Bug! The Adventures of Forager #1
Történet
és rajz: Lee Allred, Michael Allred, Laura Allread
DC
Comics / Young Animal
Idén van Jack Kirby születésének 100. évfordulója, a DC kiadó Young Animal imprintjénél pedig ezt az egyik obskúrus karakterének feltámasztásával ünneplik, egy családi vállalkozás keretében. Forager új kalandjait ugyanis Lee Allred írja, sokkal ismertebb testvére, Michael Allred illusztrálja, a színezés pedig Laura Allred, Michael feleségének érdeme. Mike Allred le sem tagadhatná a Kirby-hatást: leghíresebb karaktere, Madman, magán viseli a Képregény Királyának a 70-es években ikonikussá vált minden bizarr és szürreális vonását. Forager Kirby Negyedik Világ mitológiájának egyik rövid életű szereplője, egy New Genesisen élő, földalatti, rovarszerű hierarchiával rendelkező faj tagja, aki a Cosmic Odyssey oldalain áldozta fel magát a galaxis megmentése közben.
Forager, illetve mivel a neveknek hatalma van, mostantól csak Bug, új kalandjai nem kevésbé furcsák, mint korábbi élete: egy selyemgubóból kiszabadulva ébred fel egy ház pincéjében. Itt rögtön találkozik egy kislány szellemével és annak Camust idéző, kioktató hangnemben beszélő plüssmackójával, akik megpróbálnak némi magyarázatot adni Bug jelenlegi helyzetére, mielőtt torzszülött, troglodita-szerű lények támadnának rájuk. Ezután félreértésből ökölváltásba keveredik Sandman (nem a Gaiman-, és nem is a DC-féle, hanem a Kirby alkotta Sandmanről van itt szó) és két szolgája, Brute és Glob jóvoltából, akik elárulják neki, hogy még mindig alszik a selyemgubóban. Kezdetét veszi hát az utazás az álmokon keresztül egy orikalkumból készült síp segítségével.
A Bug! The Adventures of Forager csak annyira szuperhősképregény, amennyire a Madman vagy a Tom King-féle Vision az: külsőségekben. Itt a fő téma a lázadás az előre elrendelés ellen, a kitörés a társadalmi kasztok ellentmondást nem tűrő szabályai közül, a szabad akarat diadala, ám mindez egy furcsa, színes, idegen világ színfalai előtt, ami teljesen kiszámíthatatlanná teszi a történetet. Az Allred-família nagyszerű munkát végzett, a képregény tökéletesen illik a Geard Way vizionálta, nem konvencionális címek sorába.
Godshaper
#2
Történet:
Simon Spurrier
Rajz:
Jonas Goonface
BOOM!
Studios
Képzeljünk el egy olyan világot, ahol titokzatos módon eltűnik az elektromosság, és egyszerűen megszűnnek működni az ismert fizika törvényei: cserébe viszont megjelennek köztünk az istenek. Nem az ismert vallások alakjai, hanem olyan lények, melyek közvetlenül kapcsolódnak minden egyes ember lelkéhez, saját, különbejáratú társak, segítők, szolgák (ki hogyan bánik velük), akik a beléjük vetett hitből élnek, erősödnek. A Godshaper bizarr világában minden átalakul 1958-ban, így 2017-re az emberek már úgy élnek, mintha sosem lett volna ez másként: az általános fizetőeszköz a szem (ez az imádkozáshoz használt rózsafüzér szemeiről kapta a nevét), egyfajta energia, amelyet az emberek kis istenei között lehet áramoltatni, ezzel növelve a méretüket, erősítve a képességeiket. Mindegyik isten rendelkezik ugyanis egy vagy több speciális képességgel: amelyik képes fagyasztani, annak gazdája hűtött üdítővel kereskedik, mások az istenük által rögzített képekkel, fényképekkel házalnak, megint mások üzeneteket közvetítenek nagy távolságokra, vagy járművekként szolgálnak.
Ennay azon kevesek közé tartozik, akik valamiért nem rendelkeznek saját istennel, viszont képes formázni, alakítani őket; meg tudja mondani, milyen képességek bújnak meg bennük, és a megfelelő fizetségért felszínre is hozza azokat. Ő egy Formázó, vándor ezermester, akárcsak a mi világunk otthontalan hobói, akik az 1930-as évek Amerikájának jellegzetes jelenségei voltak a Nagy Depresszió alatt. A Formázókban senki sem bízik, mivel azonban a tudásuk rendkívül hasznos, megtűrt páriái a társadalomnak, de éppen ezért örök vándorútra kényszerülnek. Ennay állandó útitársa, Bud, az ugyancsak kivételnek számító isten: neki nincsen gazdája, teljesen szabadon és önállóan cselekszik, céljai, ha vannak is, teljesen kifürkészhetetlenek.
Spurrier magabiztos kézzel kalauzol ebben az ismerős, mégis ismeretlen világban, egy olyan szereplő szemszögén keresztül, akinek minden nap meg kell küzdenie a társadalmi kirekesztéssel (nem elég, hogy Formázó, de meleg, és tiltott, underground zenét játszik a gitárján hasonló gondolkodású közönség előtt eldugott csűrökben), de minden erejével lázad az általánosan elfogadott konvenciók ellen. Hiába van azonban óriási tapasztalata bizarr világok felépítésében (lásd még: The Spire, Six-Gun Gorilla), Goonface rajzai elengedhetetlenek a mindenféle színű és formájú, fura lényekkel benépesített univerzum életre keltéséhez. Egyáltalán nem szokványos ötlet, teljesen meggyőző megvalósítás: remek alternatíva a szuperhősdömpingben.
Heathen
#2
Történet
és rajz: Natasha Alterici
Vault
Comics
Egy 2015-ös sikeres Kickstarter-ampányban indult útjára, majd a Vault Comics karolta fel 2017-ben azt a fantasy viking sagát, melyben egy leszbikus vikinglány száll szembe Odinnal, hogy letörje zsarnoki uralmát. Ha ez kissé úgy jön le, hogy a képregényben a feminizmus kerül ütközésbe a patriarchátussal, nem járunk messzire az igazságtól, de nagyon erős és tulajdonképpen felesleges sarkítása a műnek. A Heathen a skandináv mítoszokat, a kereszténység megjelenését, a hagyomány és a haladó gondolkozás találkozását, a másságra való ráébredést és annak feldolgozását ötvözi mesterien egy alapvetően fantasy elemekkel megtűzdelt történetben. A digitális technikával vízfestékes hatását keltő, szemet gyönyörködtető oldalakon sorjáznak a szerethető, mélységgel és jól megalapozott motivációval rendelkező karakterek, kezdve a főszereplővel, a beszélő lován és a világ végét váró két farkason át, egészen az istenekig és félistenekig.
Aydis, a vikinglány menekülni kénytelen a falujából, mert megcsókolt egy másik lányt, és a régi törvények alapján ennek csupán két feloldása lehet: azonnal férjhez adják vagy halálra ítélik. Apja segítségével a harmadik lehetőséget választja, és azonnal ki is tűz egy célt maga elé: kiszabadítja a valkűrt, aki szembeszállt Odinnal, és ezért egy lánggyűrűbe zárták. Brynhild büntetése, hogy feleségül kell mennie a kiszabadítójához, de az persze Odinnak sem fordult meg a fejében, hogy ez egy nő is lehet. A szabályok felrúgásának lehetősége felkelti a többi isten figyelmét is, így Aydis egy nagyobb tétekkel rendelkező játszma közepébe kerül, mint amire számított. Amikor sikerül átjutnia a lángfalon, fordul a kocka: Freyja, a szerelem istennője elrabolja Aydist, és Brynhildnek kell útra kelnie, hogy ezúttal ő siessen a segítségére.
Szerencsére Alterici nem csak gyönyörűen rajzol, de a történetmeséléshez is van érzéke: az egyik legjobb jelenet, amikor Saga, Aydis hátasa, találkozik a két farkassal, akik a világ végét várják, és azon vitatkoznak, hogy ki egye meg a Holdat, és ki falhatja fel a Napot. A germán mítoszok hitvilága és istenei remekül mutatnak modern tálalásban, és a régi világban az új, szokatlan gondolatok nagyszerű allegóriát vonultatnak végig a képregényen: még véletlenül sem szájbarágós, de gondolatébresztő módon vet fel olyan kérdéseket, amelyek az utóbbi években különösen aktuálissá váltak.
Victor
LaValle’s Destroyer #1
Történet:
Victor LaValle
Rajz:
Dietrich Smith
BOOM!
Studios
Mary Shelley szörnyetegének története örökre beírta magát az emberiség közös tudatalattijába, nem véletlenül dolgozták fel annyian és annyiszor, általában kevesebb, mint több sikerrel. Ezúttal egy fekete író (The Ballad of Black Tom, The Devil in Silver) mutatja be a témát első képregényében, egy újabb megközelítésből: ahogy az eredeti könyvön rajta hagyta a nyomát Shelley 17 évesen életet adott gyermekének korai halála, úgy a Destroyer is ebből táplálkozik.
Dr. Baker 12 éves kisfiát meggyilkolják, a kutatónő pedig, a Frankenstein-vérvonal egyetlen túlélőjének leszármazottjaként szinte predesztinálva erre, Akai életre keltésének megszállottjává válik. Az eredeti szörnyeteg az utóbbi 200 évet az Antarktiszon, remete nyugalomban töltötte, mígnem egy bálnavadász hajó darabokra zúzza a lelki békéjét. Miután minden egyes lelket megöl rajta, észreveszi az azt követő állatvédők hajóját, ahol egy aktivista lány védelmébe veszi őt, és gyorstalpalót tart neki arról, hogy mi történt a világban, amíg önkéntes száműzetésben volt. Természetesen az emberiség semmit sem változott: a félelem tragédiába hajszolja a teljes legénységet, a szörnyeteg pedig partot ér egykori szülőföldjén. A hírre Dr. Baker előrehozza kísérletének végső fázisát, és testet ad az addig egyfajta mesterséges tudatként életben tartott fiának. A céljai persze nem tiszták: az anyai szeretetet elnyomja a kicsinyes, emberi bosszúvágy.
A Destroyer a veszteség okozta fájdalomról, az őrülethez vezető útról, az intézményesített rasszizmusról (Dr. Baker kisfia a chicagoi rendőrség tűzharcában vesztette el az életét) és egy megállíthatatlan szörnyetegről szól, aki szerint az emberiség bűnei megpecsételték a sorsukat. A képregény első füzetében még csak a bábuk kerültek színre, de a hat részesre tervezett Destroyer remélhetőleg nem okoz majd csalódást, mert abszolút Joe Hill pártján állok: ez egy olyan mese, amit újra és újra el kell mondani.
X-Men
Blue #4
Történet:
Cullen Bunn
Rajz:
Jorge Molina és Ray-Anthony Height
Marvel
Comics
Az X-Men egyértelműen a Marvel egyik legérdekesebb szupercsapata, amely, bár izgalmas és hosszú múltra tekint vissza, az utóbbi években eléggé rájár a rúd. Amellett, hogy a Marvel mintha szándékosan háttérbe szorította volna őket amiatt, hogy a filmjogaik a Sonynál vannak (a Fantasztikus Négyessel pontosan így bántak el), ráadásul látványosan nem is tud velük mit kezdeni: az Avengers vs X-Men, az AXIS és az X-Ment az Inhumansnek ugrató Terrigen-köd a legpocsékabb képregényes események közé tartoznak, amelyeket az utóbbi évTIZEDBEN olvastam. Nem is beszélve arról, hogy ez utóbbi vacak történetet pont Jamie Madrox és összes duplikátumának halálával indították el, tönkretéve azt a rengeteg potenciált, amellyel Peter David ruházta fel a karaktert.
Most viszont úgy tűnik, beköszöntött az X-Men aranykora: a Marvel ambiciózus feltámasztási manőverbe kezd, és nem kevesebb, mint nyolc új címet indít el (X-Men Gold, X-Men Blue, Weapon X, Generation X, Jean Grey, Cable, Iceman, Astonishing X-Men), miközben új sztoriszálakkal folytatják az All-New Wolverine és Old Man Logan füzeteket is. Ezek a történetek az X-Men Prime one-shot füzetből bomlanak ki, ez rakja le hozzájuk az alapokat, és mutatja be az új status quót: a mutánsok új főhadiszállása, amely egyben X Professzor akadémiájának szellemi örököse, a New York-i Central Parkban épül fel, vezetője pedig a most már minden tekintetben felnőtt Kitty Pride. Új korszak kezdődik, melyben a mutánsok újra megpróbálkoznak a békés együttéléssel, bár gyaníthatóan ez sok komplikációhoz vezet majd.
Az Avengers vs X-Men egyetlen értékelhető folyománya a fiatal X-csapat áthozása volt a múltból a jelenbe. Óriási potenciál rejlett benne (a fiatal, idealista Küklopsznak kellett volna lebeszélnie jövőbeli, zakkant önmagát az új, veszélyesen szélsőséges nézeteiről, hogy ne váljon az új Magnetóvá), amelyet persze annak rendje és módja szerint elszúrtak. Az eredeti, tinédzser csapat (Jean Grey, Bobby Drake, Scott Summers, Hank McCoy és Warren Worthington III) azonban végleg itt ragadt a mi időnkben, Jean vezetésével (aki egy saját sorozatot is kapott) pedig egyezséget kötöttek Magnetóval, aki feladva addigi terveit, újra a mutánsok védelmében akar fellépni. Mivel neki senki sem hinne (Jean is csak azután, hogy az engedélyével beleolvashat az elméjébe), a háttérből, közvetett módon ad küldetéseket a fiatal mutánsoknak. Az első négy szám alapján, és úgy egyébként, az eddig kijött X-Men füzeteket olvasva, úgy tűnik, felcsillan a remény, hogy sikerül rehabilitálni a a létező egyik legjobb szuperhőscsapatot. Ezt persze majd csak az idő és valószínűleg egy újabb teljesen bizonytalan minőségű crossover fogja eldönteni.
