Még nincs fél éve, hogy azon tűnődtem, mikor nőnek fel (ha ugyan valaha) a szuperhősfilmek. Mikor lesznek képesek kitörni az eredettörténetek és világmentések pár év alatt máris hülyére koptatott narratívájából, és előállni valami mással, valami érettebbel, ne adj isten innovatívval? A kérdésre továbbra sincs válasz, viszont amitől a filmvilág csilliódolláros megalomániája tartózkodik, az – az utóbbi évtized alapján már mondhatjuk – szokás szerint utat tör magának a tévében. Az FX Légiója (9-én debütál) az X-Men filmes univerzumában játszódik ugyan, de amilyen távol esik Rozsomák és társai kalandjaitól mind stilisztika, mind hangvétel, mind tematika szempontból, játszódhatna akár egy teljesen másik galaxisban is. A Fargo tévés adaptációjával elhíresült Noah Hawley egy egészen sajátos, bizarr sorozatot készített egy határozottan nem szuperhős mutánsról, aki hasadt személyiségével és kontrollálhatatlan képességeivel küszködve igyekszik nem megtébolyodni.
David Haller a képregényekben Xavier professzor fia, aki mutánsnevét (Légió) arról kapta, hogy egy gyerekkori trauma következtében az elméje több száz személyiségre hasadt szét, és mindegyik személyisége más-más képességekkel rendelkezik (a telepátiától a telekinézisen át a pirokinézisig) – ezért súlyos személyiségzavarának, néhány különösen agresszív énjének és a sebezhetőségét kihasználó más telepatáknak köszönhetően többször is konfliktusba került az X-Mennel. (Az X2-ben részben Légióról, részben egy másik X-karakterről, Mastermindról mintázták Stryker fiát, Jasont, akinek telepatikus erejével az ezredes ki akarja irtani a mutánsokat,)
A sorozat látványosan kihátrál ebből a szuperhősközegből (Hawley azt mondta, Xaviernek lesz szerepe a történetben, de az első évadban még biztosan nem bukkan fel), és David személyes drámájára koncentrál. Az elmegyógyintézetben játszódó pilot nyitányában a Who „Happy Jack” című számára vágott montázsban követjük nyomon a zavart elméjű főszereplő felnőtté válását, és már itt sejthető, hogy Hawley a sajátos stilisztikai bravúr és a hasadt személyiség őrületének kettősére húzza rá a cselekményt. Ehhez a kombinációhoz csatlakozik a furcsa, retrofuturisztikus látványvilág (a díszletek nagyjából úgy néznek ki, ahogy a hatvanas-hetvenes években a jövőt elképzelték) és a szinte Stanley Kubrickot idéző kimértség és elegancia, és ezzel a körítéssel keverednek vad és lebilincselő tébolydává az idősíkok, a realitások, a képzelet és a szürrealizmus – jó ideig ugyanúgy fogalmad sem lesz, mi történik valójában, mint ahogy a saját fejében és állítólagos mentális betegségében teljesen elveszett Davidnek sem.
Később a történet már kicsit egyenesebb úton halad (a Fox jóvoltából a nyolcrészes első évad első három részét nézhettük meg), és felbukkannak az X-univerzum szokásos frakciói: a titkos kormányerő, amely a mutánsokat igyekszik vagy elpusztítani, vagy kihasználni, és a rejtőzködő mutánsközösség, amely ellenállóként harcol a szabadságért, és új tagokat toboroz a soraiba. Ám a hangsúly ekkor sem tolódik el David elméjéről: a Légió cselekményének jelentős része a főhős fejében, múltjában, emlékeiben, tévképzeteiben (?) játszódik, ahogy új társai és az elmegyógyintézetben megismert szerelme próbálnak rendet rakni zavaros, sötétséggel, rejtélyekkel és valami rettenetes, fenyegető jelenléttel (helló, Shadow King!) teli gondolatai között.
Dan Stevens nagyszerű David szerepében, tapintható a zavarodottsága, sebezhetősége, félelme és örök bizonytalansága (a gárda többi tagja – Jean Smart, Rachel Keller, Aubrey Plaza – is remekül helytáll). Határozottan nem az a karakter, aki magára ránt egy tarka jelmezt (vagy fekete bőrruhát), és megy világot menteni meg seggeket szétrúgni, hanem inkább az, aki a világtól és önmagától egyaránt rettegve kuporodik össze a sarokban, és amikor nem bírja tovább, amikor átszakad a gát… akkor kitör, akár egy vulkán.
Szóval David alaposan el van baszva. Olyan, akár egy frusztrálóan bonyolult puzzle, amelyet a környezetének mindenki testi és mentális épségét veszélyeztetve kell kiraknia.
A tartalom és a forma egyensúlya olykor kicsit kibillen utóbbi javára, és akkor még nehezebb követni az amúgy is gyakori és hektikus váltásokat a valóság és a különböző fejben tett utazások között, szóval oda kell figyelni – de mint ilyenkor általában, a figyelem meghálálja magát. És ami a legjobb, hogy a tipikus szuperhőstörténetekkel ellentétben meglehetősen nehéz megtippelni, milyen irányba halad majd tovább a cselekmény. Remélhetőleg továbbra is David fejében maradunk, mert baromi izgalmas és ijesztő hely.