Sebastien de Castell: Az áruló pengéje - Kardforgatásból jeles, tollforgatásból elégséges

A fantasy zsánerébe manapság sokan próbálnak friss vért átömleszteni - könnyű belátni, hogy erre bizony szükség is van, ha szeretnénk továbblépni a klasszikus Gyűrűk urás-Drizztes vonulatnál. Sebastien de Castell kanadai születésű úriember régészből avanzsált íróvá (illetve ombudsmanná, vívás-koreográfussá, zenésszé és sok mássá), hogy elénk tárhassa, ő mit gondol az újhullámos fantasy újjáteremtéséről. Első regénye, Az áruló pengéje egyfajta hibrid: A három testőr romantikus, lovagias eszméit hirdető, hencegő párbajhősök archetípusa keveredik benne a Warhammer és a Trónok harca grimdarkos, kegyetlen és kíméletlen világában túlélni kénytelen fekete-fehér antihőssel.

Az alapötlet bizsergetően kellemesen hangzik, noha kétségek merülhetnek fel, hogy ez az egymástól a skála két átellenes oldalán elhelyezkedő típus vajon milyen mértékben tud elegyedni egymással. Nyilván az írótól függ, mennyire ügyesen oldja meg a feladatot, és bár látszik rajta a lelkesedés, Az áruló pengéje nagyon egyenetlen színvonalú mű, és még csak nem is a fent említett olvasztótégelyszerű koncepciója miatt.

A regény Földünk Európájának 1700-as évei körül játszódhat, de világának az akkori gazdasági-társadalmi-technológiai szintjétől eltekintve nincs köze a miénkhez. Tristia királyát a tartományok hercegei tették el láb alól, és hiába a 10 éve tartó királynélküli állapot, az ország mégsem esett szét. A liberális eszméket valló király után egyedül hű Öregkabátosai maradtak fenn, akiket a nép mind egy szálig árulónak tart. Ők Dumas testőreihez hasonlatosak, csak darkos verzióban: egy személyben elitharcosok, vándorbírák és igazságosztók. Történetüket vezetőjük, Falcio val Mond narrálásában ismerhetjük meg, aki két jó barátjával, az íjász Brastival és a kardmester Kesttel tengődik zsoldosmunkákon, miközben a király utolsó, titokzatos küldetését igyekszik elvégezni.

A sztori kezdetén éppen egy gyilkosságot varrnak a nyakukba, menekülésük közben pedig a politikai nagyjátszmák kellős közepén találják magukat, egyik összeesküvés éri a másikat, ők meg erejükön felül próbálnak a felszínen maradni. A fejezetek felváltva mutatják be kalandos útjukat, illetve engednek bepillantást a múltba: hogyan alakultak az Öregkabátosok, miben mesterkedett a király, és mivégre ez az egész intrikálós hóbelevanc, meg a zsarnokoskodó hercegek. A koncepció izgalmas, bár kissé elkoptatott, a cselekmény mozgalmas, a pörgős akciórészeket jó ütemben váltják a szócsatározások és a világ bemutatása, a harci jelenetek leírása pedig reális, sőt, néhol már túl részletes is, de lerí róluk, hogy az író ért az összecsapások koreográfiájához.

Falcio karaktere jól átgondolt, múltja sötét és tragikus, és noha őrá is láttunk már példát a világirodalomban - bosszúszomjas, megtört lélek -, de Castell képes mélységet és sokrétűséget csempészni belé. Mivel rajta keresztül ismerjük meg a történetet, színesnek is kell lennie, viszont nála megáll a tudomány, a többi szereplő sajnos nem kap annyi törődést, hogy a sablonfiguráknál akár egy szinttel is kidolgozattabbak legyenek: Brasti poénkodó nőcsábász, Kest pedig mogorva, gyakorlatias halálosztó. Persze vannak mások is, de ők még ezt a szintet sem hozzák.

Szájhúzogatásra már ez is ok lenne, azonban a történetvezetés és a stilisztikai elemek tovább fokozzák az “élményt”. A sztori kohéziója nagyon gyenge, a cselekmény szinte negyven oldalanként ad hoc vesz egy éles kanyart és sávot vált. A sztorielemek otromba, suta módon pottyannak az ölünkbe, kifinomultságnak, következetességnek és átgondoltságnak alig-alig van nyoma, erősen meglátszik az írói gyakorlat hiánya. Felvezetésre ritkán látunk példát, a történet hitelességét, kimunkáltságát egyfolytában aláássák az erőltetett, ingujjból előrántott ötletek, így súlytalanná, komikussá válik a koncepció, a vérgőzös, darkos hangulat pedig sokszor a visszájára fordul. Olyan a regény, mint egy mesemondásban járatlan apuka, akinek muszáj mesélnie esténként a gyerkőcnek, ám fantáziája élénk, így egyre elvetemültebb ötletekkel igyekszik lenyűgözni porontyát.

Ez főleg annak tekintetében szomorú, hogy Az áruló pengéje nem pusztán szórakoztatni akar, mondanivalója is van: rámutat a társadalmi egyenlőtlenségekre, a hatalmasságok embertelenségére, az uralkodásért vívott játszmák kicsinyességére és hiábavalóságára, illetve az ezek ellen fellépő eszmék nemesnek beállított, értéket közvetítő mivoltjára. Sajnos azonban ezen a területen is elvérzik, mivel vagy már-már szándékolatlan paródiába átcsapva túlnagyítja, vagy a meséskönyvek szájbarágós és sablonos módján adja át üzenetét. És akkor még a random középkoriasnak hangzó nevek bedobálásáról nem is beszéltünk, pedig lehet a névadást ügyesen is csinálni, lásd Bennett Isteni városok sorozatát.

A befejezést sem hagyhatjuk ki, mert egyrészt az instant lezavarás ordenáré iskolapéldája, másrészt ordas nagy deus ex machina, harmadrészt pedig olyan mértékű hálivúdi rózsaszín felleg-beöntés, hogy mindez végképp lehúzza a klotyón Falcio kanosszajárását - komolyan, a nyolcvanas évek rajzfilmjeinek kötelező “mindenki felszabadultan nevet valami oltári blőd poénon” felállását olvashatjuk, egy az egyben. Kínos.

Az áruló pengéje új színt hoz a kardozós (swashbuckling) fantasybe, ez kétségtelen. Az már más kérdés, hogy színeit nem egy festő művészi gondosságával viszi fel a vászonra, jóval inkább az óvodások ügyetlen maszatolásával. És amíg egy ovis esetében szerető mosollyal dicsérjük meg a nagy művet, egy felnőtt által írt regénnyel nem kivételezhetünk: hiába a jó alapötlet, gyenge a kivitelezés.  

Eredeti cím: Traitor's Blade, fordította: Galamb Zoltán
Fumax Kiadó, 2017, 391 oldal



Kövess minket Facebookon és Twitteren!

Üzenj a szerkesztőségnek

Népszerű
Uralkodj magadon!
A Geekz kommentszabályzata: Csak témába vágó kommenteket várunk! A politikai tartalmú, sértő, személyeskedő és trollkodó, illetve a témához nem kapcsolódó hozzászólásokat figyelmeztetés nélkül töröljük! A többszörös szabályszegőket bannoljuk a Geekzről/444-ről!