Egy kicsit sem fogok csodálkozni, ha úgy tíz-húsz év múlva felbukkan pár színész és rendező, aki azt mondja majd, hogy azért választotta a filmszakmát, mert gyerekkorában látta a moziban a Wonder Womant. A DC/Warner szuperhős-univerzumának negyedik filmjében van egy fantasztikusan megkapó jelenet (illetve akár több is, de egy egész biztosan): Diana teljes amazoni harci díszben kimászik az első világháború egy legyalult dögvész-frontjának lövészárkából, és záporozó golyók, fütyülő bombák közepette nekiront az ellenséges vonalnak, hogy felszabadítsa a mögötte sínylődő, megszállt falut. A beállítások, a zene, a lassítások olyan hatást keltenek, mintha egy isten emelkedne ki a háborúba belefásult emberek közül, hogy visszahozza a Jót és a Békét a helyéből tragikusan kicsusszant világba. Szinte látom magam előtt a kisfiút, vagy még inkább: a kislányt, aki tátott szájjal nézi Diana rohamát a moziban, és megszületik a fejében az álom – „én is ilyen filmet akarok csinálni, ha nagy leszek”.
És ez nem csak a látványról, a feszültségről, a jelenet remek felépítéséről vagy a szuperhősfilmekben általában uralkodó coolságról szól: amikor Diana csatába megy, ahhoz Patty Jenkins rendező nem a szokásos „szétrúgom a seggüket”-vagányságot teszi hozzá, hanem őszinte, mélyről jövő jóságot és önzetlenséget, az ártatlan életek óvásának elemi igényét, a sugárzó reménységet és a felemelő elkötelezettséget. Wonder Woman nem annyira „badass”, mint inkább inspiráló: Batmant csak nézed, ahogy szétveri a rosszakat, Dianát látva azonban azonban ott akarsz futni és harcolni mellette.
A DC és a Marvel karakterei közti leglényegesebb különbség az, hogy amíg Pókember és a többiek önnön gyarlóságukkal küszködő, véletlenszerűen (baleset, kísérlet stb.) hőssé váló átlagemberek, addig Superman és társai valóságos istenek (még a szuperképességekkel nem rendelkező Batman is emberfeletti figura benyomását kelti) – ezt azonban eddig egyetlen DC-filmnek sem sikerült igazán érzékeltetnie. De most, amikor Gal Gadot kecsesen, fenségesen, hatalmasan, akár egy jelenés sétál ki a halál torkába, a Wonder Woman visszaadja nekünk a valóságnál lélegzetállítóan nagyobb hősök igazi, mitikus csodáját – azt a csodát, amelyet sokunk akkor tapasztalt először, amikor még lurkóként olvasta a Marvel- és DC-héroszok kalandjait.
Azt most hagyjuk, hogy ez az első hollywoodi megafilm, amely egy női szuperhős köré épül – ez nagyon szép és jó, de még csak a látszatát is el akarom kerülni annak, hogy a dicséret pusztán e rég esedékes fejleménynek jár. A DCU kőseggfej Batmanje és szürke, unalmas, fintorgó Supermanje után Wonder Woman végre tényleg egy tökéletesen realizált, jól átgondolt karakter (ami annyira nem meglepő, hiszen már a Batman V Supermanben is egyedül ő volt értékelhető). Tudod, honnan jön, hová tart, mi hajtja, a játékidő során érik és változik, érzed az erejét és az ártatlanságát, a sziklaszilárd akaratát és a bájos naivitását, és legfőképpen az óriási szívét, amely rendíthetetlenül ver mindenkiért – adott esetben még az ellenségeiért is. Ami pedig Gadot-t illeti, hajlandó vagyok eskü alatt vallani, hogy erre a szerepre született.
Továbbá nagyon jók a mellékszereplők (Chris Pine-nal az élen), helyükön vannak a korszak konzervatív, férfiuralmú társadalmának kiosztott feminista fricskák meg az emberi természet sosem szűnő sötét oldalát megpiszkáló motívumok, és még egy valamirevaló, mi több, a sztori grandiózusságát egy magasabb szintre emelő főgonoszt is sikerült keríteni – bár erről többet nem mondhatok.
Mielőtt teljesen elragad a lelkesedés, amiért a DC végre kimászott a maga ásta szutykos gödörből, azért gyorsan megjegyzem, hogy tudnék min fanyalogni, ha akarnék. A cselekményvezetés néha darabos és nehézkes, akad nem egy hektikus, elkapkodott jelenetváltás, a CGI itt-ott meglepően ócska (a nagy finálénak pedig ezt leszámítva is akadnak gyenge momentumai), a jelenkori prológus és epilógus teljesen felesleges, és a komoly téteknek meg a háborús borzalmaknak kontrasztot állító kellemes-kalandos hangvétel ellenére a képek Themyscira szigetének elhagyása után megint kékes-szürkés maszattá mosódnak. Pedig ennek a filmnek végre tényleg nagyon jót tett volna egy kicsit élénkebb színvilág. De a Wonder Woman mindezzel együtt is egy nagy, nem is, hatalmas előrelépés a DC számára. Olyannyira, hogy a Marvel végre kénytelen lesz tényleg felkötni a gatyáját. (Persze aki már eleve unja a szuperhősműfajt, akárhonnan érkezzen is, annak ez a film sem lesz megváltás.)
És még egy fontos dolog: ha egyvalamiben kellene meghatároznom a Diana és a férfi szuperhősök közti különbséget (a filmes univerzumok kontextusában maradva), azt mondanám, hogy Pókembert, Amerika Kapitányt, Batmant és a többieket elsősorban a kötelességtudat és a felelősségérzet (vagy akár a megszállottság) hajtja. Mindez Dianában is megvan, nála mégis az empátia a kulcsszó. Ha felüti fejét a gonosz, nem csak úgy automatikusan indul csatába, mert egykor elkötelezte magát e küldetés mellett, hanem azért is, vagy főleg azért, mert megszakad a szíve a sok pusztítás és fájdalom láttán. Sugárzik az arcáról az ártatlanok szenvedése miatt érzett mélységes gyötrelem. Hát megy, és tesz ellene. Tudjátok, mit gondolok? Ráfér most a világra egy ilyen szuperhős; egy ilyen fokú együttérzés.
