Van az a ritka folytatás, amelynél megdől a „kevesebb néha
több” elve. Amelynél tényleg a több az, ami több. Amely makacsul, dacosan, szánt
szándékkal, csakazértisbazmeg az általában megvetett „legyen nagyobb és
hangosabb, és ennyi” úton indul el, és puszta akaraterővel meg tökösséggel
sikerrel is jár. Üdv a John Wick második részében! Ha nem is jobb, mint az
első, de legalább magabiztosan tartja a színvonalat.
Wicket ezúttal egy régi véresküvel (meg némi lakásátépítéssel) veszik rá egy új melóra, nagyjából két teljes perccel azután, hogy az első rész hulláinak mérsékelten megnyerő rokonától (Peter Stormare n+1. alakítása kelet-európai gengszterként) végre visszaszerzi a kocsiját, és visszabetonozza a pincébe az arzenálját. Kénytelen-kelletlen elutazik Rómába, hogy kinyírjon egy ottani maffiavezért, és ezzel egy egészen új szarlavinát ránt a nyakába.
A sztori persze csak muszájból van, egy ürügy, hogy beindulhasson a fejlövéspornó. De ennek ez volna a lényege, avagy ha létezik a John Wicknél nyilvánvalóbb style over substance, hát mutass egyet: teljesen mindegy, megviselt, életunt hősünk miért ragad fegyvert, a fő, hogy szép, rendezett sorokban járuljanak a csöve elé a mindenféle kusza európai nyelveken hablatyoló (értsd: gonosz, gonosz, GONOSZ!) ellenségek, és jól mutasson a falon az agyvelejük.
A filmet nagyrészt ezeknek a harcoknak a gyönyörűen kidolgozott koreográfiája viszi a hátán: Keanu Reeves nem lövöldözik, ez nem jó szó rá, ő fegyveres táncversenyen győzi le agresszív táncvetélytársait. A tűzharcok egyrészt teljesen irreálisak, kínos láthatósággal megtervezettek, másrészt a vérnek, a gyorsaságnak (sehol egy darab lassítás), a nyerseségnek hála mégis képesek néha megteremteni a realisztikusság illúzióját - és hát baromi látványosak. Ez nem John Woo-féle golyóbalett, nem taktikailag hiteles küzdelem (az ellenség jellemzően nem ismeri a fedezék fogalmát), de még az Equilibrium gun katájától is viszonylag távol áll – inkább azt az őserőt és mozgáseleganciát ülteti át modern közegbe, amely a klasszikus szamurájfilmek összecsapásaira volt jellemző.
És a style over substance nem áll meg itt, Wick univerzuma a második részben kitágul. Új játékosok és koncepciók bukkannak fel az egész bolygóra kiterjedő gengszterhálózatban, és ennek prezentációja pontosan olyan, mint az akciójeleneteké: rendkívül ötletes, szórakoztató és stílusos, viszont abszolút semmi értelme, tényleg köszönőviszonyban sincs a valósággal, ráadásul egészen pofátlan módon misztifikálja az alvilág működését (vagyis pont úgy, ahogy a legyőzhetetlen főhős karakterét, aki már a főcím előtt majdnem annyira lerongyolódik, mint az első rész egészében).
A korábbi sikerből következő univerzumtágítás egy helyen üt vissza: kezd sok lenni az innen-onnan berángatott karakter, történetszál és fenyegetés (ezek közül nem egy a későbbi részekben realizálódik vagy tér majd vissza), így az első rész kiegyensúlyozott, nem egyszer veszett tempójának búcsút mondhatunk. A John Wick 2 csak a végére tud igazán nagy sebességbe kapcsolni, igaz, akkor meg sokkal szebben zárja le a cselekményt, mint az elődje.
El kell ismerni, hogy Chad Stahelski és David Leitch rendezők (eredetileg mindketten kaszkadőrök) jól éreztek rá pár éve a hagyományos, durrogtató akciófilmek deficitjére. Manapság a műfaj alig létezik Hollywoodban szuperhősök vagy egyéb sci-fi- és fantasyelemek nélkül, a kevés kivétel legnagyobbika (nem számolva az örökzöld Bondot) meg éppen a Halálos iramban-széria, amely az autós mutatványokra megy rá. A kérdés a nem hibátlan, de nagyon is élvezetes első két rész után és a már bejelentett harmadik előtt az, hogy hányszor lehet ezt még eljátszani. Hányszor rángathatják vissza Wicket a nyugdíjából még egy utolsó utáni táncra, hányszor lehet még érdekessé tenni ugyanazt az ólomvihart, amelyet már kétszer, háromszor, ikszszer láttunk korábban, és amelyből már nincs is akkora deficit, mint pár éve? És meddig lehet tágítani az univerzumot? Meddig lehet bonyolítani, csavarni, mielőtt a vagány, de rém egyszerű elképzelés alappillérei összerogynak a túlépítkezés súlya alatt?
A John Wick 2-ben szerencsére van annyi kurázsi, hogy a végére felrúgja a status quót, és már előzetesen biztosítsa, hogy a harmadik részben ne kelljen megint lefutni az ismerős körök egy jelentős részét. Úgyhogy még az újabb folytatást is van okunk várni. Igaz, már ezt is száz helyen szét lehetne szedni, de a hirigek – és olykor a dialógusok – alatt az arcomra kiülő kaján vigyort őszintébbnek érzem az elégedetlenségnél.