Vaskereszt – A világ egyik legjobb háborús filmje

Sam Peckinpah utolsó mesterművében német katonák fuldokolnak vérben és árulásban, a dicsőség és a hősiesség legapróbb szikrája nélkül. Mert ha a golyók repülni, a bombák meg robbanni kezdenek, az ideológia és a politika hirtelen annyit sem ér, mint a vécépapírra nyomott propaganda – csak az számít, hogy a golyó ne a te fejedet vigye le, a bomba ne a te lábadat szakítsa le. És ha ráadásul egy abszolút hatalomra törő őrült hadseregében vagy katona, még csak azzal sem áltathatod magad, hogy valamiféle jó cél érdekében harcolsz – bár valószínűleg az sem sokat számítana, ha úgy tennél. Mert nem harcos vagy, nem egy nemes ügy bajnoka, nem egy nagyszerű haza patriótája, csak egy a sok szerencsétlen közül, akit bedarált az üszköt és halált okádó háborús gépezet. A Vaskeresztet (Cross of Iron, 1977) Orson Welles minden idők legjobb közkatonákról szóló háborúellenes filmjének tartotta, és Stanley Kubrick is a kedvencei közé sorolta.

A nem csak munkáival, hanem botrányos életvitelével is híressé, illetve hírhedté vált Peckinpah sosem volt a stúdiók kedvence. Mire A szökéssel hosszú évek után végre le tudott tenni az asztalra egy kasszasikert (meg egy olyan filmet, amelynek ereje és súlya alatt szilánkokra tört az az asztal), valamelyest szabadabb kezet kaphatott, de mivel akkorra már teljesen az alkohol rabjává vált, mégsem szívesen tömték pénzzel a zsebét. Háborús filmje így mindössze rongyos 6 millió dollárból készült (ráadásul német pénzből, Jugoszláviában), az pedig egy ilyen produkció esetében már akkor is szánalmasan alacsony összegnek számított. Annál elképesztőbb, hogy egy igazi, nagyszabású háborús mozi lett belőle – úgy néz ki, mintha a tényleges büdzsé minimum ötszörösébe került volna.

A Vaskereszt a westernmániás Peckinpah egyetlen háborús filmje, amelyben persze szintén felsorakoznak a vadnyugati történeteire jellemző stílusjegyei. A német katonák, akik véletlenül sem "Heil, Hitler"-ező szőke, kékszemű, reggelire kisgyerekeket zabáló nácik, hanem egyszerű hús-vér emberek, magasról szarnak „szeretett” Führerjük árja Birodalmának víziójára, és ha már úgyis folyamatban van az ürítés, hát magára a nép nagy vezérére is. A puszta túlélés mellett (igazi Peckinpah-hősökhöz méltón) csak a bajtársaik számítanak nekik. Ha valaha is volt bármi célja, értelme ennek az öldöklésnek, az odalett, és a front sarában döglődő, minden egyes tetves, ocsmány napért keservesen megdolgozó, megszenvedő katonák már rég nem is emlékeznek rá.

Steiner őrmester (James Coburn) a harcokba belefáradt, cinikus katona. Gyűlöli a háborút, a nácikat, még magát az egyenruhát is, amelyet visel – ám leginkább azon feletteseitől undorodik, akik a vérfürdő közepette is kitüntetésekre hajtanak. Mint Stranszky százados, a porosz arisztokrata, az elvtelen „plecsnivadász” (Maximilian Schell), aki fél, hogy családja megveti majd, ha Vaskereszt nélkül tér haza – ezért bármire képes annak megszerzéséért, még arra is, hogy elárulja a bajtársait, és visszavonuláskor hátrahagyja Steinert és csapatát a feltartóztathatatlanul előrenyomuló orosz sereg martalékává. Az eleinte eposzi történet idővel személyes, de nem kevésbé kegyetlen küzdelemmé válik: a hatalmas világégés leszűkül a két férfi morális indíttatású magánháborújára. Az egymás ellen forduló barátok Peckinpah-motívuma ezúttal tiszttársakra vonatkozik, akik személyes meggyőződésük és céljaik különbözőségei miatt válnak ellenségekké. 

Steiner öntörvényű, szabályokat és előírásokat semmibe vevő, anarchikus figura, akit csak csapatának életben tartása motivál. Miután a háború minden létező borzalmát megtapasztalta, képtelen többé normális életet élni. Amikor megsérül és kórházba kerül, lehetőséget kap, hogy hazatérjen Németországba egy csinos ápolónő oldalán, ám sehogy sem tudja otthagyni az olyannyira gyűlölt frontot: a vérengzések kiöltek belőle mindent, ami még értékelhetné a békét és a szeretetet. Nincs helye a civilizált világban, csak arra jó, hogy sárban-vérben kússzon, harcoljon, és meghaljon, mindezt a térképeiken bábukat tologató őrült tisztek és politikusok kénye-kedvére. A háború hamisítatlan, desztillált hústerméke. 

Stranszky teljesen más tészta. A veterán, harcedzett Steinnerrel ellentétben nem sok csatateret látott, és csak a puszta látszat számít neki, mindenki más megdögölhet. Igazi elvtelen féreg, akinek gyarlóságát a rendező rendszeresen kigúnyolja: a támadások idején asztal alól telefonálva kér segítséget, sárban botladozik és fetreng, a végén pedig még a gépfegyvert sem tudja használni. Peckinpah e két karakter szembenállásában a westernjein végigvonuló, a régi értékek és a tisztességet, becsületet lábbal tipró új világ konfliktusának motívumát viszi tovább. És míg Steinert tragikus figurává avatja, Stranszkyból még csak valamirevaló gazembert sem farag: pusztán egy szánalmas barom marad, akin a néző Steinerrel együtt röhögne az utolsó pillanatokban, ha nem lenne az egész olyan kurvára nyomorúságos. Ennél még Patt Garrettnek is több méltóság jutott, pedig őt egy gyerek dobálta meg kővel, ahogy ellovagolt a naplementébe, hogy aztán úgy lőjék agyon, akár egy kutyát.

Jellemző a Vad bandát őrületes, ma is letaglózó erejű mészárszékbe kifuttató Pekcinpah-ra, ahogyan otthagyta a kézjegyét a háborús film műfaján. Ha azt mondod, Ryan közlegény megmentése, én azt mondom, Vaskereszt, mert az már 20 évvel Spielberg partraszállás-pokla előtt is merte leszakadt végtagokkal és kegyetlenül véres halállal ábrázolni a háborút (és azzal ellentétben még a legvégén sem fullad giccsbe, sőt – a zárójelenet éjfekete cinizmusa szinte horrorisztikus). Az egyik legsokkolóbb képsorban egy halott katonán halad át egy tank lánctalpa, belepasszírozva a holttestet a sáros földbe, egy másikban egy éppen szabadon engedett ellenséges katonát (egy kisfiút!) lőnek szitává. A halál és a brutalitás gyötrelmes erővel lengi be a Vaskeresztet, és a rendező sajátos stílustára (lassításokkal, gyors és átfedő vágások tömkelegével) olyan nihilista erőszakköltészetet eredményez, amelyben már nyoma sincs a heroizmusnak.  

Mindezzel együtt jár a teljes kilátástalanság is, akárcsak a Pat Garrett és Billy a kölyök, illetve a Hozd el nekem Alfredo Garcia fejét esetében. Bár, ahogy azokban, Peckinpah itt is képes némi emberséget, melegséget és szépséget csöpögtetni a mészárlások közé: a katonák gondoskodnak a foglyul ejtett kisfiúról, akit felettesük kivégeztetne (az egész rohadt világ háborúban áll, még gyerekek és nők is harcolnak), isznak, nevetgélnek, mulatoznak, énekelnek, és születésnapot ünnepelnek. Néha már-már azt hinné az ember, hogy talán mégis van remény. De nem. Csak rá kell nézni Steinerre, ahogy hátat fordít a normális világnak. A normális világ nem létezik többé. Megöltük. 

Kövess minket Facebookon és Twitteren!

Üzenj a szerkesztőségnek

Népszerű
Uralkodj magadon!
A Geekz kommentszabályzata: Csak témába vágó kommenteket várunk! A politikai tartalmú, sértő, személyeskedő és trollkodó, illetve a témához nem kapcsolódó hozzászólásokat figyelmeztetés nélkül töröljük! A többszörös szabályszegőket bannoljuk a Geekzről/444-ről!
;