1985-ben a Nyugat a konzervatív eszmék és a tradicionális
vallási értékek előretörésének időszakát élte – Amerikában Ronald Reagan, Nagy
Britanniában pedig Margaret Thatcher politikai nézetei keltettek aggodalmat
azokban, akik szerették volna, ha tovább folytatódik a hatvanas-hetvenes évek
feminista hulláma és szexuális forradalma. Margaret Atwood is közéjük tartozott
(hazájában, Kanadában szintén konzervatív vezetés váltotta a nyolc évig
uralkodó liberális kormányt 1984-ben), így aztán egyfajta figyelmeztetésként
megírta A szolgálólány meséjét, mondván: nagyon szélsőséges esetben ez
történhet, ha hátramenetbe kapcsoljuk a világot, és visszavesszük az emberektől
(esetünkben főleg a nőktől) az azt megelőző évtizedekben nekik adott
szabadságjogokat.
A Hulu idei, mindenfelé körülrajongott tévésorozatos adaptációja már csak azért is tűnik különösen aktuálisnak, mert most, bő harminc évvel később ismét a nyolcvanas évek közepén vagyunk – konzervatív/reakciós politikusok jutnak hatalomra, akik megkérdőjelezik-megnyirbálják azokat a polgárjogi teljesítményeket, amelyeket elődeik kiharcoltak. Így aztán nem csoda, hogy a baloldali sajtó nem csak a színvonala, hanem az üzenete miatt is keblére öleli a szériát, hiszen gyönyörűen az orra alá lehet dörgölni például egy bizonyos narancsképű, apró kezű bumburnyáknak, aki többek között az abortusz intézményét ostromolja.
Valójában azonban Atwood könyve sokkal okosabb és örökérvényűbb annál, semhogy aktuálpolitikai aspektusoknál kelljen leragadnunk vele kapcsolatban, és egyébként is tisztában vagyunk a történelem körforgásának (a műben is megjelenő) tényével, jelen esetben azzal, hogy egyszer az egyik ideológia népszerűbb, máskor meg a másik (az amerikai példánál maradva, ’89 óta nem fordult elő, hogy akár a konzervatívok, akár a liberálisok nyolc évnél tovább maradtak volna hatalmon). Ez egyrészt azt jelenti, hogy A szolgálólány meséjének társadalmi horrora nyilván sosem fog megvalósulni, másrészt azt, hogy távoli, nagyon valószínűtlen lehetőségként mégiscsak mindig ott fog derengeni a horizonton, és sosem avul el a mondanivalója.
A történet szerint az egykori Amerika helyén alakult Gileád vallási fundamentalista gyökerekhez visszatérve (illetve a Bibliát kiforgatva/eltorzítva) brutálisan alárendelt szerepbe taszítja a nőket. Különböző ember okozta környezeti katasztrófák hatására a Föld népessége drasztikus fogyásnak indul, riasztó mértékben terjed a meddőség, ezért a nők egyetlen értékmérőjévé a szülésre való képesség válik. Nem individuumok többé, csupán a felbecsülhetetlen méh funkciótlan csontos-húsos-bőrös hordozói. A szexuális aktus érzelem- és vágymentes fajfenntartási rituálévá alacsonyodik, a szülőképes nőknek pedig még a neve is birtokviszonyt jelöl – a főszereplőt például Fredének (eredetiben Offrednek) hívják, vagyis: Fred tulajdona.
Atwood azonban (a Trumpot és társait előszeretettel elővevő megannyi cikk ellenére) nem elsősorban a politikusok, a kormányok, és még csak nem is a zsarnokság mint intézmény ellen ágál, üzenetének, figyelmeztetésének nem az a lényege, hogy ha nem vigyázunk, egyik hétről a másikra ránk telepszik egy totalitárius agyrém (a könyvben rémisztően gyorsan zajlik le az „átállás” visszaemlékezésekben elmesélt folyamata).
Gileád társadalmi berendezkedésének alapgondolata az, hogy az emberiség fogyása miatt a szülés az első számú társadalmi érdek – és ezt, ebben a kontextusban (értsd: a kihalás veszélye), ha morális szempontból nem is, gyakorlati szempontból meg lehet érteni. Elvégre ha az ember, amikor a puszta túléléséről van szó, képes elmenni a végletekig, képes ölni, pusztítani, elveket feladni, erkölcsöt eldobni, miért ne működhetne ugyanez a reflex civilizációs szinten is? A szolgálólány meséjének disztopikus rettenete nem abban áll, hogy a nőket szülésre kötelezik, hanem abban, amilyenné a cél és persze a hatalom érdekében az egész társadalmat formálják, és még inkább abban, ahogy a társadalom nagy része (és messze nem csak a politikai elit) ez előtt önként és dalolva fejet hajt.
A könyv leghátborzongatóbb és legfontosabb jelenete Gileád kialakulásának idején játszódik, amikor egyetlen nap leforgása alatt megtiltják a nőknek, hogy dolgozhassanak, a bankszámláikat pedig átadják a legközelebbi férfi hozzátartozójuknak. És Fredé (akit persze akkor még nem Fredének hívnak) megalázva, elkeseredve, dühödten számol be erről a férjének, aki azonban csak a vállát vonogatja: semmi baj, majd ő dolgozik, és gondoskodik mindkettejükről, a bankszámla meg így is úgy is családon belül marad – egyszerűen nem érti felesége szörnyülködését. Hol itt a probléma? És kimondatlanul, Fredé fejében felmerülve, majd ijedten, biztonsági reflexből elvetve ott van a rettenetes gondolat, hogy a férj titkon. valahol mélyen legbelül örül a fejleményeknek. Örül, hogy a nő ki van neki szolgáltatva, hogy „felsőbbrendű” szerepe törvény általi megerősítést nyert, és úgy érzi, helyreállt a világ, visszatért abba az ősi mederbe, amelyből soha nem is lett volna szabad kifolynia, és ahol a nő kulcsszavakban: szolga és anya (és ahhoz, hogy találkozzunk ezzel a gondolkodásmóddal, egyáltalán nem kell disztópiát olvasnunk).
Abban a pillanatban több évezrednyi civilizációs fejlődés, kisebb léptékben pedig egy sok éves emberi kapcsolat kölcsönössége és egyensúlya repül ki az ablakon, és landol kezét-lábát-nyakát törve a kövezeten.
Sosem olvastam ennél találóbb, félelmetesebb és megrázóbb példázatot arról, hogy a privilegizált pozícióban lévők (esetünkben: férfiak) mennyire képtelenek (vagy nem hajlandóak) felfogni önnön privilegizált pozíciójukat, mennyire képtelenek empátiát és megértést tanúsítani a kevésbé szerencsés helyzetűek vagy akár egyenesen elnyomottak iránt, és mennyire felkavaróan erős önvédelmi reflexszel vágnak vissza, amikor utóbbiak szóvá teszik előttük a társadalmi igazságtalanság tényét.
A szolgálólány meséjének zsarnoki rendszere épp azért olyan mélyen felkavaró, mert a nő alárendelt szerepének évezredes beidegződéseihez nyúl vissza, így sokkal nagyobb benne a kollaboránsok száma, mint egy orwelli típusú diktatúrában. A polgárok egy jelentős része gond nélkül kényelmesedik bele az elit teremtette narratívába, a népességfogyás okozta kényszerhelyzetnek és az ősprimitív férfi-nő viszonyba való visszatérés kényelemérzetének összessége ugyanis hatékonyabb fegyver a nép kordában tartására, mint a Nagy Testvér örökké figyelő szeme. Még a nők sem képesek egységet alkotni az elnyomásukban, különböző kasztjaik (a mesterségesen kreált társadalmi osztályok) gyanakvással, irigységgel, félelemmel, megvetéssel tekintenek egymásra.
Ez a rendszer bizonyos szempontból a legvégső, legtökéletesebb diktatúra, hiszen annak az az egyik sajátossága, hogy agresszívan monopolizál mindent, ami értékkel bír. És mivel itt a nő bír a létező legnagyobb értékkel, a nőt, azzal együtt pedig a családot, a legszűkebb, legbensőségesebb közösséget sajátja ki. Ennél biztosabban és erősebben nem lehet elrohasztani egy szabad társadalmat.
A szolgálólány meséje valójában nem egy totalitárius diktatúráról szól, hanem a társadalmunkban jelenlévő, a velünk együtt élő hétköznapi, „normális” elnyomásról. Nem kormányokéról, hanem a sajátunkról. Arról, hogy a nőnek kevesebb fizetést adunk, mint a férfi kollégájának, hogy alapból feljogosítva érezzük magunkat a vaginája használatára, hogy az érveit és a problémáit hisztiként, a véleményét meg irrelevánsként kezeljük, hogy gondolkodás nélkül belevágunk a szavába, vagy hogy mindig vele hozatjuk a sört a hűtőből, mert abban a szituációban valahogy fel sem merül, hogy nekünk is ugyanúgy van két lábunk.
Atwood könyve bő harminc éves, de még mindig van mit tanulnunk belőle.
Eredeti cím: The Handmaid’s Tale, fordította: Mohácsi Enikő
Jelenkor Kiadó, 2017, 480 oldal
