„You could learn a lot from children. They believe in things
in the dark until we tell them it’s not so. Maybe we’ve been fooling them.”
Ha brit horror és 1957, akkor mindenki a szó szerint korszakalkotó The Curse of Frankensteint citálja, amely rakétastartot adott a Hammer stúdió csaknem két évtizedes sikerszériájának. De abban az évben készült arrafelé egy másik, legalább, és tényleg, legalább olyan jó és emlékezetes horror is, amelyet olyan nagy nevek sorolnak a kedvenceik közé, mint Martin Scorsese vagy Stephen King. Az M. R. James Casting the Rune című novellája alapján készült Night of the Demon (ismert Curse of the Demon címen is) azonban még a régi iskola darabja: míg a Hammer addig szinte sosem látott vérmennyiséggel és gótikus hangulattal sokkolta a közönséget (mindezt színesben!), addig Jacques Tourneur (The Cat People, I Walked with a Zombie) finom sejtetésekkel, ambivalens karakterekkel, a gerincen lassan, alattomosan felkúszó hideggel dolgozott. A Night of the Demon az utolsó minden szempontból klasszikus fekete-fehér horrorok egyike.
Az amerikai Dr. John Holden azért utazik Londonba, hogy egy ottani kollégája segítségével csalóként leplezze le Dr. Julian Karswellt, egy sátánista szekta állítólag boszorkánysággal machináló vezetőjét. Érkezésekor azonban Holden azzal szembesül, hogy kollégája halott – egyesek szerint természetfeletti okokból. Karswell figyelmezteti őt, hogy ha nem hagyja annyiban az utána való nyomozást, ő is hasonló véget ér majd. Holden mint makacsul racionális tudós egy legyintéssel elhessegeti az alig burkolt fenyegetést, amely ezután konkréttá válik: Karswell szerint két nap múlva megöli őt egy pokolból megidézett démon.
Máig megoszlanak a vélemények arról, hogy a Night of the Demon címbeli rémének felbukkanása a második és az utolsó jelenetben, teljes életnagyságban, mennyire egyezik meg Tourneur elképzeléseivel, és mennyire tér el tőlük Hal E. Chester producer belekontárkodásának köszönhetően. A szörny korai megmutatása kétségkívül szokatlan fogás, főleg, hogy utána egészen a fináléig nem látjuk újra. Tourneur mindig kitartott amellett, hogy ezeket a szekvenciákat Chester utólag forgatta le az engedélye nélkül, azonban eltekintve néhány gyanús közelképtől (amelyek nem tesznek jót az egyébként sem valami időtálló trükköknek), a démon képei olyan szervesen illeszkednek a jelenetekbe, hogy azok elképzelhetetlennek tűnnek nélkülük.
Tourneur eredeeti szándéka az volt, hogy bizonytalanságban tartsa a nézőket a vásznon látottak valódiságát illetően, ugyanakkor elismerte, hogy a végjátékban, ha csak néhány pillanat erejéig is, de ő is meg tervezte mutatni a hatalmas rémalakot. A dilemma nem csak azért lényegtelen, mert a filmben a démon kameravégre kapása nélkül is túl sok a jel, a véletlen, az utalás arra, hogy a „csak képzeli az egészet” koncepció hihető legyen, hanem azért is, mert, produceri kontárkodás ide vagy oda, a Night of the Demon pontosan ebben a formájában működik igazán jól.
Egészen más a néző viszonya a történethez és a főhőshöz így, hogy már a legelső percek után teljes bizonyossággal tudja, a démon valódi: Holden (Dana Andrews) ezzel a fogással nem a befogadó szkeptikus álláspontját képviselő tudós, hanem egy helyi viszonyokat nem ismerő, fafejű, végletekig szemellenzős, és már-már arrogáns áldozat, aki képtelen komolyan venni közelgő halálának egyre szaporodó jeleit, képtelen kitágítani a világról alkotott képét. A néző a cselekmény mögött megbúvó természetfeletti létén vagy nemlétén való merengés helyett egyre szorosabban markolja a karfát, ahogy a főhős halálos nyugalommal sétál a vesztébe, és amikor a segítségére, de persze ellenkezése dacára szervezett szeánszon kifakad a szerinte röhejes színjáték miatt, legszívesebben belépne a jelenetbe, és dühösen seggbe rúgná: „ébredj már fel”.
A tudomány és a természetfeletti, a tény és a hiedelem roppant intelligens ütköztetésének másik oldalán Karswell, a gyilkos démonidéző áll, aki fekete mágiával küzdte magát a felső tízezer köreibe, ám vérben forgó szemű gazember helyett csak egy udvarias gentlemant látunk, aki joviális apaszerepben, bohócnak öltözve, őszinte örömmel és bűvésztrükkökkel szórakoztatja a kastélyába gyűlt gyerekeket. Holdennek ki kellene nyitnia a szemét: nem minden fekete vagy fehér. És Karswell maga is csapdában van, mert aki sötét erőkkel cimborál, annak meg kell fizetnie az árát. Szállítania kell a lelkeket, az életeket, vagy az övé lesz a következő, ami elveszik. Az ördöggel kötött alkunak nincs lejárati ideje.
Tourner rendezési eszközei rendkívül kifinomultak, elegánsak, a noiros fény-árnyék hatások és a beállítások tökéletesek, az atmoszféra súlyos, a közelgő vég állandó érzete nyomasztó, a finálé feszültsége pedig szinte döbbenetes: lázas, kétségbeesett versenyfutás az életért – egy vonatfülkében ülve, végtelenül angolos-udvarias diskurzus izzadságban oldódó félálcája mögött. Majd pedig a rettenet. Mondjon bárki bármit, az, ahogyan a háznyi nagyságú, eszméletlenül ronda démon a kezébe veszi, és egyetlen csapással kibelezi áldozatát az éjszaka sűrűjében száguldó vonatok körüli pokoli füstben és gőzben, mai szemmel is vérfagyasztó.