2017-ben már elég világosan látszik, hogy Scalzi sosem fog
kinőni saját legnagyobb sikere, a Vének háborúja árnyékából. Első, 2005-ben
kiadott regénye, bár különösebben eredetinek nem mondható, stílusával,
hangvételével és tökösségével, cinikus és kíméletlen ember- és
univerzumábrázolásával új vért pumpált a military sci-fibe, és egy egyelőre
hatkönyves sorozatot is útjára indított, amely a kitaposott útról kicsit
le-letérve belekóstolt a YA tematikába és a novellafüzér formátumba is. Ennek
ellenére érezhetően fáradt már a széria koncepciója, úgyhogy amikor híre ment,
hogy Scalzi egy teljesen új, a Vének háborújától független űropera-sorozatba
kezd bele, sokan kaptuk fel a fejünket, hogy na, most majd megint jól
megmutatja!
Leszögezném az elején: aki valami olyasmit vár, mint a Vének háborúja, vagyis belevaló, menő, ötletes sci-fi-eposzt, az Az összeomló birodalomban gond nélkül megtalálja majd a számításait. Aki viszont tényleg valami újra, másra, merészre számít, vagyis nem egy olyan könyvre, ami kis túlzással akár Scalzi másik szériájának tizedik része is lehetne, hanem valami frissre, tehát olyasmire, amilyen bő egy évtizede az eredeti Vének háborúja volt, az csalódni fog.
A távoli jövőben járunk, amikor az emberiség kirajzott a világűrbe, és rég elveszítette a kapcsolatot a Földdel – a faj egy Mezsgye nevű bolygót leszámítva egymástól sok-sok fényévnyire lévő, gigantikus űrállomásokon és telepeken él. Az ezek közti utazást az úgynevezett Ár, a tér bizonyos pontjait összekötő, dimenziókon túli természetes galaktikus szupersztráda teszi lehetővé, amelynek pontos működési elveit senki sem ismeri. Egy tudós azonban rájön, hogy az Ár útjai nem állandóak: idővel változnak, alakulnak, elmozdulnak, és most éppen egy ilyen alkalom közeleg. Márpedig ha elveszik az önfenntartásra képtelen kolóniák közti kapcsolat, az emberiség Egyesülés nevű birodalma elsorvad, és milliárdok vesznek oda: csak a Mezsgye marad fenn, amely a katasztrófa közeledtével így bonyolult és veszélyes politikai-katonai játszmák színterévé válik.
A bekategorizálás kedvéért: Az összeomló birodalom nagyjából az Alapítvány és a Dűne keveréke, amennyiben egy krízishelyzetbe kerülő császárságban nagy nemesi házak marakodnak egymással a hatalomért és egy különös fontosságú bolygóért, miközben az évszázadok óta virágzó birodalom alapjai megremegnek, és elkerülhetetlen pusztulás közeleg. De a könyv ezen túl vegytiszta Scalzi, ami egyszerre a nagy erénye és a nagy hátránya.
Erénye, mert rutinosan, lendületesen vezetett, kiélezett konfliktusokkal derekasan csurig tömött cselekményét eleven karakterek, száraz humor és frappáns dialógusok töltik ki, vagyis szokás szerint veszettül olvastatja magát. Hátránya, mert ugyanazokból a mostanra unalmasra koptatott toposzokból építkezik, amelyekből a szerző összes eddigi könyve – például nagyon úgy tűnik, hogy Scalzi csak egyfajta markánsan, egyáltalán valahogyan megírt karaktert ismer: a hajthatatlan, szórakoztatóan szókimondó, a társadalmi normákra magasról szaró, és főleg (elsődleges jellemvonásként) ízesen, cinikusan káromkodó vagányt. Ezt az embertípust tudja, ezt húzza rá minden figurájára, aki kedves neki, a többiek meg általában jellegtelenek maradnak.
Az Ár mint a világépítésben és a narratívában is kulcsszerepet betöltő jelenség ugyan ötletes megkerülése a fénysebességnél gyorsabb utazás űroperás rákfenéjének, csak hát láttunk már sokkal ötletesebbet és főleg, kidolgozottabbat is (pl. Vernor Vinge: Tűz lobban a mélyben). Lehetséges, hogy egy sorozat első kötetéről lévén szó, ez a koncepció mélyül és részletesebbé válik a későbbiekben, de ezzel pont el is érkeztünk a könyv következő problémájához: ez a 300 oldal egyszerűen kevés. Scalzi csak addig jut benne, hogy bemutassa a világot és a karaktereket, illetve felvezesse a konfliktusokat, vagyis inkább érződik egy hosszú prológusnak, mint egy teljes regénynek – még csak valamirevaló finálé sem jut neki, inkább csak egy előzetest kapunk, hogy ez lesz majd, coming soon.
Értem én, hogy Scalzi nem egy Dan Simmons vagy Kim Stanley Robinson, hogy ő „csak” gyors, könnyen fogyasztható űroperákban utazik, és lehet, hogy eleve botorság bármiféle megújulást várni tőle. De azért a Vének háborúja szerzőjének új sorozatnyitányától kicsit mégiscsak kevés, ha ugyan pörgethető és szórakoztató, de egy héttel olvasás után már alig tudsz felidézni belőle valamit.
Eredeti cím: Collapsing Empire, fordította: Benkő Ferenc
Agave Könyvek, 2017, 320 oldal
