Amint az köztudott, a rasszizmus 2008. november 4-én, Barack Obama megválasztásával hivatalosan is megszűnt. Abban az országban, ahol korábban „verték a négereket”, most beköltözhetett egy a Fehér Házba. Ezek után már tényleg nincs hova tovább, megérkeztünk a boldog színvakság korába. A világ többi részén persze még akadnak problémák, de csak idő kérdése, és szép lassan mindenki felzárkózik az Egyesült Államokhoz.
Oké, ennyire naiv talán még San Francisco hippinegyedében sem volt senki, de 2008 után tényleg sokan elhitték (-tük), hogy beköszöntött egy szép új post-race világ, és túl lehet végre lépni az évszázados beidegződéseken. Mára nagyjából kiderült, hogy egyelőre nincs itt a rasszkánaán (több felmérés szerint az elmúltnyolcévben a faji előítéletek még növekedtek is), amit a #BlackLivesMatter és az #OscarSoWhite mozgalmak puszta létezése is tanúsít, de a Trump-kampány is elég ronda dolgokat hozott felszínre.
Azért fontos ezt előre tisztázni, hogy világos legyen: a Tűnj el létező félelmekre és feszültségekre játszik rá, és majdnem olyan zseniálisan teszi, mint annak idején Az élőhalottak éjszakája, amelyben Romero mester egy fekete férfire osztotta a főszerepet (akit a felszabadító Nemzeti Gárda a film végén jól agyon is lő). Akkor, 68-ban ez forradalmi húzásnak számított, de azóta se lettek sokkal színesebbek a horrorfilmek.
A Tűnj el szerencsére nem csak attól kuriózum, hogy egy fekete (igazából: félvér) írta és rendezte, és a főszereplője is afroamerikai (ez alapjáraton teljesen mellékes körülmény kellene, hogy legyen, a bőrszínnek az esztétikai minőséghez nyilván nincs köze), hanem attól is, hogy a fim szemszöge is fekete.
Mit jelent ez a gyakorlatban? Lássuk a nyitójelenetet: éjszaka van, egy fiatal fekete férfi bolyong egy gyaníthatóan fehérek lakta kertvárosi utcában. Most jár itt először, eltévedt, és egyre idegesebb, tudja, hogy ez nem négernek való környék. Tipikus horrorfilmes alaphelyzet, csak itt kifordulnak a klisék, nem egy védtelen szőke nőre leselkednek veszélyek, hanem egy életerős fekete srácra. Később ugyanezt a szorongást éli át a főhős, Chris is, aki a barátnőjével leutazik vidékre, a lány szüleihez, ahol rajta és a kéttagú személyzeten kívül mindenki hófehér. Hosszasan lehetne sorolni azokat a filmeket, ahol a többségi társadalomhoz tartozó főhős rossz környékre (mondjuk Harlembe) tévedve kisebbségi helyzetbe kerül, és még a normális hétköznapi interakciókat is fenyegetésként éli meg. A Tűnj el ugyanezt az ismerős, könnyen átélhető, paranoid szituációt mutatja be, csak éppen egy fiatal fekete srác nézőpontjából.
Nem állna persze 99%-on a film a Rotten Tomatoeson, ha csak arról szólna a történet, hogy a gonosz fehérek bántják a szerencsétlen néger srácot. (A sztori részleteit a műélvezet maximalizálása érdekében nem ismertetnénk, az alaphelyzeten túl minden pluszinformáció csak csökkentené az élményt, pont ezért az erősen spoileres trailer megtekintése is ellenjavallt.) Jordan Peele író-rendező, aki eddig főállásban színészként és komikusként működött (Keegan-Michael Key-vel közösen vitt szkeccsshow-ja, a Key&Peele is elég erős volt a rasszvonalon), nagyon okosan játszik a nézők elvárásaival és előítéleteivel, de a milliméterre kiszámolt forgatókönyvben egyetlen öncélú jump scare vagy megalapozatlan fordulat sincs. Peele úgy kommentálja a rasszkérdéseket, hogy közben a thriller és a horror műfaji szabályait nem rendeli alá a megmondáskényszernek, sőt gyönyörűen hajt fejet néhány zsánerklasszikus előtt. (Ha mondanánk címeket, az már spoilernek minősülne.)
Vagyis: a Tűnj el nem dühös blaxploitation mozi, hanem az utóbbi évek legjobb horrorthrillere, amely történetesen aktuális társadalmi kérdéseket pedzeget, és közben ügyesen provokálja is a nézőt – bőrszíntől és politikai meggyőződéstől függetlenül mindegyiket. (Abba, hogy a végén hogyan fordítja ki teljesen a rasszista olvasatot, a spoilerveszély miatt megint csak nem lehet belemenni.)
Nehéz elhinni, hogy Peele-nek ez az első rendezése. Ritmus, vágás, zenehasználat, színészvezetés (Daniel Kaluuya, Allison Williams és Catherine Keener is hibátlan) – minden a helyén van, a stílus és a hangulat pedig néhol már-már Lynch, Kubrick, de legalábbis Jonathan Glazer filmjeit idézi. Amit Peele pluszban még hozzátesz a műfajhoz, az a rafinált humor. A Tűnj el fordulatai annyira abszurdak, hogy a Horrorra akadva sorozatból se lógnának ki, de a vicces szituációk ellenére sem megy át blődlibe a történet.
Ritkán fordul elő, hogy az egyszeri horrorbuzi és a garbós bölcsész ugyanazért a popcornmoziért rajonghat. Ez most egy ilyen pillanat.