Neil Gaiman: Északi mitológia - Ősrégi mesék korunk egyik legjobb mesemondójától

Neil Gaiman az idők során elérte, hogy bármilyen készülő könyvet jelentsen is be, azt megnövekedett sajtófigyelem és a rajongók izgatott várakozása övezze. Vajon hány író léphetné meg, amit Gaiman idén, hogy kockára tegye a renoméját egy - mondjuk úgy - feldolgozással? Még úgy is, hogy a szóban forgó Északi mitológia önmagában ritkaságszámba menő vállalkozás (legalábbis nem mostanában volt szokás prózába átírt legendagyűjteményt kiadni), azonban ha hozzávesszük, hogy az ógermán mondák gaimani tolmácsolásban kerülnek terítékre, úgy már egész máshogy fest a helyzet.

Merthogy amint arról ánglius úriemberünk a bevezetőben beszámol, egy szülinapi ebéd alkalmával tették fel neki a kérdést, hogy ha már ennyire odavan a germán mitológiáért, miért nem ír belőle regényt. Hát írt is, bár feltételezem, sokan nem erre a végeredményre számítottak. Leszámítva egy-két apróságot, semmi baj nincs az Északi mitológiával, de ahogy azt a kiadója sem győzte hangoztatni a könyv promózásakor, ezúttal nem a Gaimantől megszokott mágikus realista regényhez van szerencsénk. Sőt, nem is regényhez, ha már itt tartunk.

Az Északi mitológia pontosan az, aminek a cím első hallásakor pozicionálnánk: az ógermán mítoszok és mondák (vékonyka) gyűjteménye. Odin, Thor, Loki és a számtalan, más művekből már ismerős istenség, szörnyeteg, helyszín és kaland köztudatba való újrabeemelése. Mindez Neil Gaiman mesélői tehetségének köszönhetően kellemesen olvasmányos stílusban megvalósítva, kezdve a világ teremtésével és befejezve annak végével, a Ragnarökkel. Persze gyakorlata bőven van már ebben a témában, hiszen több műve járja körül a letűnt korok istenembereinek sorsát, sőt, létezik egy eleddig magyarul még nem kiadott vikinges története is Odd and the Frost Giants címen (amely pont az Északi mitológiában is szereplő egyik monda alternatív verziója).

Gaiman mindenben ragaszkodott a mondák eredeti elbeszélési módjához, így azért sem illik a könyvre a regény megnevezés, mert rövid novellák füzérével meséli újra az északi istenek nagyon is emberközeli tetteit. Az Északi mitológia nevéhez hűen nem tér el az eredeti, korokon keresztül megőrzött mondáktól, mivel Gaiman szeme előtt saját bevallása szerint végig az lebegett, hogy az évek során a munkáit ihlető, befolyásoló mítoszok újra életre keljenek a mai irodalmi életben (mintha csak komolyan vette volna az Amerikai istenekben megénekelt istenek sorsát).

A könyv szolgaian, de Gaiman keze nyomát határozottan éreztetve meséli el Thor pörölyének elrablását, Loki csínytevéseit és szándékos gonosztetteit, az Asgard körüli fal megépítését, az óriások területeire tett veszélyes portyákat és más történeteket, amelyek több ezer év távlatából maradtak fenn és hatottak különböző korok számos írójára. Talán ez a kötet legvitathatóbb pontja, hiszen erősen egyéni megítélés kérdése, ki mennyire ragaszkodik egy saját kútfőből kitalált történethez, és mennyire töri le, ha kedvenc írója csupán feldolgozza az ismert mondákat.

Részemről élvezettel merültem el az ismerős asgardi istenek emberien esendő kalamajkáiban, hiszen ahogy azt már a görögöknél is láttuk, az északiak sem viseltettek éppen azzal az imádattal a náluk nagyobb hatalommal bíró vélt vagy valós lények iránt, mint más vallások esetében. Pont ellenkezőleg, inkább azért áldoztak ajándékokat több esetben, hogy a komisz, hirtelen istenek nehogy bajt hozzanak a fejükre, ha már a sajátjukra oly sűrűn sikerült. Gaiman remek érzékkel ragadja meg a mondák ezen aspektusait, istenei hol megmosolyogtatóan tökéletlenek, hol pedig irtóztatóan érzékeltetik emberfeletti erejüket.

Humorban sincs hiány, akár a mai ízlésnek szánt “beszólásokról”, akár a hagyományos történetek pikáns mivoltáról legyen is szó. Külön jó pontot érdemel a valósághoz való viszonyítás folyamatos felrúgása, hiszen mégiscsak vikingek legendáiról olvashatunk; itt a világ legnagyobb üstje simán elfér Thor és Tyr vállán, sosem lehet tudni, ki öltött éppen magára állati alakot, és persze az istenek halála sem arról a véglegességéről ismert, ahogy egyelőre mi kezeljük azt. Ez a rengeteg apróság és fantasztikus elem koronázza nagybetűsen meséssé, az első betűtől az utolsóig elbűvölővé az Északi mitológiát.

Ez az elbűvölés azonban rendkívül sajnálatos módon meglepően nyúlfarknyi időre szól csupán. Az Északi mitológia fájdalmasan rövid iromány, alig 200 oldal, és az elég ritkás betűszedet gondoskodik róla, hogy ha nagyon belemerülsz, akkor egy délután alatt végig is olvasd. Pedig képes rabul ejteni annyira, hogy kétszer-háromszor ennyi történet is simán elfért volna a koncepcióban, biztosan lett volna honnan meríteni. Ha most itt lenne Loki, ő minden bizonnyal mindenféle üzleti indokokat emlegetne ezzel kapcsolatban.

A rosszmájúságot félretéve azonban az Északi mitológia bátran ajándékozható bárkinek, és akár azt is el tudom képzelni, hogy iskolák ezt használják ajánlott olvasmánynak, lévén rendkívül felhasználóbarát, és a jégtörő jellege sem elhanyagolható. Igaz, aki most ismerkedne Gaimannel, az nem fogja meglátni benne az igazi arcát, aki pedig hithű rajongója, az nem biztos, hogy be fogja érni ennyivel. Mindenesetre a könyv nemzetközi sikerét látva elmondható, hogy ha Gaiman úr szándéka az asgardi istenek feltámasztása volt, akkor nagyon jó munkát végzett.  

Eredeti cím: Norse Mythology, fordította: Pék Zoltán
Agave Könyvek, 2017, 207 oldal


Kövess minket Facebookon és Twitteren!

Üzenj a szerkesztőségnek

Népszerű
Uralkodj magadon!
A Geekz kommentszabályzata: Csak témába vágó kommenteket várunk! A politikai tartalmú, sértő, személyeskedő és trollkodó, illetve a témához nem kapcsolódó hozzászólásokat figyelmeztetés nélkül töröljük! A többszörös szabályszegőket bannoljuk a Geekzről/444-ről!