Jandácsik Pál első könyve az első magyarországi furry műfajú regény is egyben. Ahogy azt az előszóból is megtudhatjuk, a furry elnevezésű alkotások szereplői antropomorfizált állatok, és külföldön (főleg Amerikában) már jó ideje nagy népszerűségnek örvendenek (a nemrég magyarul is megjelent Blacksad a regény első számú ihletője). Szóval két lábon járó kutyák, macskák és vidrák élik mindennapjaikat a miénkhez megszólalásig hasonlító világukban. Ugyanúgy esznek, isznak, kefélnek, egy elcseszett munkanap után részegen ugyanúgy megverik az asszonyt, ugyanolyan egzisztenciális válságokon mennek át, mint mi emberek. Akkor mégis mi szükség van erre a körítésre? Az író miért meséli el történetét állatszereplőkkel emberek helyett?
A válaszhoz vissza kell mennünk Aiszóposz, vagy La Fontaine meséihez. Elsőre furcsának tűnhet, de mégis metszőbb, fanyarabb kritikát tudtak megfogalmazni koruk társadalmáról tücskök és hangyák, nyulak és teknősök segítségével, mintha embereket szerepeltettek volna. Ez a fajta távolítás, elhatárolódás a valóságtól, ami persze csak látszólagos, sokkal közelebb hozza, gyakorlatilag az arcunkba tolja az általa tárgyalt problémákat. Az allegória ereje kétségbevonhatatlan, és ahogy az Jandácsik regényéből is kiviláglik: időtlen is.
Történetünk ott kezdődik, ahol egy vérbeli, szürke, de vészjóslóan maszatos világképet festő krimi általában szokott. Cesar Darlington németjuhász nyomozó nehéz helyzetben van: városában egy brutális és minden valószínűség szerint pszichopata sorozatgyilkos szedi áldozatait, és nem hagy maga után más nyomot, csupán megnyúzott áldozatai gyomorforgató hulláit. A lakosság körében egyre csak nő a pánik, rajta pedig egyre nagyobb a nyomás. Ennyire precíz, hidegvérű gyilkossal még nem találkozott. Leszámítva Lex Siegfriedet, a tévképzetei, elborult elméjének démonai által vezérelt szfinx macskát, akinek ő állította meg vérengző ámokfutását pár évvel ezelőtt. A kopó végső elkeseredésében a rács mögött ülő őrülthez fordul segítségért, hogy kézre keríthesse a városban garázdálkodó másik őrültet.
Nem véletlenül ismerős ez a felütés, egy az egyben A bárányok hallgatnak alapmotívumának koppintásáról van szó. Szerencsére az Állatok maszkabálja nem erre az alapra épít, sőt, ez az egész „nyomozó meglátogatja a börtönben a kimért, hűvös intellektust árasztó, de kiszámíthatatlan és kegyetlen gyilkost, hogy tanácsot kérjen tőle” szál teljesen elhagyható lett volna a fő történetvonal szempontjából, a regény valódi erényeinek csorbítása nélkül. Mert a megszállott macska karaktere, bár igen erőteljes – és mint az szépen, fokozatosan kiderül, szinte egyáltalán nem hasonlít Hannibal Lecter figurájára -, szerepeltetése nem tesz hozzá semmit a nyomozáshoz. De a negatívum után ideje rátérni a könyv erényeire, mert valójában dicsérni jöttem, nem temetni.
Egy olyan társadalomban, amelyet különböző fajú állatok alkotnak, sokkal élesebben kirajzolódnak a különbségek – és itt most „csak” a külsőségekről beszélünk, tehát, mondjuk, a szexuális beállítottságot még nem is említettük -, mint egy olyanban, amely nagyjából ugyanolyan, csak bőrszínükben eltérő emberekből áll. Mert ugyan mindannyian emberszabású, értelmes állatok, de míg az egyik egy böhöm, több száz kilós medve, addig a másik egy nyikhaj, ravasz tekintetű róka – természetes, hogy ez szemet szúr nekik, és frusztrálja őket. A rasszizmus elkerülhetetlen. De miért is?
Mert értelemmel ruházták fel őket. Amíg egy élőlényt csak az ösztönei hajtanak, csak az életben maradásért és a szaporodásért küzd, addig nem kezd értelmetlen pusztításba. De micsoda paradoxon, amint öntudatra ébred, amint képessé válik a gondolkodásra, egyből felsejlenek, pislákolni kezdenek, majd kíméletlenül felszínre törnek azok a természetellenes ingerek, amelyek arra sarkallják, hogy elpusztítson mindent és mindenkit, aki valamiben is különbözik tőle. Az ész nyitja meg a kaput az esztelen rombolás vágya előtt. Jó példa erre Philip K. Dick novellája, A Megőrzőgép, ahol a legnagyobb zeneszerzők testet öltött és intelligenciával felruházott zeneművei egyből elkorcsosulnak és vérengzésbe kezdenek. De ugyanígy gondolhatunk az öntudatra ébredt gépekre is, akik az emberiség ellen törnek. Tanítsd meg a majomnak, hogyan gyújtson tüzet, és a következő pillanatban a Szabadság-szobor kopott, fakó arca néz rád elkeseredetten a tenger hullámai közül.
Jandácsik Pál kíméletlenül és hibátlanul interpretálja ezt a nyugtalanító és elkeserítő gondolatot. A rasszizmust és az öncélú mészárlást be lehet mutatni emberekkel is, de állatokkal sokkal húsbavágóbb. Mert nem a tükörképedben, hanem egy karikatúrán ismersz igazán magadra.
És még mindig nem említettem az Állatok maszkabálja legnagyobb erősségét, ami túlmutat a műfajául választott furry határain, és ami egy igazi posztmodern fabulává teszi: az ember megjelenése. Az ember, akivel az állatszülők a kölykeiket ijesztgetik. Az ember, akiről a horrorfilmjeik szörnyeit mintázzák. Az ember, aki annyira más, mint ők, hogy jobban félnek tőle, jobban gyűlölik, mint egymást. Hatalmas írói bravúr, ahogy Jandácsik képes elérni az olvasóban, hogy annak ellenére úgy rettegjen egy embertől, mint a mumustól, hogy közben nyilván tisztában van vele: ő maga is ember.
Így pedig, azt hiszem, minden hasonlat, metafora és gondolatkísérlet a helyére került. Az állat az ember kifigurázása, az ember pedig maga a szörnyeteg. Ennek ellenére a regény végére nem érezzük azt, hogy beetettek valami sántikáló, nyekergő látszat-tanulsággal, életbölcsességnek álcázott közhellyel. Az értelem egyaránt megrontja az embereket és az állatokat is. Ha hagyják.
Athenaeum Kiadó, 2016, 224 oldal
