Emberek vagyunk, tehát addig öljük egymást, amíg lélegzünk

"Soha nem is volt jobb világ, és soha nem is lesz jobb. Csak gazdagabb lesz vagy szegényebb, szomorúbb, de bölcsebb nem, egészen a legutolsó napig."
/Walter M. Miller Jr.: Hozsánna néked, Leibowitz!; ford.: Békés András/  

A sci-fi mindig akkor igazán sci-fi, és akkor igazán jó, ha rólunk szól – nemcsak mint emberekről, egyénekről, hanem mint emberiségről, civilizációról és annak állandó problémáiról, konfliktusairól. Fajunk tragédiájára jellemző, hogy valahányszor elkezdünk ebben az utóbbi, nagyobb léptékben gondolkodni, megkerülhetetlenné válik a pusztítás témája. Mert nemcsak, hogy féktelenül ölünk (egymást) és rombolunk (a környezetünket), de ráadásul nagyon úgy tűnik, hogy az egész történelmünket az ilyen kollektív vagy akár globális erőszakkitörések gócpontjai határozzák meg. A fejlődés, az előrehaladás útját egymást érő háborúkkal, mészárlásokkal és forradalmakkal köveztük ki, és ez nagyjából  azóta van így, hogy őseink egyik törzse arra jutott, hogy annak a másik törzsnek sokkal biztonságosabb és szélvédettebb a területe, meg még a legközelebbi ivóvízforrás is közelebb esik hozzá, ezt pedig rögtön az a gondolat követte: Kár, hogy nem a miénk az a terület. Majd: De lehetne a miénk is. Végül: Hiszen vannak köveink és botjaink!

Az csak valami romantikus fantazmagória, hogy ez valaha megváltozik. Utópiákból, mármint igazi utópiákból (amelyekről nem derül ki legkésőbb félúton, hogy valójában disztópiák) nem csak azért van kevés, mert a dráma legelemibb mozgatórúgója a konfliktus, és ugyan kit érdekel egy olyan sci-fi, amelyben minden szép és jó (előbb-utóbb még az egyik nagy kivétel, a Star Trek is befeketítette idillikus jövőképét, ld. a Deep Space Nine vonatkozó epizódjait), hanem azért is, mert az emberiség történelmében nincs semmi, de tényleg semmi, ami arra engedne következtetni, hogy egyszer itt majd minden rendben lesz. Épp ellenkezőleg.

James S. A. Corey (Daniel Abraham és Ty Franck írói álneve) Térség (Expanse) című regénysorozata nyugtalanító hitelességgel viszi tovább mindazokat az alapigazságokat, amelyeket önmagunkról mint fajról a történelemkönyvekből megtanultunk. Merthogy a sci-fikben sokszor szintén romantikus ködbe burkolt kirajzás, a naprendszer meghódítása itt természetesen nem vet véget a népek közti konfliktusoknak, csak még durvább szintre emeli azokat – a Térségnek a komor rögvalóságból átemelt alaptézise az, hogy a pusztítási, uralkodási, területfoglalási szándék a civilizáció alakulásának nagyjából minden szakaszában állandó, csak a szolgálatukba állított eszközök és fegyverek változnak. És vajon hová vezethet az, hogy a szellemi érettség egyre inkább elmarad a technológiai fejlettség mögött?

A SyFy Térség-adaptációjának e héten véget ért második évada (nagyjából a második regény, a Kalibán háborúja felénél járunk), még az elsőnél is hatásosabban gyúrja össze a klasszikus sci-fi- és űrhorrorelemeket valami üdítően frissé és realisztikussá, és utóbbi alatt nem csak a fenti fejtegetést, a(z ön)pusztító ember tematikáját értem. Ha a külsőségeit nézzük, a Térség egy tipikus űropera: egy maroknyi hős ide-oda repked a galaxis egzotikus helyszínei között, kalandokba és űrcsatákba keveredik, van bajtársiasság és szerelmi szál, árulás, átverés, intrika, amit akarsz. Csakhogy az űropera ritkán bajlódik a realitásokkal, beszéljünk akár fizikai, akár politikai törvényszerűségekről, a Térségnek meg pont ezek adják a velejét. A gravitációnak vagy a nagy sebességű égetésnek (az olyan csacskaságokat, mint a fénysebességnél gyorsabb utazás, felejtsd el) éppúgy komoly következményei vannak, mint egy hiányos információk alapján, kényszerűségből meghozott döntésnek vagy egy komplett népcsoport generációkon át való lenézésének, félrerugdosásának. 

A sztori középpontjában a Rocinante nevű naszád szedett-vedett legénysége áll, amelynek tagjai, miközben saját kétségeikkel, morális konfliktusaikkal és személyes démonaikkal küszködnek, többnyire kétségbeesetten próbálják megakadályozni, hogy a Naprendszer totális háborúba zuhanjon az ismeretlen eredetű protomolekula (egy rendkívül veszélyes, kiszámíthatatlan és pusztító anyag) utáni hajszában. Nem könnyű küldetés, tekintve, hogy a három nagy frakció, a Föld, a Mars és az aszteroidaöv eleve bizalmatlanul vagy egyenesen ellenségesen méregeti egymást, köszönhetően az abszolút realisztikusan és logikusan felfestett társadalmi-politikai háttérnek. A sorozat, többé-kevésbé hűen követve a könyvek cselekményét, profin manőverez az egymással szemben álló érdekcsoportok nézőpontjai között: marsi katona, földi politikus, övbéli vezető mind szentül hiszi, hogy helyesen, a népe nevében cselekszik, amikor döntéseivel akaratlanul is közelebb taszigálja az emberiséget a potenciális háborúhoz vagy akár kihaláshoz.

És ez a legijesztőbb a Térségben, nem a protomolekula ismeretlenségének és mutációinak horrora: az, hogy iszonyú hatalommal rendelkező frakciók tapogatóznak a sötétben egymás szándékait és képességeit illetően, vagyis hadihajó-arzenálokat és nukleáris tölteteket tologatnak egy sakktáblán, amelyet nem is látnak, és amely egyébként is alá van aknázva (a külpolitika veszélyes játék: ne próbáld ki otthon!). Bár igyekeznek többé-kevésbé helyes döntést hozni, a „mi van, ha…”-fejtegetések törvényszerűen a legkatasztrofálisabb forgatókönyvből indulnak ki (a „másik” csak az alkalomra vár, és ha nem mutatunk erőt, ha nem csapunk oda, eltaposnak), így mindig csak két lehetőség marad: totális káosz vagy annak hajszál híján való elkerülése – a következő ugyanilyen döntéshelyzetig. Nincs megoldás, legfeljebb időnyerés, elodázás, kötéltánc az apokalipszisig.

A Térségben nincsenek nagy mumusok, se cylonok, se Birodalom, de még csak egy konkrét külső ellenség sem. Akadnak ugyan bekategorizálható „rosszak”, vagyis gyilkosok, nyerészkedők, áskálódó politikusok és romlott üzletemberek, de naivitás volna rájuk, többé-kevésbé önhatalmúlag kipécézett egyénekre húzni a vizes lepedőt. Nem, az egész rendszer van elbaszva, az egész civilizáció ment félre, a hiba az emberbe van belekódolva: mi vagyunk önmagunk legnagyobb ellensége.

Nem állítom, hogy a sorozat hibátlan – ami azt illeti, attól baromi messze van. A színészek egy jelentős része borzalmas vagy legfeljebb közepes (Thomas Jane és Shohreh Aghdashloo a nagy, üdítő kivételek), a kivitelezés mind a trükkök, mind az ingadozó színvonalú rendezés tekintetében sokszor sántít (az első évad ilyen szempontból furamód egységesebb, kiforrottabb volt), néhány történetszálat pedig érezhetően jóval tovább nyújtottak a kelleténél. De a Föld, a Mars és az Öv kopottas, leharcolt világa, az abban feszülő konfliktusok és karakterek, és a mindezt átszövő politikai realitások olyan érettek, karcosak és izgalmasak, hogy akár azt is mondhatnám, a Térség a legjobb sci-fi-sorozat az utolsó igazán jó sci-fi-sorozat, a Battlestar Galactica óta – és csak azért nem mondom ezt, mert még annál is jobb. (Ha valami hasonló színvonalat keresünk, akkor a 2002-es Fireflyig kell visszamennünk.)

Külön gyönyörű (narratív megoldásként) és hátborzongató (kényelmetlen igazságként) a második évad végkövetkeztetése. Hogy tudniillik egyetlen reális esélyünk van az utópiára, illetve annak egy végtelenül elkorcsosult verziójára, a béke és a nyugalom csalóka, „tartózkodunk attól, hogy megöljük egymást” állapotára (nevezzük elérhető maximumnak): a kölcsönös pusztítás elvének érvényesítése. Az „éljünk együtt emberbaráti szeretetben, hiszen elég nagy ez a világ kettőnknek” végleg átadja a helyét annak, hogy „ne merészelj baszakodni velem, te geci, vagy mindketten megdöglünk”. Welcome to humanity.

Kövess minket Facebookon és Twitteren!

Üzenj a szerkesztőségnek

Népszerű
Uralkodj magadon!
A Geekz kommentszabályzata: Csak témába vágó kommenteket várunk! A politikai tartalmú, sértő, személyeskedő és trollkodó, illetve a témához nem kapcsolódó hozzászólásokat figyelmeztetés nélkül töröljük! A többszörös szabályszegőket bannoljuk a Geekzről/444-ről!