Persona 5 – Erőszakos megváltás

Platformok: PlayStation 3, PlayStation 4. Tesztgép: PlayStation 4 Pro.

Mi lenne, ha meg tudnánk változtatni az embereket, akár a legaljasabb rohadékokat is? A Persona JRPG-sorozat legújabb részének középpontjában ez a kérdés áll, és a kezdeti eufória után meg is kapjuk rá a választ annak teljes, kegyetlen összetettségében.

A Persona 5 világa a végletekig megosztott: a felnőttek és a fiatalok/gyerekek egy-egy lövészárokból néznek farkasszemet egymással, és az előbbiek állnak nyerésre. A felnőttek használják és kihasználják a gyerekeket, miközben felemésztik azok jövőjét. A két tábor közé a játék nyelvileg is éket ver, hiszen gimnazista hőseink nem szimplán korrupt emberekről, bűnözőkről beszélnek: szájukat mindig a “bűnöző felnőtt” szópár hagyja el.

Nyoma sincs immár tehát annak a viszonylagos kisvárosi idillnek, amely a Persona 4-et jellemezte (a Persona játékok között nincs összefüggés sztori szinten), és amelybe belerondított egy gyilkosságsorozat. Ilyen szempontból a játékot éppen olyan kompromisszummentesség jellemzi, mint Shakespeare Rómeó és Júliáját. Míg a világirodalom egyik legismertebb tragédiájában a mindent lángba borító, igaz szerelem volt a fiatalok kizárólagos privilégiuma, addig itt a lázadás jelenti ugyanezt.

A felütés pontosan úgy működik, mint az eddigi részekben, két apró csavartól eltekintve. Az első, hogy a sztori végével indítunk. Az első órába felfokozott tempóban előadott, mesteri betörést, árulást és félrement akciót gyömöszöltek bele. A tényleges sztori ezután retrospektíven, egy kihallgatás keretében bomlik ki. Éles váltás a negyedik részhez képest, amely 3-5 órát is áldozott a teljesen lineáris felvezetésre, vagyis a városban császkálásra, haveri kör építgetésére, egyebekre. És az ötödik rész a bevezetést követően is betörő-akrobataként egyensúlyoz a narráció és az interaktivitás között, anélkül, hogy e kettőt egymástól élesen elkülöníthető, unalmas blokkokba zárná.

A második csavar, hogy bár az általunk alakított karakter ismét egy frissen érkezett diák (transfer student), jelen esetben könnyes búcsút inthetünk a messziről jött ember tabula rasájának. A szép tiszta papíron ugyanis otromba fekete pont, hogy éppen a próbaidőnket töltjük, amit erőszakos támadás miatt rótt ránk ki a bíróság. És ezt hamarosan mindenki tudni fogja rólunk a suliban, elkezdenek összesúgni a hátunk mögött, partvonalra kerülünk, és csak a hozzánk hasonló számkivetettek állnak majd velünk szóba. Persze semmi sem az, aminek látszik: a jövőnket túszul ejtő ítélet azért született, mert pofán csaptunk egy nagykutyát, aki éppen egy nővel erőszakoskodott az utcán.

Ez a törés az életünkben nem véletlenül került a játék viszonylagos elejére: így idejekorán a saját bőrünkön tapasztalhatjuk, hogy mennyire diszfunkcionális ez a társadalom, milyen mértéktelen csődöt mond minden egyes eszköze, amely a gyengéket hivatott védeni. Ja, hogy a frissen érkezett olvasók azt hihették a lövészárkos bevezetés alapján, hogy valami Battle Royale-féle disztópikus jövőben járunk? Hát, nagyon nem. Ez napjaink Tokiója. A Battle Royale disztópiája még jobb is ennél, mert legalább őszintébb, és kendőzetlenebbül folyik benne a geciskedés. Itt mindent a fortélyos félelem igazgat, kisstílű senkik ülnek tort, miközben élve rohasztják el a társadalmat.

Bár a felnőttek világában alig akad szövetségesünk, hamarosan többen is mellénk csapódnak. Kis bandánk egy közös ellenséggel szemben kovácsolódik ütőképes csapattá. Ez utóbbi antagonista pedig nem más, mint a suli tornatanára, az egykori olimpiai bajnok, aki saját kis szemétdombjának tekinti az iskolát. A meggyőző eredményeket fizikai erőszakkal kényszeríti ki a helyi csapatból, és közben magától értetődő természetességgel zaklatja a diáklányokat. Persze mindenki tud a dologról, de mindenki kussol és lapít. Egyesek puszta félelemből, mások viszont, mint a csodálatosan ellenszenvesnek megrajzolt diri (hihetetlen, hogy japán képzőművészek ilyen erőteljesen megragadják azt a gusztustalanságot, amit mi itt Magyarföldön a párttitkár archetípusként ismerhetünk), a saját érdekeit szem előtt tartva.

A próbaidővel a hátunk mögött persze mi is jobban tennénk, ha bőrt húznánk a fogunkra, csak hát olyan vérforraló dolgok történnek, hogy muszáj lesz közbeavatkoznunk. Különösen azután, hogy erre módunk és alkalmunk nyílik. Már az első napon az iskolába menet ugyanis fura applikáció jelenik meg a mobilunkon: egy navigálási eszköz, amellyel egy alternatív valóságba juthatunk. Ebben a másik világban az iskola helyén középkori vár magasodik, odabent páncélos őrség masírozik, és legnagyobb meglepetésünkre a tornatanár uralkodik benne. Illetve a tornatanár egy változata: egy szívecskés palástja alól időnként elő-elővillanó alsógatyás, izzó tekintetű, elmebeteg arcjátékú valaki.

Egy különös macskaszerű lény, Morgana lesz a Vergiliusunk ebben a kifacsart valóságban. Tőle tudjuk meg, hogy ezt a helyet (és az ehhez hasonlóakat) Palotának nevezik, és az erőteljes, torz vágyak hívják őket életre. Érthetően: ez a hely olyan, amilyennek a tornatanár a lelke mélyén az iskolát látja, a királyszerű alak pedig ő maga anélkül, hogy az amúgy is sorvadt szuperego bármennyire is megpróbálná szépíteni a képet. A Paloták amúgy a játék fénypontjai mind vizuálisan, mind mechanikai szempontból. Egyszerre nevetségesek és megalománok, tökéletesen adják vissza az autoriterré lett senkik kiüresedett lelkivilágát, seggprimitív, de hátborzongató nagyzolását. Sajnos nekünk sem kell a szomszédba menni, hogy efféle építményeket akár a valóságban is viszontláthassunk.

Játékmechanikai szempontból hálisten elfelejthetjük az előző részek idővel kicsit unalomba hajló labirintusait. Már a negyedik rész is igyekezett összehangolni az aktuális főellenséget az odáig vezető úttal, de ezt elsősorban audiovizuálisan tette. A nagygépes Shin Megami Tensei játékok közül (ebbe a halmazba sorolandó a Persona sorozat is, de ennél jobban ezt most hadd ne részletezzem) pedig a tavalyi Tokyo Mirage Sessions próbálkozott valami hasonlóval, tehát hogy a labirintusokat számtalan fejtörővel és rejtvénnyel játékmechanikailag is megbolondítsa, és így illessze az adott főcsúfsághoz. Ám a Tokyo legjobban sikerült pályája sem csókolhatja meg a Persona 5 lábanyomát, tehát a fejlődés nem exponenciális, hanem forradalmi. A fejtörők, a kihívások nem csak az aktuális témához – mestertolvaj – simulnak hozzá, hanem tényleg úgy érezhetjük, hogy egyre mélyebb bugyrokba süllyedünk egy minden erkölcsi gátját levetett, önmagában önmagáért tobzódó ember belső világában. Kellemetlenül hangzik? Az is lesz, mégis imádni fogod.

A fentiekből és a sorozat nevéből gyanús lehet, hogy lesz itt pszichológia rogyásig, ami igaz is, de csak mint eszköz, és nem mint végcél. A Persona 4-ben saját démonainkkal kellett szembenéznünk egy sárga-fekete Bildungsroman keretében. A Persona 5 mondanivalója egész más: egy velejéig elbaszott társadalom kapcsán járja körül a forradalom vörös és fekete témáját.

Az pedig egészen mesteri, példátlan, a popkultúrán mérföldekkel túlnyúló megoldás, ahogy a narráció és a mechanika kéz a kézben szalad az egyértelműség tisztásáról a kétségek és fájdalmas felismerések erdejébe.

A Palotákat ugyanis, mint kiderül, le lehet rombolni. Sőt le is kell őket rombolni, mert ezáltal az ezt életre hívó személy is változáson megy keresztül: szembesül a bűneivel, és megváltozik a személyisége. Ehhez csak el kell lopnunk tőle a vágyai középpontjában álló tárgyat – innen ered a mestertolvaj toposzát rafináltan újrahasznosító körítés. Kis bandánkkal felcsapunk fantomtolvajnak, behatolunk ezekre a helyekre, és elcsenjünk az elcsenni valót. Aztán várunk. A változás pedig bekövetkezik. És rohadt jó érzés látni a saját bűnei súlya alatt roskadózó tesitanárt, amint az iskola nyilvánossága előtt gyónja meg, hogy miféle mocsokságokat művelt.

Ezután pedig végrehajtunk egy újabb küldetést. A célpont ismét egy szemétláda. Látszólag minden frankó, élvezzük az egészet. Ennek persze aládolgozik a mechanika, amely sosem válik dark soulsosan szívatóssá, kifejezetten könnyű haladni normál szinten, elhalálozni annál nehezebb. Be kell osztanunk az erőforrást és az időt (minden akció határidőhöz kötött, ami ha letelik: game over), de ezek messze nem teljesíthetetlen feladatok. Gyűjtjük a felhasználható personákat, megoldjuk a fejtörőket, még fel is röhögünk rajta, hogy mennyire fején találják a szöget a karakterábrázolás tekintetében. És aztán amikor nemzeti hírnévre teszünk szert (egy pszichológiai-hacker Anonymus csoporttá válunk, azzal a különbséggel, hogy mögöttünk kőkemény eredmények sorakoznak), kellemetlenül szembesülünk egy másik állásponttal. Azzal tudniillik, hogy amit teszünk, bűncselekmény. Nem csak az önbíráskodás miatt az, hanem mert erőszakkal változtatunk meg másokat. Behatolunk a legbelső énjükbe, kikényszerítjük számukra a megváltást, de éppen ezáltal el is orozzuk tőlük mindörökre.

A Persona 5 nem hallgat el semmit, és képes a forradalmi hevület közben az orrunk alá dörgölni, hogy amit művelünk, az ítélkezés és végrehajtás (végső soron minden forradalom az). És ez utóbbi egyáltalán nem szép, bármennyire is élvezzük. Mert valahol a nemi erőszaknál is rosszabbat cselekszünk: lelki erőszakot követünk el.

De hát csak igazi mocskokat takarítunk el az útból, szennyes lelkű rohadékokat akadályozunk meg abban, hogy további károkat okozzanak, életeket tegyenek tönkre – védekezhetnénk. Ez igaz is, de ez az igazság akkor sem homályosítja el az előbbit. Valójában forradalmárként is foglyok vagyunk, azért tesszük, amit teszünk, mert nincs más választásunk, de az eszközeink ettől még igencsak megkérdőjelezhetőek. Nem véletlenül változott át a Velvet Room a negyedik rész limuzinbelsőjéből tömlöccé.

Talán nem is akad még egy japán vagy bármilyen szerepjáték, amely ennyire aktuális, őszinte, és megalkuvást nem tűrő. Nem vagyunk szuperhősök, nem mentjük meg a világot, csak egy csapat fiatalnak követjük végig az útját, akiknek tele a fasza az egésszel. Fentebb hivatkoztam a Tokyo Mirage Sessionsre, amely kicsit Persona 5 prototípusnak fogható fel, ám tekintve, hogy az a játék így is 8-9 körüli értékeléseket zsebelt be, le kellene bontanunk a plafont a metacriticen, hogy a cikk tárgyára reális pontszámot oszthassunk. Ez az év eddig sem volt gyenge, de a Persona 5 így is a Holdig magaslik. Tegyél egy szívességet a világnak és magadnak, felejtsd el a Mass Effect-szintű szarokat, és nagyon-nagyon gyorsan zsákold be ezt a játékot!


Kövess minket Facebookon és Twitteren!

Üzenj a szerkesztőségnek

Népszerű
Uralkodj magadon!
A Geekz kommentszabályzata: Csak témába vágó kommenteket várunk! A politikai tartalmú, sértő, személyeskedő és trollkodó, illetve a témához nem kapcsolódó hozzászólásokat figyelmeztetés nélkül töröljük! A többszörös szabályszegőket bannoljuk a Geekzről/444-ről!
;