A tavalyi év egyik meglepetése volt a Lépcsők városa, üdítően új koncepciójával, élethűen kidolgozott, reális karaktereivel és földközeli perspektívájával a fantasy zsánerének nagyon kellemes színfoltjává vált. Robert Jackson Bennett Isteni városok-trilógiájának második része, a Pengék városa olyan folytatás, mint A Birodalom visszavág: erősebb, hangsúlyosabb, merészebb. Látszik rajta, hogy írója rátalált az útra, amelyet az első kötettel mindvégig keresett, és mostanra játszi könnyedséggel és megingathatatlan határozottsággal halad rajta.
A Pengék városa, habár ugyanazon az isteneitől megfosztott világon játszódik, főszereplőt és idősíkot vált. És milyen jól teszi! A Lépcsők városának meghatározó bulikovi csatája óta eltelt öt év, Shara Komajdból, a minden hájjal megkent, fondorlatos titkos ügynökből hazája, Szajpúr miniszterelnöke lett. Tekintve ambícióit és képességeit, ez még nem is akkora meglepetés, azonban a reflektorfény ezúttal nem rá, hanem a megkeseredett tábornoknőre, Turjin Mulageshre vetül, így muszáj megbarátkoznunk a gondolattal, hogy Sharából vajmi keveset látunk majd.
Bánni egy percig sem fogjuk, ugyanis Bennett remek érzékkel ragadja meg Mulagesh karakterét: a tábornok az utóbbi idők egyik legjobban megírt szereplője, tetőtől talpig valóságos, ízig-vérig hiteles személy, akivel könnyű azonosulni. A béke mellett a végsőkig kitartó, ám emellett a modern katonaság szükségességét valló Mulagesh ötvenes éveire belefáradt a politikai nagyjátszmákba, ezért lemondva tisztségéről egy távoli kis szigeten bujdos, ahol a regény kezdetén éppen azzal foglalatoskodik, hogy a helyi idiótákra lődöz, illetve öntudatlanságig issza magát. Ezt az idillt zavarja meg Shara küldönce, hogy egy visszautasíthatatlan ajánlattal még egy utolsó bevetésre küldje Turjint.
A tábornoknő dolga egyszerű, Vúrtyasztánba kell utaznia, a háború és a halál egykorvolt istennőjének romos, félig elsüllyedt városába, ahol az északi drejlingek szajpúri megbízásból egy óriási kikötő megépítésén fáradoznak. A helyzetet komplikálja, hogy ismeretlen fémre bukkannak, amely vezetői tulajdonságait tekintve forradalmasítaná az elektromos ellátást. Shara abbéli - teljesen jogos - aggodalmától vezérelve, miszerint isteni eredetű csoda állhat a fém hátterében, egy nyugdíjas körutazás fedősztorija alatt Mulagesht bízza meg a feladattal, hogy járjon utána, mégis mi a fészkes fene zajlik a világ túlsó végén. Hogy, hogy nem, a drejling óriás, Sigrud is felbukkan, sőt, a lányát is lesz szerencsénk megismerni. Már ez az alapszituáció önmagában megér egy vállveregetést, azonban a dicséretre méltóan rövid, de alapos expozíciót követően Bennett újabb és újabb csavarokkal és rétegekkel ékíti a bonyodalmat, miközben végig fenntartja a háború utáni puskaporos hordón ücsörgés hangulatát.
A Lépcsők városa alibi-nyomozása helyett ezúttal egy alaposan kidolgozott, érezhetően átgondolt rejtéllyel van dolgunk. A könyv első fele egy krimi: az infók remek ritmusban csepegnek, a detektívmunka végig lebilincsel, a kirakósdarabkák nem légből kapottak, hanem logikusan épülnek egymásra, a sakkfigurák bemutatása hiteles, a szereplők mindegyike élő, lélegző személy, nyoma sincs papírmasészagnak. A történet második fele, miután pár fontos tényezőről lehull a lepel, már grandiózusabb léptékűvé válik, egyszersmind akciódússá fokozza a tempót, nagyjából követve az első rész dramaturgiáját; ahogyan abban is lezajlott egy könyvközepi hirtelen elszabaduló pusztításcunami, úgy a Pengék városában is lehet hasonlóra számítani, csak szorozva kettővel. Sőt, Bennett stilisztikai eszközeinek hála végig filmszerűen követhetjük az eseményeket.
Az első rész egyik legnagyobb erőssége a világ kezdeti indusztriális fellendülésének és a hátrahagyott isteni csodák, illetve a két náció ezekből fakadó összeférhetetlenségének ábrázolása volt, ez a vonal a Pengék városában még hangsúlyosabb, még kifinomultabb, még átérezhetőbb - és nem azért, mert egy leírásban rágja a szánkba az író, hanem mert a karakterek világnézetéből, viselkedéséből, tetteiből és a véleményéből épül fel a megszálló szajpúriak, az elnyomott kontinenslakók és az újjáépítésben, a fellendülésben gazdasági lehetőséget látó északiak által létrehozott politikai és kulturális háromszög. És ha ez még nem lenne elég a pazar hangulathoz, a kikötőt építő darurengeteg, a vonatok, az első világháborút idéző fegyverek és eszközök gondoskodnak róla, hogy Vúrtyasztán pillanatok alatt életre keljen a képzeletünkben.
A főszereplő, Turjin Mulagesh nélkül azonban nem süthetnénk rá a könyvre a piszokjó jelzőt. Üdvözlendő ötlet egy ötvenes éveiben járó, színesbőrű nő szerepeltetése, és Mulagesh telitalálat: a szemén keresztül ráláthatunk a béke és a háború jin-jang szerű viszonyára, a cél érdekében elkövetett szükségszerű embertelenségekre, az eszmei különbségre barbarizmus és szervezett katonaság között, illetve arra a feneketlen bugyorra, ahová egy háborús hős taszítja magát, ha égbekiáltó bűneit megtorlás helyett eltussolják. A könyv antagonistái is megérnek egy misét, mivel konzekvensen és érthető, érdekes motivációk mentén teszik azt, ami miatt Mulageshnek még a holtakkal is meggyűlik a baja. Sigrud pedig végre színesebbé, izgalmasabbá válik az első rész terminátoraként való bemutatkozása után.
A sztori sajnálatosan pont a befejezésre fárad el, a nagy gonddal szövögetett történetszálak sután, vagy ellenkezőleg, túl direktben futnak össze, így az eposzi megoldás hagy némi kellemetlen utóízt maga után - nem csupán a kiszámítható főfordulat miatt, hanem mert érezni rajta, hogy ezt írója bizony elkapkodta. Kár érte, bár a pozitív összképet így sem tudja elrontani, köszönhetően a lezárásig vezető útnak. Bennett elgondolkodtató, politikailiag és erkölcsileg egyaránt érzékeny témákat boncolgat a Pengék városában, amely, köszönhetően eme merészségének, érdekfeszítő nyomozói vonulatának, beszippantó világának és az utóbbi idők legjobb karakterábrázolásának, az idei felhozatal egyik legélvezetesebb olvasmányélménye. Erősen ajánlott.
Eredeti cím: City of Blades, fordította: Huszár András
Agave Könyvek, 2017, 464 oldal
