Amikor Robert Mitchum először meglátja Faith Domergue-t az
estélyiében, nem mint orvos a páciensét, hanem mint férfi a nőt, gyorsan, jól
észrevehetően végigméri egy pikáns „kellesz nekem, és meg is foglak kapni” félmosollyal.
A korabeli cenzúra limitálhatta a vásznon elcsattanó csók hosszúságát,
meghagyhatta, hogy a színészek akkor is külön ágyakban feküdjenek a
jeleneteikben, ha szerepük szerint történetesen házastársak, de attól a
„piszkos” és „illetlen” szexualitás még nem tűnt el a filmekből – a noirból
pedig különösen nem, főleg, hogy a vágy az egész műfaj egyik sarokköve. És
természetesen itt, a Where Danger Lives (1950) esetében is azt jelenti ez a
vággyal teli pillantás, hogy a férfi máris elbukott.
Mitchum Dr. Jeff Cameront játssza, Domergue pedig öngyilkosságot megkísérelt, rejtélyes, kezdetben névtelen páciensét, Margót. A férfi rövid időn belül belehabarodik a nőbe, ám hamarosan kiderül, hogy az hazudott neki: nem az apja tartja őt pórázon, hanem a férje (aki évei száma alapján egyébként bőven lehetne az apja is). A keserűhármasban elhangzó reveláció dulakodásba torkollik, aminek két eredménye lesz: a túlkoros férj nem áll fel többé, Jeff pedig újdonsült gyilkosként, agyrázkódással kénytelen menekülni. Margóval a mexikói határ felé veszi az irányt, a rendőrség a nyomukban.
Két évvel azután, hogy John Farrow rendező a The Big Clockban a nagyvállalati közeget süllyesztette a noir kíméletlen morális mocskába, a Where Danger Livesben a férfi-nő kapcsolattal tette ugyanezt. A fent említetten túl a film második meghatározó pillantása az, amelyet Margo egyenesen a kamerába vet férje halála után és a menekülés kezdete előtt, ahogy átöleli a fizikai és lelki kínoktól egyaránt gyötört Jeffet. Már azelőtt is van valami a nőben, ami megkongat egy vészharangot a nézőben (és eleve, ha egy noirban egy férfi szemet vet egy pár csinos combra, annak sosincs jó vége), de ott teljesen egyértelművé válik, hogy ronda dolgok lapulnak a felszín alatt.
Tekintetével kvázi cinkossá teszi a nézőt: tudom, sejtitek, hogy nem az vagyok, akinek mondom magam, de Jeff nem, úgyhogy maradjon a mi titkunk, jó? Mintha ugyanúgy el akarná csavarni a mi fejünket is, mint Jeffét. És persze sikerrel jár, mert a romlottság, az aljasság, a hazugság, a bűn, a sötétség mindig izgalmas, sőt, akár izgató – benne vagyunk a buliban, Jeff, ez az abszolút jó szándékú, nagydarab, kedves, a hippokratészi esküt halálosan komolyan vevő, felelősségteljes fickó elveszik. Csak mert dugni akart egy jót.
Az agyrázkódásos főhős hol elájulva, hol magához térve, zavarodottan, a fejét tapogatva, állandó kínok és koordinációs problémák közepette szédüli és tántorogja végig a filmet, vesszőfutásától olyasféle lázálomszerű, már-már szürreális hangvétele lesz a sztorinak, mint James Mason haldokolva menekülésének az Egy ember lemarad-ban. Jeff nem tud tisztán gondolkodni, fizikai és szellemi potenciálja fokozatosan elpárolog, és csak fél-önkívületben botladozik az őt láncon rángató Margo után.
Szép pár: egy teljesen őrült, amorális nő és egy tehetetlen, félholt férfi.
Csakhogy a noirnak hagyományosan ellensége az egyértelműség, a tettes és az áldozat tisztán, patentosan leosztott szerepköre, különösen akkor, ha nő és férfi kapcsolatáról van szó. Jeff a rövidebbet húzza, de ezt csak saját magának köszönheti: szíve korábbi választottját, a nővér Julie-t, vagyis a tisztességet, a biztonságot, az egyszerűséget gondolkodás nélkül hagyja hátra Margóért, az izgalomért, a rejtélyért, az ismeretlenért. Kell neki az adrenalin, a vadság, a kiszámíthatatlanság, ő maga adja a láncát a femme fatale kezébe, aztán meg bambán néz, amikor az a vesztőhely felé vezeti, és kiszolgáltatottan találja magát egy csábító mosollyal és bomba alakkal felruházott patológiai eset kénye-kedvének.
A Where Danger Lives nem a legizgalmasabb vagy a legfordulatosabb film noir, de végig feszült és érdekes, a Mitchum-Domergue páros pedig verhetetlen: a zsáner történetének egyik legbizarrabb, legfeketébb antirománca az övék.
