Csak egy kegyetlen embernek lehet nagy hatalma? Másképp
fogalmazva: egy nagy hatalmú embernek muszáj kegyetlennek lennie? Ez Az éjszaka
törvénye (Live by Night) több oldalról, szépen, elegánsan, izgalmasan körüljárt központi
gondolata. Mármint Dennis Lehane regényéről beszélek. A belőle készült filmnek
nem igazán van semmiféle központi gondolata, mert miközben többé-kevésbé hűen
átveszi az alapmű cselekményének vázát, lefelejti róla az összes húst, amely
remekművé, vagy a francba is, legalább szórakoztatóvá tehetné.
Lehane a kortárs (hardboiled) krimik egyik mestere, és erre a filmvilág sem most jött rá – a Titokzatos folyótól és a Hideg nyomontól a Viharszigetig és a Piszkos pénzig csupa többé-kevésbé remek film született a műveiből, arról nem is beszélve, hogy írt epizódokat a Dróthoz és a Gengszterkorzóhoz is. Az éjszaka törvénye az egyik legjobb könyve, klasszikus, forró atomszférájú, a bűnnel és a moralitással gyönyörű táncot járó gengsztereposz (egyébként meg a három évtizedet felölelő Coughlin-trilógia középső darabja), ezért is olyan szomorú, hogy ebből készült az eddigi leglaposabb adaptáció. Pedig Ben Affleck írta és rendezte, aki a Tolvajok városa alapján tökéletesnek tűnt a feladatra. De már a forgatókönyvnél bukik az egész.
Affleck a lehető legtipikusabb hibát követi el. Sorra veszi Lehane könyvének fontos fordulópontjait, de még a cselekmény alkalmankénti megnyirbálásaival és a sztorit sietve magyarázó, száraz narrációval együtt sem marad rá ideje, hogy jól felépítse hozzájuk a karaktereket, a szereplők közti dinamikát vagy akár a korhangulatot. Minden, ami árnyalná, színesítené, apró, de fontos nüanszokkal egészítené ki az összképet, elsikkad, vagy eleve nincs is. Egyedül az ír zsarucsaládból származó, banditából gengszterré „nemesedő” főszereplőnek, Joe Coughlinnak (Affleck) jut egynél több dimenzió, ám sem az apja (Brendan Gleeson), sem a szerelme (Sienna Miller, majd Zoe Saldana), sem a nemezise (Robert Glenister) nem lép túl a műfaj legalapvetőbb kliséin, sőt: utóbbi alig van jelen, ami kissé megnehezíti az éveken át húzódó személyes konfliktus mögötti düh, bosszú és gyűlölet átérzését. És így van ez minden mással is a filmben.
Míg a Tolvajok városában gépfegyverrel lehetett lyuggatni a bostoni atmoszférát, Az éjszaka törvényében a város a szesztilalom markáns időszaka ellenére teljesen jellegtelen marad, külsőségeiben éppúgy, mint kulturális közegében. Amikor pedig a cselekmény továbbmozdul Floridába, ahol éreznünk kellene a hőséget, a fülledtséget, a különböző nemzetiségek és ideák olvasztótégelyének feszültségeit (elvégre kubaiaktól olaszokon át a Ku Klux Klán tagjaiig van ott mindenféle koporsótöltelék, és mind keményen egymásnak is mennek), semmi sem változik – ha néha nem villantanának fel vágóképnek egy mocsarat vagy egy aligátort, azt hihetnénk, még mindig Boston környékén vagyunk.
A szükséges rossz és kegyetlen cselekedetek labirintusában vergődő jó ember, a boldogulás árnak megfizetése és a megváltás témája így recsegve összeroskad a kiábrándítóan lapos történetmesélés súlya alatt. Pedig néha, például a drogra szoktatott szexjátékszerből lett prédikátor (Elle Fanning) megkapó jeleneteiben meg-megvillan a felszín alatt szégyenlősen rejtőzködő nagyszerűség – de persze csak annál szomorúbb az egész. Olyan ez, mint egy zseniális, masszív minisorozat zanzásított változata, egyfajta „kötelező röviden”.
Vagyis ez Affleck első filmje, amelyben színészként jobb, mint rendezőként és íróként, bár előbbi szerepkörben is pusztán korrekt teljesítményt nyújt. Sírni tudnék, ha belegondolok, micsoda őrületesen stílusos, lüktető és elegáns gengsztereposzt tudott volna csinálni ebből Martin Scorsese (20-25 éve biztos, de talán még ma is).