A pszichológia szerint létezik bennünk egy úgynevezett gyermeki én, amely (aki) gondoskodik róla, hogy ne legyünk befásult, búvalbélelt, megcsömörlött, savanyú felnőttek, hanem tudjunk lelkesedni, játékosan, humorral fogjuk fel a nehéz helyzeteket, és úgy egyáltalán, érzékenyek maradjunk mindenre, amiből nem feltétlenül lehet pénzt csinálni. A gond csak akkor van, ha túl nagy szerepet kap a belső gyermek, de az arany középút “feltalálása” óta tudjuk, hogy ez mindenre igaz. Állítólag a geekekben hangsúlyosabb ez a gyermeki én, talán ezért is tudunk minden haszontalan, de tökmókás dolog iránt rajongani. Akárhogy is legyen, a Gravity Falls, avagy magyarul Rejtélyek városkája, bebizonyítja, hogy a legapróbb belső gyermekkel a tarsolyunkban is simán visszarepülhetünk elfeledett gyermekkorunk aranyszínű naplementében fürdő világába.
Ehhez pusztán annyi szükséges, hogy ne úgy ülj le a sorozat elé, mint akinek muszáj egy órát áldoznia az életéből a Duck Tv egy véletlenszerűen kiválasztott műsorára (bár kétségtelen, hogy kellő nyitottsággal félelmetes felfedezéseket tehetünk közben, lásd még a meditáció, alkoholos állapot, vagy átmelózott nap utáni fáradtság címszavakat). Egész egyszerűen hagyd, hogy a rajzfilm, mint infantilis fogalom a fent említett tévécsatorna kacsáihoz hasonlóan elmenjen aludni, te meg kapcsolj ki, és élvezd Alex Hirsch eddigi legtutibb alkotását.
A Gravity Falls címe egy észak-amerikai fiktív kisvároska neve is egyben, amely Oregonban található, magas hegyek és sűrű fenyvesek közt megbújva. Akár az X-Akták vagy a Twin Peaks is játszódhatna Gravity Fallsban - már az elnevezés sem véletlen -, mivel a jelek szerint az álmos kisváros természetfeletti jelenségek gyűjtőhelye. Persze, ahogy a Loch Ness-i szörny esetében is, hitelt érdemlő bizonyítékot még soha senki sem tudott felmutatni, így remek üzleti érzékkel kihasználván a kínálkozó lehetőséget, Stanford Pines, főállású szélhámos és megkeseredett öregember, itt nyit egy rejtélykalyibát, hogy jól megfejje a hiszékeny turistákat.
Az üzlet egész jól megy, míg a nyár első napján be nem toppan Stanhez két rokona, a 12 éves ikerpár, Dipper és Mabel, hogy nála töltsék el a szünidőt. A legendák és a mendemondák elbűvölik az élénk képzeletű Dippert, ám a bajok csak azután kezdődnek, hogy a kíváncsi természetű fiúcska talál egy naplót, amelyben annak titokzatos írója rendszerezve sorolja fel a környék különös lényeit és jelenségeit. Stan bácsi hiába állítja, hogy csak humbug az egész rejtélyesdi, egyrészt ez fikarcnyit sem hatja meg a kalandra éhes Dippert, másrészt a vén morgós medve körül sem stimmel minden. Ebből az alapfelállásból aztán az ikerpár életének legfergetegesebb nyara kerekedik, a néző pedig csak pislog, hogy a mystery box eme junior változatába hogy tudtak a készítők ennyi szívet és lelket bezsúfolni.
A Gravity Falls titka Alex Hirsch csúcsra járatott és vérprofizmussal hegesztett nosztalgiagyárában keresendő, ugyanis a harmincat nemrégiben átlépő úriember bevallása szerint gyermekkora varázslatos nyaraiból merítette az ihletet, közlendője pedig, legyen szó hülyeségről, játékról, a gyermekkor örömeiről, a kamasszá válás nehézségeiről, vagy a testvéri szeretetről, maradéktalanul átjön a képenyőn. Ismétlem magam, de egyszerűen muszáj: a gyerekek számára is érthető humor köré felhúzott titokvadászat csak a látszat, mivel a Gravity Falls intravénás érzelmi sóoldat, sétavonatozás az emlékek kisvasútján, szívből jövő és szívhez szóló életörömcsokor, amelyet bekapcsolva rögvest felvidulhatsz.
És ennél több is, mert az egyik rejtélyből a másikba bukdácsoló testvérpár kalandjai valóban viccesek. A fáradt, netán bárgyú humor lankasztó buktatóit sikeresen elkerülve életszagú helyzetekben életszerűen reagálva röccen be a poéngyár, egyszer a tesók közti közvetlen viszony, másszor a hirtelen meglepetést okozó, a gyermekműsor kereteiből kilógó megoldások révén. Természetesen a Disney XD csatornán vetített rajzfilmről van szó, ezt ne feledjük, de ennek ellenére Hirsch-ék betyárosan feszegetik az iparmágnás egérmogul fémjelezte határt, például a kamaszszerelem témáján belül konkrétan elcsattan pár szexuális célzatú poén is, illetve Stan bácsi homályba vesző bűnözői karrierének egy-két meredekebb flashbackje kitörő kacagásra készteti a nézőt (“Egy szivart? Kolumbiai!” “Kolumbiai?! Ott ültem börtönben.”)
Emellett a Gravity Falls csurig van popkulturális utalásokkal, illetve geektémákkal, olykor egész epizódokat szentelve egy-egy omázsnak. Ilyen a Street Fighterből életre kelő, de mozgáskészletében továbbra is a játék szabályainak megfelelni kényszerülő harcos, a Szellemirtók animációs sorozat jellegzetességeinek átemelése, egy ordas nagy Szabadítsátok ki Willie-t! poén, egyértelmű X-akták és Twin Peaks utalások (a Vörös Barlang egy étterem), illetve a My Little Pony egyedi és feledhetetlen átértelmezése, de oltári vicces a Dungeons & Dragons szerepjátékot fullra kiparodizáló rész, a kötelező lovecrafti kikacsintásokról nem is beszélve. A sort bőven lehetne még folytatni, de már ennyiből látszik, az íróknak nem kellett kreativitásért a szomszédba menniük.
Az ötletgazdagság tetten érhető a cselekmény vezetésén is, és külön üdvözlendő, hogy az első évad még szinte teljes epizódikusságát csak porcukorként meghintő átívelő szál ellenére a szereplőkkel nem csak úgy megtörténik valami, amire majd ők reagálnak, hanem épp ellenkezőleg, a karakterek maguk a történet motorja. Legtöbbször Dipper és Mabel testvéri veszekedése miatt hol egyikük, hol másikuk talál misztikus, kalamajkát okozó megoldást kamaszkorukból fakadó átmeneti bajukra, hogy végül ellenállva a könnyebb utat kínáló sötét oldalnak, ráébredjenek a szeretet újra és újra gyógyírként funkcionáló erejére. Hirsch-ék újabb szimpatikus húzásának köszönhetően szerencsére sosem viszik túlzásba a nyáladzást, szó sincs demagóg erkölcscsőszködésről, láthatóan tisztában vannak az egészséges mértékű nevelési célzat fogalmával, sőt, esetenként önreflexíven, némi iróniával oldják fel a határeseteket.
Természetesen nem csak a Pines család tagjairól szól a Gravity Falls, érdemes megemlíteni a mellékszereplőket is, hiszen szenzációs karakterek egytől-egyig, ráadásul a széria előrehaladtával egyre központibb szerepet töltenek be. Rögtön itt van Soos, a Rejtélykalyiba ezermestere, a kissé butácska, de aranyszívű geek, akit Stan bácsi, érdemei elismerése mellett nem átall százötven százalékosan kihasználni. Ő és az ikrek hamar összebarátkoznak, Soos pedig óriási lelkesedéssel veti bele magát a nyomozásokba. Stan másik alkalmazottja a 15 éves Wendy, a talpraesett, kemény favágólány, akibe Dipper annak rendje és módja szerint bele is zúg, hogy kínos szituációkat előidézve igyekezzen elfogadtatni magát Wendy haverjaival.
Egyedül Mabelről nem esett még szó, pedig szarvashiba lenne kihagyni a show-t ellopó hölgyikét. Mabel egy kiköpött lány, minden részben más és más kötött pulcsiban jelenik meg, imádja az egyszarvúakat, a házi malacát, meg úgy összességében az édibédi dolgokat. De emellett mégis háromdimenziós, emlékezetes figura, mert az életigenlő bolondozásai ellenére érző és érzékeny karakter, aki annyi kedves és játékos pillanatot csempész a sorozatba, hogy nélküle az feleennyire sem lenne szórakoztató. Őrültségei hol kacagtatóak, hol szívet melengetőek, kapcsolata Dipperrel pedig mélyebben és reálisabban ábrázolt, mint azt eddig animációs sorozatban láthattuk.
A Gravity Falls fő mozgatórugója a Rejtély Ikrek - ahogy egy idő után poénból utalnak magukra - testvéri dinamikája, illetve a gondtalan gyermekkor illékony határáról a komolyabb, kiismerhetetlenebb, hormonzavaros kamaszkor háborús zónájába való kényszerű, minél tovább halasztott átbillenés. Ám az írók a sorozat ezen aspektusát nagyszerű érzékkel afféle első az egyenlők közötti alapon kezelik, sosem tévesztve el az arányt játékosság, szórakoztatás, mondanivaló és rejtélyek között. A kirakatban ugyan a természetfelettivel való komikus találkozások virítanak, de ez csupán a mágnes, ami a nézőt bevonzani hivatott.
A koncepció nem néz hülyének minket, nem a kalapból húzgálják elő a magyarázatokat, hiába tűnhet úgy az első szezon kapcsán (például a kilencedik epizódban felbukkanó időutazó ténylegesen ott van a korábbi részekben, hatalmas poén, amikor visszatekersz azokhoz a pillanatokhoz, majd a homlokodhoz csapsz), hiszen a meredekebb, komorabb hangvételű második évad egységes keretet ad a korábban felvillantott kirakósdarabkáknak, illetve magának a már jóval hangsúlyosabb átívelő szálnak, így kerekítve ki egy összefüggő történetet. Sőt, a keserédes lezárást megelőzően armageddoni mélységeknek lehetünk szemtanúi, és akaratlanul a Harry Potter könyvek besötétedési folyamata juthat eszünkbe az idősebb korosztályt becélzó tartalmával és képi megoldásaival. Persze a sorozat meg sem közelíti a 18-as korhatárt, de mind hangulatát, mind dramaturgiáját egyértelműbben felnőttesebbre veszi, tehát a két szezon között érezhető a különbség.
És ha már rejtélyek, mindenképp meg kell említeni a nézőknek szóló rejtvényeket. A Gravity Fallsban ugyanis lépten-nyomon mindenféle titokzatos üzenetet pillanthatunk meg, ha elég szemfülesek vagyunk, ezen túl pedig az epizódok végét mindig egy kriptogram zárja. Az első évad még megengedőbb, mivel az alapvetőbb kódokat használja csak (Ceasar, Atbash, A1Z26 - lényegük a betűeltolás), ám a készítők, látva a nézői lelkesedést és affinitást, a második szezonban már bedurvítottak (többek között Dipper naplójának oldalairól leshetőek le a kódok). Kezdetben a szenzációsan fenomenális főcímdal végén fedezhető fel egy értelmetlen suttogásféleség, amelyet visszafelé lejátszva kapjuk meg az első kulcsot: “Három betűvel vissza.” Sajnos azonban sokat nem szabad várni a feladványoktól, mert nem vezetnek semmiféle nagyobb képhez, nincs egy átfogó plusz tartalom, ami jutalmazná a megfejtőket, csupán apró adalékok és üzenetek a sorozat többi részével kapcsolatban. Kár érte, óriási ziccert hagytak ki.
A sorozat vizuális megvalósításába sem lehet belekötni, amit vállal, azt teljes mértékben teljesíti: az első blikkre idegesítően kerek szemű figurák mind karakteresek, mozgás közben pedig fel sem tűnik a kezdetben bárgyúnak tetsző gyerekes rajzolásmód, olyan szépen simul össze az animáció a hátterekkel. A színkezelésen is látszik a koncepció átgondoltsága, a nyaralás kellemes helyszíne például aranyló, nyugtató, meleg színekkel andalít, ráadásul gyakran találkozhatunk speciális effektekkel is. Óriási pluszpont jár a karakterek mindennapos, szinte jelentéktelen tevékenységeiért, pár epizód után azt lesi majd az ember, hogy milyen komikus, amikor köhögnek, prüszkölnek, vakaróznak, vagy egyéb emberi mellékcselekvést végeznek kedvenceink. És ha már kedvencek: eszméletlen sokat ad a sorozathoz a magyar szinkron. Angolul is érdemes tenni egy próbát vele, de a - zavaró, és sajnos indokolatlanul számos félrefordításoktól eltekintve (a malac öt percen belül vált nevet Csámpásról Cammogóra és vissza, de a Lusta Susan/Lazy Susan se kutya, szintén egy részen belül) - hihetetlen jó munkát végeztek a szinkronszínészek, látszik, mennyire beleélték magukat.
Úgyhogy senki ne szégyellje magát, bátran merüljön bele a Pines család hol könnyesen vicces, hol meglepően megható, de elismerésre méltóan érett kalandjaiba - fiatal apukák és anyukák, nektek még csak kifogás sem kell, elő a gyerkőcöt, és irány Gravity Falls.
