Cinda Williams Chima: Lángvető - Megrendülve olvasom soraid

Minden egyes fantasyregény kapcsán előhozakodom azzal, hogy mennyire kifulladt és önismétlő lett a zsáner, illetve hogy mennyire szükség van az átértelmezésekre, az új irányokba való nyitásokra, és nem ok nélkül. Erre az egyik legjobb példa a Megrendült Királyságok sorozat első kötete, de mielőtt belemerülnék részletesebben, hogy miért nem tetszett (mert nagyon nem tetszett), azt mindenképp szükségesnek érzem leszögezni, hogy sikerült mellényúlnom: a Lángvető kőkemény young adult fantasy, én pedig öreg vagyok már ehhez a szarhoz, de nagyon.

A Lángvető egy Hét Királyság (jé!) nevezetű helyen játszódik, ahol az északi, szélfútta Zordonföld Szürke Farkas vérvonala (jé!) és a délebbi, vasmarokkal igazgatott Elán birodalma között háború dúl. Ennek folyományaképp a főszereplő Hán Adrián, aki a királynő sarja, elveszíti rokonai egy részét, ezért bosszút esküdve álnév alatt hol a gyógyítók egyetemén tanul, hol pedig orgyilkosként ritkítja gyűlölt ellenségei sorait (jé!). Bekerül még a képbe egy Szonja nevű leányzó, aki Adriánhoz nagyon hasonló cipőben jár, csak ő pár társadalmi lépcsőfokkal lentebbről végzi robbantgatós, ellenálló tevékenységét. Szonjáról még annyit, hogy az igazi szüleit nem ismeri, a halántékába beágyazva egy fémhálóban pedig egy mágusjelként ismert ékkő virít. Ja, és egy távoli sziget sárkányos császárnője érdeklődik iránta (jé!).

A sztorival nagy bajok még nem is lennének, mert az írónő dicséretes módon időnként alaposan beleteker a történetbe, hónapokat, éveket tudva le pár mondatban. Hogy ez a szerkesztője javaslatára, vagy saját hangulatváltozásai miatt, az erősen kérdéses, mivel semmi konzekvenciát nem sikerült felfedeznem az átugrott és a kitárgyalt epizódok vonatkozásában - bár, a végeredményt látva, mindegy is, mert a legtöbb jelenetben úgyis csak a gyerekes ugratások, a debil, általános iskolai szintet épp megütő nyálas dialógusok, flörtölések és átgondolatlan, hajmeresztő monológok váltogatják egymást.

Arról nem is beszélve, hogy helyenként a Lángvető alaposan kilendíti a bullshit-o-metert. Egyik legjellegzetesebb példa rá, amikor egy karakter - általában Adrián - hirtelen képessé válik valamire a semmiből. Vagy ahogyan a szereplők totálisan életidegen módon viselkednek, általában pont vészhelyzetben, de említésre méltó az a szituáció is, amikor a főhős eldobja egy tárgyát, ám később ott terem nála megint, sőt, fél kézzel kapaszkodva egy kötélen kiszed belőle cuccokat, pedig harmadik karról eddig nem esett egy szó sem. A főhősnél maradva: őt mindenki Ádnak becézi, teljesen magától értetődő hát, hogy a későbbiekben az Ádám álnevet veszi fel, így továbbra is lehet Ádnak hívni. Vagy Farkasnak, hogy végképp senkinek se tűnjön föl, ki fia-borja.  

Na meg a nevek… értem én, hogy ez bevett szokás, és már a Harry Potterben is működött, de a túlkapás enyhe kifejezés arra, ami a Lángvetőben olvasható. Kankalin és Liliom, ők például két mágustestőr. A Joffrey Lannister klón főpöcs király Hőnsóvár Gerhárd, a szimpi mágus srác Sors Rendel (komolyan), a rideg főpap Semmiszív, a klánfőnök Dúsfondor és lehetne még sorolni. A közegbe oda nem illő szavakról nem is beszélve: gigakamu és hasonlók... Valószínűleg ebben a fordítás is ludas, mert azt már végképp nem értem, hogy az eredetiben Wein House néven futó katonai akadémiából hogy a pékbe lett Bécsi Ház (nincs is Bécs ezen a világon).

Akkor most jöhetne az ellenérv, hogy ez ifjúsági irodalom, mit kérem én számon rajta a felnőtt színvonalat (amivel nem értek egyet, lehet színvonalasan is űzni a műfajt). Maga a könyv olyan világot prezentál, ami inkább szeretne a Trónok harcához odadörgölőzni; sötét, durva és kegyetlen akar lenni, vérivó papokkal, ultrageci főpöcs királlyal, és akár működne is a dolog, ha a szereplők ehhez méltán reagálnák le legalább a történések felét, de a naiv, gyerekes, néhol kretén hozzáállás olyan mértékben mond ennek ellent, hogy a fal adja a másikat, és zsupsz, repül is a francba az elnyomott bányászok, a rabszolga mágusok meg minden egyéb pszeudotörténelmi vonatkozás. És mi marad? A nyáltenger.

Ád és Szonja természetesen találkoznak, igaz, csak a könyv felénél, de egyből belezúgnak egymásba, és onnantól kezdve nincs megállás: a tinilányok bugyiját benedvesítő jelenetek körtáncot ropnak az eddigre már - remélhetőleg - megszokott bullshit-részekkel. A sok időugrás célja talán épp az, hogy minél előbb egymás karjaiba vethesse a két szenvedő főhőst, kellő hosszúságú előjáték lezavarását követően. És ebből is látszik, hogy mennyire nem férfiaknak íródott ez a regény: a női olvasók visszajelzései alapján sokan szeretik az írónő munkásságát, hisz ez már a harmadik regényfolyama (Magyarországon még csak az első), ráadásul a második, amely ezen a világon játszódik.

Summa summarum, igazságtalanság lenne a Lángvetővel szemben, ha azt mondanám, tűzre vele, mert a fiatal lányok talán élvezni fogják, de kérges szívű férfitársaim, ti fogadjatok meg egy tanácsot, és kerüljétek el jó messzire ezt a regényt, hogy ne kelljen hozzám hasonlóan végigszenvednetek.  

Eredeti cím: Flamecaster, fordította: Török Krisztina
Agave Könyvek Kiadó, 2017, 410 oldal


Kövess minket Facebookon és Twitteren!

Üzenj a szerkesztőségnek

Népszerű
Uralkodj magadon!
A Geekz kommentszabályzata: Csak témába vágó kommenteket várunk! A politikai tartalmú, sértő, személyeskedő és trollkodó, illetve a témához nem kapcsolódó hozzászólásokat figyelmeztetés nélkül töröljük! A többszörös szabályszegőket bannoljuk a Geekzről/444-ről!