háborús iparral lát neki, hogy felkutassa a terrorista, bomlasztó söpredék titkos bázisát.

Ahogyan a kezdő felállás, úgy a célok is asszimetrikusak: a Birodalom akkor nyer, ha átkutatva a galaxis bolygóit rálel a lázadók titkos bázisára és meg is semmisíti azt; a lázadók pedig akkor, ha gerilla harcmodorukat, illetve diplomáciai képességüket ügyesen használva gyilkos macska-egér játékban addig húzzák az időt, míg a galaxis többsége át nem áll az oldalukra, ezzel megdöntve Palpatine uralmát. A lázadók a játék kezdetén a majdnem 40 bolygó közül titokban kiválasztanak egyet, ahol létrehozzák az Echo Bázist - ezt a megfelelő kártyával jelzik, amelyet a bolygókat tartalmazó pakliból vesznek ki.

A Rebellion doboza nem hiába kiemelkedően nagy méretű, még a többi FFG-társashoz képest is: a játéktábla óriási, két különálló részt kell összeilleszteni, hogy megkezdhessük a galaktikus bújócskát. A tábla nagy részét a Star Warsból ismert planéták teszik ki, igazándiból a grafikusok kihozták a “sötét űr előtt színes bolygók” koncepcióból, amit ki lehetett, bár funkcionálisan nézve már nem ennyire rózsás a helyzet, hiszen vannak pici területek, ahová esetenként két-három sereget felpakolni kifejezetten körülményes.

Bizony, az FFG nem mérte szűkmarkúan a játékhoz a műanyag figurákat, összesen 153 modellt kapunk a nem kevés pénzünkért (itthon 30.000 forint körül vesztegetik a kis drágát). A minik rettentően jól néznek ki, még a legapróbb rohamosztagos is felismerhető, az impozáns méretű csillagrombolók és Halálcsillagok (igen, meg lehet építeni mindkettőt) pedig áll-leejtően babák. Ráadásul a figurák sokfélék: X- és Y-szárnyúak, siklók, koréliai korvettek, csapatszállítók, TIE-vadászok, AT-AT-k és AT-ST-k, ionágyúk, pajzsgenerátorok és még pár egyéb. Úgyhogy minőség tekintetében igencsak kitett magért a társasgyártó óriás.

Ez alapján azt hihetnénk, hogy a játékmenet bonyolult lesz, ám alapjaiban meglepően egyszerű - a számos speciális helyzet és kivétel miatt van szükség a kidolgozott szabályrendszerre (amelyet üdvözlendő módon az utóbbi időben bevezetett két szabályfüzetben vehetünk kézbe: az egyik megtanítja a játékot, míg a másik a szabályok könnyen fellelhető referenciájaként funkcionál - már ha tudod, mire keress rá). Mondhatnánk azt is, hogy munkáslehelyezős alapmechanizmus bújik meg a dizájnos külső alatt, és nem tévednénk. Ugyanis mindkét fél négy vezérrel kezdi a csetepatét (ők a filmek neves karakterei: Leia, Palpatine, Darth Vader, stb.), akikkel felváltva egy-egy akciót lehet végrehajtani.

Az akciók önmagukban szintén egyszerűek: vagy egy küldetéskártyára helyezzük a vezérünket, vagy kiküldjük terepre, vagyis egy bolygóra, hogy ott kezdjen csapataink átmanőverezésébe. Utóbbi általában csapatösszevonásokat vagy támadásokat eredményez, illetve a Birodalom számára feltétlenül szükséges galaxisátfésülő hadművelethez elengedhetetlen. A küldetések viszont rengetegféle lehetőséget képviselnek, ezek ugyanis kártyák formájában elevenítik fel az eredeti trilógia eseményeit, számos különböző hatás elérése érdekében és az adott oldal játékstílusához igazodva. Ezekből van négy-négy alaplap, amelyek minden körben használhatóak (például egy rendszer behódoltatása vagy egy ellenséges vezér elfogása birodalmi részről, illetve diplomáciai kapcsolatok kiépítése vagy szabotázsakció végrehajtása a lázadók oldaláról), de a többi speciális, egyszerhasználatos, és véletlenszerűen húzzuk fel egy pakliból.

A küldetések színesítik meg a játékmenetet, hiszen az egyik oldal sosem tudhatja, milyen meglepetést tartogat a másik, mivel mindenki saját lapokkal rendelkezik, tehát nincs köztük átfedés. Hatásukat tekintve szinte minden szerepel itt, ami fontos lehet a filmekből: egy lázadó átállítása a Sötét Oldalra, a második Halálcsillag megépítése, menekülés a titkos bázisról, a Halálcsillag adatainak kicsempészése, a lázadók lekövetése és még számos egyéb apróság, amelyekkel vagy a magunk pecsenyéjét sütögetjük, vagy a másik orra alá törünk borsot. Ennek a nagy diverzitásnak egy hátránya van, mégpedig az, hogy ismerni kell a lapokat a hatékony stratégia kialakításához, ehhez pedig szükségeltetik pár alkalom.

Lényegében az egész játék alatt azon leszünk, hogy melyik kezünkbe harapjunk. Ugyanis egy körben sosem tudunk mindent véghezvinni, amit szeretnénk: a Birodalom oldaláról nagy a nyomás, hogy haderőnket szétszórva minél többet mozogjunk, és így hamarabb találjunk rá a lázadó bázisra - csakhogy ebben az esetben nem biztos, hogy marad elég egységünk lezúzni a felkelőket, akik így elszelelhetnek, sőt, ha nem fektetünk energiát a semleges bolygók megszállására és a tényleges hatalomátvételre (mert nagyon is hűen a Birodalom által elfoglalt planéták nem állnak át automatikusan, és amíg hű rezsimet nem ültetünk az elnöki székbe, addig igencsak harmatosan muzsikál a hadiiparuk), akkor meg egy idő után azt kockáztatjuk, hogy nem lesz utánpótlásunk. Közben egyéb mellékes teendők is akadnak, hála a sokféle kártyának, amelyet kihasználva akár hosszútávú előnyökhöz juthatunk, viszont a siker nem garantált, az ellenfél közbeszólhat.

A lázadók oldaláról az elején elkeserítő lehet a helyzet: a Birodalom gigászi haderejéhez képest egy lepkefing hatékonyságával bírunk, és észnél kell lenni, hogy kibekkeljük az imperialista bagázs igazoltatásait. Szerencsére vannak speciális feladataink, amelyek segítségével közelebb kerülhetünk a győzelemhez. A gyakorlatban ezt azt jelenti, hogy a körjelző sávon a körjelölő mütyürrel ellentétes oldalról elindul a lázadók saját jelölő mütyürje, és amikor ez a kettő találkozik, ott a játék vége és a lázadók győzelme - na ezt a mütyürt tudjuk közelebb taszigálni célja felé mindenféle lázadó elfoglaltsággal, mint például holmi Halálcsillag felrobbantásával.

Természetesen stratégiai játék nem létezhet konfrontáció nélkül, így előbb vagy utóbb pofás figuráink agresszív véleménycserébe bonyolódnak egymással. Az egyszerűségre törekvés a harcrendszer esetében is beköszön a képbe, ám ezúttal nem a legideálisabb módon. Sajnos a Rebellion csatái korántsem olyan élvezetesek, mint maga a normál játékmenet. Bár a vörös és a fekete színű dobókockák hoznak némi taktikai színezetet a harcokba, összességében érdemes minél nagyobb haderőt felvonultatni és bízni a jó dobásokban, amelyeket néhány taktikakártyával tudunk módosítgatni. Rossznak semmiképp nem mondható, de az elegáns és élvezetes harcoktól messze van, ezen lehetett volna még törpölni.

És ha már szerencse: nem feltétlenül múlik egy egész játszma a küldetéskártyákon, viszont mivel véletlenszerűen húzzuk őket kézbe, kényszerpályára tudják küldeni a stratégiánkat, főleg, ha ismerjük a lapokat, és nagyon várjuk egy bizonyos kártya felbukkanását (persze ilyenkor már könnyebben tudunk korrigálni). Én nem kifejezetten kedvelem a kártyavezérelt stratégiákat (bár például a Twilight Struggle-t nagyon jó játéknak tartom, ellenben a BattleLore gúzsba kötő rendszerével), és a Rebellion is képes kellemetlen meglepetést okozni, Murphynek köszönhetően általában pont a legrosszabbkor, ennek ellenére mégsem érzem akkora hátrányának, mint a játékidőt.

Gémer játékkal szemben negatívumként felhozni a játékidőt eszement, nonszensz dolognak tűnhet, de a Rebellion esetében fura módon ez a helyzet. Az első egy-két óra még izgalmas, az ember lelkesen túráztatja a vezéreit galaxisszerte, közben terveket eszel ki, majd szépen lassan elfogy a lendület. A harmadik és negyedik órában kezdhet melóssá, nyűggé válni a játék, eddigre már vagy kéznyújtásnyira van valamelyik fél a győzelemtől, és a másik mindent megtesz, hogy hátráltassa, vagy frusztrálóan távolinak tűnik a vége. Amikor pedig mondjuk a birodalmi játékos a hatodik óra közepén zsibbadt aggyal konstatálja, hogy ellenfele kicsúszott a markából, és új bázist létesít, akkor legszívesebben leülne a Hearthstone elé, ott legalább 10 perc alatt kikap, és kezdhet egy újat. Szóval ha nem tudatosítod magadban, hogy hosszú és fárasztó pár órának nézhetsz elébe, akkor ez nem a te játékod.

Harcedzett gémereknek ez azonban nem okozhat gondot, szóval mindezek tudatában még így is egy remekül összerakott társassal van dolgunk, amelyet bátran kipróbálhat minden fotelgenerális, aki kicsit is szereti a Star Wars világát. Ahogy az FFG-től megszokhattuk, a kártyák, a minik, a kivitelezés elsőosztályú, a minőséget tekintve nem lehet kifogásunk. A tematika hihetetlenül jól átjön, még Luke-ot is el lehet küldeni Yodahoz, hogy feketeöves Jedi-mester válhassék belőle, egyszóval rengeteg apróságra odafigyeltek a készítők, hogy kidomborodhasson az eredeti trilógia hangulata. Drágának ugyan drága, viszont a pénzünkért cserébe hosszútávra le tudjuk kötni magunkat, ha csupán ezt az egy társast vesszük elő az elkövetkezendő félévig - ráadásul az a doboz csurig van pakolva minden csillagokbeli jóval.

Kövess minket Facebookon és Twitteren!

Üzenj a szerkesztőségnek

Népszerű
Uralkodj magadon!
A Geekz kommentszabályzata: Csak témába vágó kommenteket várunk! A politikai tartalmú, sértő, személyeskedő és trollkodó, illetve a témához nem kapcsolódó hozzászólásokat figyelmeztetés nélkül töröljük! A többszörös szabályszegőket bannoljuk a Geekzről/444-ről!