Azóta, hogy Wells marsi tripodokat eresztett rá a ködös Angliára, az idegen fajokkal való kapcsolatfelvétel a science fiction egyik legnépszerűbb, egyben egyik leginkább korlátok közé szorított toposza. Az ezzel foglalkozó művek többségében az idegenek egyértelműen vagy haverkodni, vagy irtani jönnek, árnyalásnak, kételynek, tudományos problémáknak, vagy úgy általában véve tudománynak nincs helye bennük. A kevés kivétel, mint a Konzulváros, a Randevú a Rámával vagy az Érkezés (és a novella, amelyből készült) pont a nyilvánvalót, pont ezt az egyértelműt dobja ki az ablakon, és a megismerhetetlenség, a kommunikációképtelenség, a totális, felfoghatatlan másság környékén babrál. Ebbe az impozáns sorba áll be Cixin Liu sci-fi trilógiájának első darabja, A háromtest-probléma is – amely mellesleg az első Hugo-díjat nyert kínai regény (ehhez mondjuk kellettek a Hugo körüli akkori botrányok is, de ez más tészta).
A kulturális forradalom ideje alatt az ifjú Ye Wenije kénytelen végignézni, ahogy a mozgalom aktivistái halálra verik fizikus apját. A történtek ellenére évekkel később egy szigorúan titkos, tudományos kormányprojektbe kerül, amely az idegen fajokkal való kapcsolatfelvétel lehetőségét kutatja – és olyan döntést hoz, amely az egész emberiség sorsára kihatással lesz. Évtizedekkel később, a jelenben, Wang Miao nanotechnikus különös, hátborzongató, sőt racionálisan megmagyarázhatatlan figyelmeztetéseket kap, miközben egymás után vesznek oda a Föld prominens tudósai. A férfi a kutatásai közben rábukkan egy rendkívül részletesen kidolgozott számítógépes játékra, amelyben a játékosoknak a háromtest-problémát kell megoldaniuk: egy bolygó három csillag körül kering, ezért pályája, évszakjai, nappalai-éjjelei és hőmérsékletingadozásai teljességgel kiszámíthatatlanok. És e látszólag egymástól független dolgok mögött egy rettenetes fenyegetés áll.
Nem véletlenül olyan a sztorileírás, mintha lábujjhegyen táncolna tények, fordulatok és plot-pointok körül. A háromtest-problémáról nehéz érdemben beszélni spoilerek nélkül, ugyanakkor meg muszáj, mert egy egyszerre praktikus és elegáns megoldásként a cselekmény együtt halad a felvetett tudományos problémák megoldási kísérleteivel, vagyis úgy tudsz egyre többet a történet hátteréről, ahogy a szereplők kemény agymunkával legyőzik az elméleti akadályokat. Igen, hard sci-fi ez a javából, és Liu egyáltalán nem fogja vissza magát a komplikált elméletek, modellek és gondolatmenetek prezentálásában, ugyanakkor mindent sikerül olyan érthetően elmagyaráznia, hogy még a magamfajta fogalmatlanok is mindig képben legyenek.
Pedig egészen elképesztő magasságokban szárnyal a fantáziája. Az említett játékban (kicsit mind a felépítését, mind a történetbeli szerepét tekintve olyasmi, mint a Végjátékban az óriás itala, csak jóóóval komplexebb) korokon, globális katasztrófákon és civilizációpusztulásokon gázolunk át a történelem nagy tudósaival az oldalunkon, hogy megoldjuk a világ legnagyobb rejtélyét. Míg odakint, a valóságban egyszerű kisemberek szűkölnek valami náluk felfoghatatlanul hatalmasabbnak az árnyékában, nem is sejtve, mi vár az emberiségre, és csak gyülekeznek és tanácskoznak és perlekednek, és saját személyiségeik, érzéseik és prekoncepcióik állnak az útjukban, a játékban Liu az emberi gondolkodás határtalanságát ünnepli, méghozzá valami olyan iszonyatos eposzisággal, amelyhez képest a legnagyobb űrcsata és bolygóközi konfliktus is csak lábjegyzet.
Azért Liu tempója messze nem egyenletes, a kulturális forradalom és a sci-fi összekötése pedig (egy mélységesen személyes szállal) finoman szólva is nagyvonalú – hiányzik belőle az igazi meggyőző erő, az igazi dráma, amely tényleg hitelesen tudná eladni a cselekmény amúgy messze legfontosabb sarokpontját. Emiatt a kissé hanyag alapozás miatt A háromtest-probléma mindig döcög egy kicsit, de az erényeit nem tudja elpusztítani. Ráadásul a pofonegyszerű, mégis hátborzongatóan jó befejezés után úgy teszed le a könyved, hogy fogalmad sincs, milyen irányba megy majd a sztori a két folytatásban, és ez azért ritka erény manapság.
Eredeti cím: 三体, fordította: Pék Zoltán
Európa, 2016, 408 oldal
