King Kongnak volt egy albínó fia, beleszeretett egy nőstény gorillába, megküzdött saját robotképmásával és Godzillával, meghalt, kómába zuhant, feltámadt, épp csak nem klónozták (még). Nem semmi, ahhoz képest, hogy Ernest B. Shoedsack és Merian C. Cooper eredeti King Kong filmtervét sokan jóízűen körberöhögték, mielőtt David O Selznik producer rábólintott, és az RKO 1933 március 2.-án, New Yorkban végre mozikba küldte a tomboló óriásgorillát. A film valami olyasmit kínált a nézőknek, amilyenhez foghatót még soha nem láthattak, s bár a gazdasági világválság miatt sokan még a számlákat sem tudták fizetni, a jelek szerint az emberek inkább éheztek, minthogy kihagyják az év attrakcióját. Ha pedig hozzávesszük, hogy a kritikusok is elaléltak, és mind a vizuális effektusok, mind Max Steiner filmzenéje alapkövekké váltak a maguk területén, nem csoda, hogy Kongot ezek után nem hagyhatták békében nyugodni.
Az eredeti King Kongról bővebben itt.
Az újról pedig itt.
REMAKE-EK
King Kong (1976)
Az első remake-et Dino De Laurentiis felügyelete alatt a megbízható iparosnak tartott John Guillermin rendezte (miután mind Roman Polanski, mind Sam Peckinpah jól kiröhögte magát a felkérésen), Jeff Bridges, Jessica Lange és Charles Grodin főszereplésével. A modern időkbe helyezett történetben nagyobb hangsúlyt kapott a szexualitás, Kong és a nő kapcsolata, ugyanakkor szinte teljesen kiveszett belőle az eredeti kalandossága, a karizmatikus Denham helyére pedig egy unalmas, pénz- és sikerhajhász olajmágnás lépett (Driscollt egy torzonborz paleontológus váltotta). A film elnyújtott, a trükkjei pedig bénák, és még csak nem is a mai, hanem a '76-os, sőt a ’33-as szinthez képest is: míg az akkori, stop motionnel életre keltett gorilla mozgásának, lényének egyáltalán nem tett rosszat a darabosság (éppen hogy kiemelte természetellenességét), addig Kongon itt bődületesen látszik, hogy többnyire csak egy ember szőrbundában (suit motion!) - hamis és gagyi. De a nézőkkel már akkor is majdnem mindent meg lehetett etetni, úgyhogy a film bazi nagy siker lett.
King Kong (2005)
Peter Jackson amolyan gyűrűk urásan 3 órába sűrítette a sztorit, és visszahozta a KALANDot a King Kongba. Az egész egy monumentális-egzotikus edvencsör, Denhamnek az őrület határáig filmmegszállott karakterével, egy baromi hatásos horrorinzerttel (ld. a rovaros-pókos gödörjelenetet, amelynek elveszett, ’33-as eredetijét a rendező újraforgatta a DVD-extrákhoz), és egy minden korábbinál emberibb Konggal, illetve a közte és Ann Darrow közti kapcsolat hangsúlyosabbá tételével (noha a nő-szörny viszony valahol félúton átmenni látszik ember-háziállat kapcsolatba, ami nem keveset elvesz a pikantériából). A nagyszerű és kínosan pocsék CGI-t váltogató monstre produkciót kellemesen színesíti az ironikus humor és a kikacsintások sora – hibái ellenére is hatalmas élmény.
FOLYTATÁSOK ÉS… IZÉK
King Kong fia (The Son of King Kong, 1933)
A hollywoodi stúdióknak már 1933-ban sem esett nehezükre a kurvulás. A King Kongot márciusban mutatták be, és karácsony előtt már mozikban is volt az uszkve harmadannyi pénzből összedobott folytatás („gyorsan-gyorsan, minden nappal újabb potenciális nézők halnak éhen, és ugranak ki az ablakon”), amelyet Shoedsack egyedül vezényelt le, mert Cooper azt mondta, kösz, nem. A történet egy hónappal az első rész eseményei után játszódik: a Kong-incidens miatt a fél város beperelte Carl Denhamot (ismét Robert Armstrong), aki visszatér a Koponya-szigetre, hogy rejtett kincsek után kutasson. Denham és társai aztán összeakadnak Kong kisebb, de még így is elég nagydarab, viszont barátságos és amúgy albínó (I shit you not) fiával, Kikóval, akivel kölcsönösen megmentik egymást. Lesz is nagy barátság, sok mosolygás meg családias, nevetős, komikus pillanat, csak a lallala, a tánci-tánci meg a dizni logó hiányzik. Egyébként ez volt az utolsó Kong, amelyben a címszereplőt stop motionnal keltették életre.
King Kong Appears in Edo (Edo ni arawareta Kingu Kongu, 1938)
Elvileg ez volt az egyik (?) első kaiju: az biztos, hogy 16 évet vert a japánok leghíresebb tokiópusztítójára, az 1954-es Godzillára. A nem hivatalos King Kong rip-offban az óriásgorilla a feudális Edo papírmasé kulisszái közt tombolt, az effekteket pedig az a Fuminori Ohashi kreálta, aki később a Godzillán is dolgozott. Fájdalom, ezt az alkotást pár év alatt elnyelte a történelem (vagy eltűnt, vagy Japán második világháborús bombázásakor veszett oda), és ma már csak könyvekben fellelhető fotók, hirdetések bizonyítják, hogy egykor létezett.
King Kong Vs. Godzilla (Kingu Kongu tai Gijira, 1962)
Amit Hollywoodban mostanság próbálnak tető alá hozni, azt Japánban már bő fél évszázada megcsinálták. A King Kong Vs. Godzilla mindkét híres karakter első színes mozifilmje – bár ennek a Kongnak csak nevében van köze az eredetihez: az inkább vígjátékként készített (és mindenképpen akként megtekintendő) műben kb. ötször nagyobb, nemhogy golyók, de bombák se nagyon hatják meg, a villám pedig feltölti elektromossággal, amelyet aztán az ujjaiból lövell ki (persze, mert az eredeti Kong már attól elpusztult volna, ha Godzilla csak ránéz). Ishiro Honda felelt az összecsapás levezényléséért (eredetileg stop-motion technikát akart alkalmazni, de végül költségvetési okok miatt a jó öreg „ember gumiruhában” módszerhez folyamodott), és a Kong vs. Godzilla jelenetek isten bizony a ’60-as évek legviccesebb bunyói közé tartoznak – Bud Spencer és Terrence Hill ehetik a kefét. Kirk és a Gorn? Közelében sincs. Az óriásgorilla egyébként rettenetesen gagyin fest, gesztusai nevetségesek, és úgy fut, mint egy karót nyelt úrinő, aki szarral a bugyijában menekül egy perverz elől. Guilty pleasure? Naná!
King Kong Escapes (Kingu Kongu no gyakushu, 1967)
Újabb Honda-műremek, amelyben az excentrikus gonosz, Dr. Who (csalódottságában, amiért kidobták a ’60-as évek összes Bond-gazemberes meghallgatásáról) egy X-elem nevű anyagra pályázik – de ahhoz nem olyan egyszerű hozzájutni, ugyanis baromi radioaktív, ráadásul az Északi-sark mélyéről kell kiásni. Úgyhogy létrehoz erre a feladatra egy robot-Kongot (MechaKong). Mert mi sem egyértelműbb ennél. Amikor a masina nem jár sikerrel, Dr. Who elrabolja szigetéről az igazi Kongot, és hipnózissal próbálja az uralma alatt tartani. Vannak a filmben mindenféle emberek, kémek, katonák, de úgyis mindenkit csak Kong és MechaKong összecsapása érdekel – vagy az sem. A King Kong Escapes még az ekkorra már futószalagon gyártott kaijukhoz képest is ostoba és gyermeteg, ami persze nem olyan meglepő, tekintve, hogy a The King Kong Show című, 1966-os rajzfilmsorozat alapján készült. Ugye van a szar film, van, ami annyira szar, hogy már jó, és… van ez.
King Kong visszatér (King Kong Lives, 1986)
Az 1976-os remake szintén Laurentiis és Guillermin kezei alatt készült folytatásából kiderül, hogy King Kong nem patkolt el az ikertoronyról való lezuhanásakor: orvosok egy csapata, élükön a Terminátor után rövid népszerűségre szert tett Linda Hamiltonnal, kómában tartja, és miután egy gagyi Indiana Jones/Carl Denham utánzat talál Borneóban egy női óriásgorillát, életre keltik vérátömlesztéssel. Ezután azonban megszökik, kiszabadítja a nőstényt, szerelem szövődik köztük, és végül még egy kis Kongnak is életet adnak, miközben a hadsereg nem képes megtalálni az aprócska teremtményeket az erdő egy teljesen körülzárt részében (elbújtak egy fa mögött?). A King Kong visszatér egyszerre dicsekedhet a ’60-as évek kaijujai ÉS a hollywoodi látványfilmek legrosszabb tulajdonságaival, viszont hiányzik belőle előbbiek elnéző mosolygásra késztető bája és utóbbiak drága effektparádéja. Helyette van benne barátnőjének virágot (kitépett fa) átnyújtó Kong, és Kong sebeit ápolgató Kong Lady. A kombináció nem volt nyerő, a film a szerény 10 milliós költségvetésének a felét sem hozta be (és még az is sok).
De hogy ne ezzel a vacakkal zárjuk a cikket, íme néhány remek koncepciós rajz az eredeti King Konghoz (Mario Larringanától, Byron Crabbe-től és Willis O'Brientől).
