„Halott csecsemő az anyja karjában” – ezzel a mondattal
indít Don Winslow kábítószerkartelles pokoltérképe, a Drogháború. Ez a kiindulási alap, amelyből aztán megindulunk vérbe, drogba,
halálba, totális morális fertőbe. A hidegvérrel, családja körében lemészárolt
csecsemő a lakmuszteszt. Bírod? Jó, mert ez még csak a kezdet. Nem bírod? Kurva
gyorsan tedd le a könyvet, mert ennél finomabb sosem lesz. Sőt.
A Drogháború főhőse, urambocsá, főszereplője, mert a hőst és az ehhez hasonló fogalmakat jobb mielőbb elfelejteni, Art Keller, a DEA egy feltörekvő ügynöke, aki már korán megtanulja, hogy a drogok elleni, nagy médiacsinnadrattával kísért keresztes hadjáratban minden a látszat. Miután a hetvenes években, a mexikói hatóságok segítségével megbuktatja az ország legnagyobb kartelljét, csak hogy később rájöjjön, maga a mexikói hatóságok vezetője vette át a forgalomból így kivont kábszerkeresztapa helyét (vagyis egy ambiciózus és a törvény hacukáját viselő gengszternek segített kinyírni a konkurenciát), félig az igazságérzet vezette jogos felháborodásból, félig az átejtett balekok sértődéséből és gyűlöletéből indulva harmincéves háborúba kezd egykori szövetségese ellen.
Nem véletlenül díszeleg ott a borítón James Ellroy ajánlása, a kortárs krimi királya egyértelműen rokonlélekre lelhetett a Drogháború olvasásakor. Winslow könyve olyan, mint a Nagy sehol vagy a Szigorúan bizalmas (ez utóbbinak még a befejezése is visszaköszön bizonyos szempontból), csak az ötvenes évek bűnben és szennyben fürdőző Los Angeles-e helyett az Amerikába folyó narkóáradat végtelen kegyetlenséggel teli közegéről állít ki gyomrot és ideget nem kímélő tablót. A három évtizedes pokoljáráson különböző hátterű karakterek egész sora vesz részt: a drogbáró fiában, a szinte véletlenül bérgyilkossá váló suhancban, a megrendült hitű papban és a hideg, de félelmetesen intelligens prostiban az a közös, hogy legyenek akár a háború katonái, tábori követői vagy áldozatai, akaratukon kívül keverednek a pozíciójukba. Az örvény olyan erős, hogy azonnal magába szippant mindenkit, aki a közelébe kerül.
És ahogy összefonódik egymással a bűn, az igazságszolgáltatás és a politika, ahogy kéz mindenhol kezet mos, ahogy a hatalmasságok érdekei egyik pillanatról a másikra átírják a törvény betűit, ne csodálkozz rajta, ha egy nap még az amerikai maffiának dolgozol egy nagyváros utcáin, fél év múlva meg már balos gerillákat mészárolsz egy dél-amerikai dzsungelben – Isten és a demokrácia nevében. Legalábbis azt mondják. Ha jót akarsz tenni, az örvény elragad, ellehetetlenít, elembertelenít, és mire észbe kapsz, azzá váltál, ami ellen küzdeni akartál, és álmatlan éjszakáidon azt számolgatod, hány gyerek élete szárad a lelkeden. Ha ki akarsz szállni, az örvény nem enged, szív és szív magába, és a végén már azt sem tudod, ki vagy egyáltalán, és honnan jöttél. Az intrikák, érdekek, gyilkosságok, ügynökségek, félkatonai szervezetek és drogüzletek véres, eposzi káoszában pedig nemcsak hogy gyakran hullanak a karakterek, de sokszor ráadásul mindenféle drámai kihangsúlyozás nélkül, egyik pillanatról a másikra, amolyan „ez van, bazmeg”-módon. (George R. R. Martin? Bitch, please!)
Ez persze azért van így, mert a Drogháború, bár teljesen fiktív történetet mesél el, azt meglehetősen dokumentarista stílusban, valós események és figurák felhasználásával teszi (ld. ismét: Ellroy). Bár a fókusz a drogbárók elleni harcában vallási, politikai és igazságszolgáltatási aknákat is kerülgető Kelleren van, Winslow tényszerűen tárja fel a kábítószer elleni (látszat)hadjárat harminc évét, és részletesen kitér a kartellek valós felépítésére, módszerére, üzletmenetére, az amerikai és a mexikói kormánnyal való komplex és büdös kapcsolatára (a könyv hat év alatt, bőséges kutatómunka után született). Hogy ez az egész mégis olyan gördülékeny és olvasmányos, az az író prózájának köszönhető, amely a dokumentarista hangvétel ellenére bátran belemerül az ízes köznyelvi megfogalmazásokba, a frappáns hasonlatokba, a lázálomszerű leírásokba és az akasztófahumorba, ahogy a szabályoknak fittyet hányva (de egyáltalán nem koncepciótlanul) ide-oda ugrál a különböző karakterek narrációi és a mindentudó külső narrátor között.
A Drogháború a hatszáz oldala ellenére gyorsan lepörgő, ugyanakkor sokáig az olvasóval maradó, annak lelkére rátelepedő, masszív kórkép az emberi civilizáció és az emberi létezés egyik legsötétebb oldaláról. Nincsen meg benne még az a csalóka, önámító fény, romantika és dicsőség sem, mint Ellroy Los Angeles-krónikáiban – és minden nagyszerűsége ellenére részben ezért is marad el végül azok színvonalától. A kontraszt fontos, és a Drogháborúban, bár meg-megjelennek a hit, a család és a szeretet értékei, és egy-két karakternek talán még valami kokainporszemnyi megváltás is csurran-cseppen (avagy szívódik), folyamatosan a legnagyobb szarban gázolunk, és mindenki a moralitás abszolút nulla fokán áll – mondhatja és gondolhatja, hogy nem, hogy ő jobb másoknál, de aztán eljön egy pillanat, amikor tényleges döntést kell hozni, és bizony…
Jöjjön a feketeleves: a magyar fordítás borzalmas. Nem csak a botrányos, bár kétségkívül vicces félrefordításokat kell túlélni (the writing is on the wall = „az írás szó szerint ott van a falon”, az egyértelműen szexuális közegben elhangzó S&M = „spagetti és húsgombóc”… I! Shit! You! Not!!), hanem a folyamatos magyartalanságokat, a rettenetes mondatszerkezeteket, igeidő-egyeztetési problémákat és stilisztikai agyrémeket is. És ezt a szöveget az impresszum szerint – amennyiben az nem csak egy posztmodern kiadói vicc – jóváhagyta egy szerkesztő (!) meg egy korrektor (!!!); csókoltatom őket. Úgyhogy ha jó barátságban vagy az angollal, inkább eredeti nyelven olvasd. De a lényeg, hogy mindenképpen olvasd.
Eredeti cím: The
Power of the Dog, fordította: Varga Bálint
Agave Könyvek, 2008 (újrakiadás: 2016), 576 oldal
