A Call of Heroes első félórája 2016 legtökéletesebb akciófilmes harminc perce - a főszereplők bemutatása, a sztori beindítása, valamint egy, a nyugati blockbusterek esetében elképzelhetetlen, totálisan sokkoló fordulat; mindez olyan könnyedséggel, lendülettel és profizmussal van tálalva, hogy az embernek szó szerint elakad a lélegzete. Mintha újra a nyolcvanas évek végén, a kilencvenes évek elején lennénk, amikor Hongkongban havonta legalább egy tucat szenzációs filmet gyártottak, tele ízlésszabotáló ötletekkel.
A Call of Heroes sztorija morális szempontból, és nagy költségvetésű rágógumifilmektől teljesen szokatlan módon komplex. Hőseinek nyakára szó szerint kést helyez, és csak nyomja, nyomja, bele az ütőeret védelmező vékony bőrbe - közben pedig lehetetlen döntések sorát kényszeríti rájuk. Meglepetés: a Call of Heroes a zsarnoki elnyomás alatti viselkedésmintákról szóló, utóbbi években készült filmek közt az egyik legjobb. Pedig ez aztán nem tényfeltáró dokumentumfilm vagy politikai dráma: itt harcművész-mesterek repkednek ide-oda, és az ütés falakat tarol.
A történet az 1920-as években játszódik, amikor Kína a Hadurak Korát nyögte - az ország ekkor több tucat véreskezű kiskirály kezében volt, akik kényük-kedvük szerint gyepálták a parasztságot. Ez hát a kiindulópont: ég a kínai határ, túlélők ezrei próbálnak menedéket találni a hadurak fosztogató hordái elől. Puchong városát még nem érte el a vész, úgyhogy a szerencsétlenek mind idegyűlnek, és a városlakók a rendőrfőnök (Lau Ching Wan némelyik jelenetben mintha alvajárna) rábeszélésére menedéket adnak nekik.
A magát hadseregnek hazudó, egyenruhás rablóbanda - mert a hadurak seregei valójában azok voltak - nem sokat várat magára. Egy teliholdas hajnalon makulátlan-fehér ruhás lovas galoppírozik be a város főterére, és kivégez három, a történet szempontjából egészen addig biztosan életben maradónak hitt figurát. Ez az a pont, ahol a film először rántja ki lábunk alól az elvárások szőnyegét, illetve összeismertet minket a történet főgonoszával, akit az egykori kantopop bálvány/mára presztízsszínésszé érett Louis Koo alakít.
Koo alakítása a létező legjobb értelemben vérfagyasztó. Nem emlékszem, mikor láttam utoljára hasonlóan hátborzongató, filmes pszichopatát. Élre vasalt frizurájával, állandó cápavigyorával, halott szemével egy Hannibal Lectert is visszazavarna a cellájába. Az alakítás csak egy-két alkalommal esik totális túlzásba, ami elismerésre méltó teljesítmény egy lépten-nyomon túlspilázásra csábító szerep esetében.
Koo természetesen a rablóhadsereg vezére, de annyira őrült, hogy azonnali invázió helyett először inkább a városlakók lelkét próbálja meg a sarkával széttrancsírozni. A rendőrfőnök a hármas gyilkosság elkövetése miatt természetesen halálra ítéli, a kivégzést pedig másnap reggelre tűzik ki. Az ítélethirdetést azonban Koo alvezérének (a fantasztikus Wu Ying) és egy tucat katonának az érkezése szakítja meg, akik követelik, hogy adják ki nekik a tábornokukat. Lau Ching Wan erre nem hajlandó: a két erő, a militáns és a polgári egymásnak feszül, a város pedig ultimátumot kap: ha egy napon belül nem eresztik szabadon a vezérüket, mindenki meghal.
Innentől a film az ostromra való felkészülés és a belső, a polgárok közti hatalmi csatározások érdekes keveréke. Az életükért rettegő városiakban hirtelen felmerül a morál létjogosultsága: ha az életünket menthetjük azzal, hogy szabadon engedjük az őrültet, kit érdekel három ember halála? Lau Ching Wan és emberei megpróbálják tartani magukat, nem engedi a tömeg nyomásának - s hogy ez meddig fog nekik sikerülni, illetve hogy sikerül-e egyáltalán, ez adja a Call of Heroes tematikus gerincét.
A film Lau Ching Wan melletti főszereplője, Eddie Peng egyfajta “reluctant hero”-t, az eseményekbe erővel belekényszerített harcművészt alakít, akinek hanszólós lazasága, komolytalansága először szimpatikus, ám hosszú távon nem igazán illik bele a történet sötét, néha kegyetlen hangulatába. Ráadásul Peng kanadai származása árad a mozdulataiból, a testbeszédéből, főleg ha a sztoikus bölcsességet árasztó Wu Yinggel kerül egy jelenetbe. Mint mikor egy milleniális akar Buddhával beszélgetni.
És ha már Wu Yingről szó esett: a film csúcspontjai a(z isteni) Sammo Hung által koreografált akciók. Gyönyörű, komplex, hatalmas profizmussal megrendezett összecsapás adja a Call of Heroes két leglenyűgözőbb jelenetének lelkét - persze aki ezekben realizmust keres, az hibát követ el, Sammo már a kilencvenes évek eleje óta imádja a drótozást, úgyhogy hőseink és ellenségeink elég sokat repkednek ide-oda… Koo embereinek a generális kiszabadítására szervezett akciója, illetve mikor Lau Ching Wan és harcostársa banditákkal csap össze a kihegyezett csapdákkal körülvett hídon - mindkettő olyan lélegzetelállító és a maga kíméletlenségében hátborzongató akciójelenet, amilyet, legyen bár rengeteg jelenlegi problémája, még mindig csak a hongkongi filmgyártás tud produkálni.
A finálé sajnos sem az első félórához, sem ehhez a két központi akciószenzációhoz nem ér fel. A hongkongi filmipar egyik rákfenéje, a felesleges CGI olyan kulcspillanatokban burjánzik elő tumorrondán, amikor ezek a számítógépes förtelmek szó szerint szabotálják a rendezést, a lendületet és a katarzist. A főgonoszokkal való leszámolások összes jelenetét tönkreteszi valami virítóan primitív, stílustalan számítógépes effektszar - az ilyesmit még húsz évvel ezelőtt is harcművésztudással, rendezési blikkfangokkal oldották meg.
Úgyhogy szórakoztató film ugyan a Call of Heroes, de az utolsó jelenetben a Chang Che eposzait idéző, tapsra hívó, a hetvenes évek hongkongi filmjeinek zenéjét másoló hőstémájáért nem dolgozott meg. Ahhoz kevesebb CGI és a film világába jobban illeszkedő (Peng), vagy éppenséggel csak nagyobb beleéléssel játszó (Lau) főhősök kellenek.