(Megjelenés: május 5. Platformok: PC, PlayStation 4, Xbox One. Tesztelve: PlayStation 4 Pro, Xbox One S)
Oszlassuk el az esetleges homályt: ez a Prey nem az a Prey. Mármint nem a 2006-ban hasonló címen megjelent játék, és még a tervezett, de a fejlesztői pokol legmélyebb bugyrában sínylődő folytatáshoz sincs köze. Az egyedüli kapcsolódási pont (legalábbis a kipróbálható demó alapján) maga a premissza: tudniillik, hogy csúnya alieneket fogunk irtani. Arra az egyébként logikus kérdésre, hogy mégis miért nem lehetett új frencsájzt indítani, részemről méretes passz a válasz.
Az új Prey fejlesztését az az Arkane Studios végezte, akiknek a munkásságát az Arx Fatalis óta eléggé kedvelem, a két Dishonored pedig egyértelműen bebizonyította, hogy kiválóan értenek a világteremtéshez és a komplementer jellegű, személyre szabható játékmenet összerakásához. A Dishonoredokban legalábbis pont annyira élvezetes volt a lopakodás, mint a kard ki kard, vagy e kettő egyvelege.
A 2017-es Prey a jó öreg System Shockig nyúlik vissza, amiben semmi csudálatos nincsen, hiszen az Arkane Studios nem csak a legendás FPS-RPG szellemi örökségét tovagördítő BioShock 2-ért felelős, de az egyik alapítótag hajdanában-danában még az eredeti System Shockot is lokalizálta. A toposzok ennek megfelelően mind a helyükön vannak: kihalt űrállomás, veszélyes lények, megannyi titok és egy szerteágazó fejlesztési fa, amely segítségével finomhangolhatjuk a képességeinket, és kialakíthatjuk a nehézségek leküzdéséhez a számunkra legmegfelelőbb taktikát.
A most kiadott demó a játék nagyjából első órájába enged bepillantást. A főhős Morgan Yu (mintha csak egy Neal Stephenson regényből csórták volna a nevét), és mi választhatjuk meg a nemét, aminek eddig minimális jelentősége volt, hiszen egyedüli interakciós lehetőségünk az idegen lényekkel a csavarkulccsal agyoncsapás, betonpuskával vagy más lőfegyverrel lepuffantás hármasának valamelyike, és ezzel viszonylag kevéssé interferál nemi szervünk jellege. Különösen belső nézetből játszva.
A sztori mindenesetre már az első percekben beindul, a felvezetésen gyorsan túlesünk, és mindenféle itt nem részletezendő fordulat után a Talos 1 űrállomáson találjuk magunkat, ahol elég csehül állnak a dolgok. Röviden: idegen lények inváziója esedékes, és az emberiség sorsa csak rajtunk múlik. Az idegenek, a beszédes nevű mimicek egész jól sikerültek, alakváltoztató fekete pacaként nem csak nehéz végezni velük, de ráadásul képesek használati tárgynak álcázni magukat. Rettenetesen paranoid hangulatot eredményez, hogy nem tudjuk, mikor ugrik a nyakunkba egy ártatlannak látszó iratfűző, esetleg kávésbögre. Ennyire én még nem tartottam irodaberendezéstől a Crusader: No Regret ED-209-é változó számítógépes termináljai óta.
Minderre rájátszik a zene is. Amint ugyanis egy mimic felbukkan, úgy megküldi a rezesbanda a dobhártyánkat, hogy már csak amiatt is magunk alá csinálunk. A zene szerepe kulcsfontosságú, hiszen másként talán nem is feltétlen vennénk észre a porbafingó füstpókokat, akik már jó étvággyal csámcsognak a bokánkon, de ez így ebben a formában mégiscsak túlzás. Ezt a fejlesztők is így gondolják, és a végleges játékban kicsit lejjebb csavarják a virtuális maestro lelkesedését.
Maga a küzdelem valahogy nem az igazi egyelőre, de lehet, hogy ezzel csak nekem van bajom. A harc alapesetben két fázisú. Az említett betonpuskával (ez a játék szónikus csavarhúzója, hiszen a tüzet is elfojthatjuk a segítségével, vagy magasabb pontokra is felhághatunk) szilárd állapotúra lőjük a csúnya kis mimiceket, majd valami más eszközzel szétverjük, szétdurrantjuk őket. Idővel nyilván akad majd ennél barátibb stratégia is, hiszen a neuromodnak nevezett implantszerűségek felszedésével szépen nyithatjuk meg az egyre jobb képességeket: idővel akár mi magunk is bögrévé vagy egyéb tárggyá változhatunk.
A sztori, mint a Bioshock vagy a Dishonored esetében, elválaszthatatlan a környezettől. Egy alternatív univerzumban járunk, ahol JFK nem kapott golyót Dallasban, és ezért alaposan felpörgött az űrprogram. Az már most látszik, hogy lesz itt konspiráció, családi dráma zsákszám. Viszont grafikailag már nem sikerült annyira megragadni az egész lényegét, mint ahogy a Bioshock tette ezt a horrorba oltott Jules Verne stílusával, vagy az első Dishonored a bálna-punkos ipari forradalommal. Sőt, maga látvány elég kopár (jó, tudom, űrállomáson járunk), egyáltalán nem zsúfolt, a szemünk nem vész majd el a részletekben. Írom ezt úgy hogy a demó kipróbálása előtt az Arkham City és a Metro Redux mentek a gépeken, amelyek egyike sem mai darab. Mégis sokkal stílusosabbak, sokkal eltaláltabbak, egy központi elképzelés köré szervezettek.
Az Arkane most valamiért a CryENGINE mellett tette le a voksát, amely köztudomásúlag gyengélkedik a konzolokon. Ennek ellenére a hosszú töltési időt leszámítva nincs gond egyik gépen sem. A PlayStation 4 1080p felbontást, a One 900p-t présel ki magából, mindkét gépen megbízható képfrissítési ráta mellett. A Digital Foundry tüktig teszterei egy helyen (a muskátliknál, ha érdekel valakit) lassulást mértek Xbox One S-en, de ennyi. Szerintem mondjuk elég furák az emberi karaktermodellek, kicsit olyan rajzolt hatást keltenek, mint a Dishonoredban, csak ez utóbbiban illeszkedett hozzájuk a környezet, itt pedig érzésem szerint kilógnak belőle. Az pedig tuti, hogy erősen visszavettek a részletességből az E3-on promózott videókhoz képest. PlayStation Pro patch egyelőre nincs.
Összességében a sztori folytatása tökre érdekel, egyelőre a játékmenet sem akkora csalódás (bár a harc mind a Dishonoredban, mind a Bioshockban lényegesen könnyedebb volt, persze lehet, hogy ez itt a koncepció része), a grafika pedig olyan, amilyen. A magam részéről továbbra is kíváncsi vagyok rá, de egy fokkal azért óvatosabb duhaj lettem.