Mielőtt továbbhaladnánk, előre jelezném, hogy SPOILERcunami következik, azon egyszerű oknál fogva, hogy a sorozatot fogom összehasonlítani az alapjául szolgáló Gaiman-regénnyel. Aki tehát még nem nézte végig az első évadot, vagy nem olvasta a könyvet (amelynek a végét viszont nem fogom lelőni, próbálok a sorozatban lefedett tartalomra szorítkozni), az csak a saját felelősségére vágjon bele az olvasásba.
Miután ezen a kötelező körön túl vagyunk, jöjjön egy személyes vallomás: abszolút rajongok Gaiman novelláiért (a Tükör és füst kötetet például évente újraolvasom), viszont ami a regényeit illeti, már nem lobog bennem annyira a lelkesedés. Elképesztő, őrült, sziporkázó ötletekkel van tele ennek a brit zseninek a feje, és ezek rövid, feszes, hangulatos, csattanós novellákban kristályosodnak ki, de amikor kisregénnyé vagy netán regénnyé próbálja növeszteni őket, az ideák egy hol torzító, hol széteső, hol végtelenbe tartó tükörlabirintusában találjuk magunkat. Árt a prózájának, ha hosszú történetbe akarja belefűzni azt a rengeteg szálat, amelyből több antológiányi novellát lehetne szőni: levegőre, érésre van szüksége az ötleteinek. Nyilván ez teljesen szubjektív, de ez alól számomra csak a társszerzővel elkövetett Elveszett próféciák és az Amerikai istenek képez kivételt (illetve a szerkesztőségen belül vita tárgya még ilyen szempontból Az óceán az út végén). A többi regénye egyszerűen nem működik regényként, túlírt, elkalandozó, széteső, hiába van telezsúfolva zseniális ötletek tömkelegével. Jellemző, hogy némelyik könyvénél még annak szélesvásznú adaptációja is jobb, lásd a Coraline vagy a Csillagpor esetét.
Mindezek után viszont teljes bizonyossággal kijelenthetem, hogy az Amerikai istenek működik. Köszönhető ez annak, hogy a regény cselekményébe beszúrt novellák nem csak önmagukban állják meg a helyüket, de összekötik a főszál állomáshelyeit, sőt hozzátesznek azokhoz. Ráadásul egyfajta road movie-ként prezentálja magát, aminek természetes formája a töredezettség, az elkalandozás, az új helyszínek, karakterek, jelenetek felvillantása. Röviden: tökéletesen illik Gaiman írói stílusába.
Nagy szerencsére a tévésorozat pont ezekre az erősségekre alapoz: a novellaszerű intermezzókat megtartották, mit megtartották, továbbgondolták, és még újakat is írtak hozzájuk. Laura Moon, Mad Sweeney, Salim, Bilquis és más mellékszereplők és epizodisták, akik közül a regény többet is hátrahagy az úton, hogy aztán végleg eltűnjenek a visszapillantótükörben, több epizód erejéig kvázi főszereplővé lépnek elő. Kiderül az is, hogy ki jegyezte le ezeket a történeteket az utókornak: Ibis pennája kelti életre a gyáva ír király és az őt imáival és kis áldozataival az Újvilágba hozó Essie történetét, Sheba királynőjének tündöklését és bukását, Odin és a vikingek megérkezését az amerikai partokra. Nem csak, hogy a sírból visszatért feleség, a mocskos szájú leprikón (vagy leprechaun, ha úgy tetszik) és a dzsinnbe szerelmes ománi taxisofőr közös jelenetei a sorozat legjobbjai közé tartoznak, de az is óriási húzás volt, hogy Nunyunnini, a mamutkoponyában lakozó isten történetét darabos, múzeumi tárlatba kívánkozó animációs betéttel keltették életre.
A szereplőválogatás parádés, a show-t szinte teljesen ellopó Ian McShane lubickol a szerepében, Gillian Anderson Médiájának kamélonszerűsége a David Bowie hasonmásban csúcsosodik ki, Pablo, Liev Schreiber féltestvére úgy káromkodik, mint egy kocsis, és pont akkora seggfej, mint amilyennek egy balhés kedvű ír tündért elképzelhetünk, Orlando Jones pedig a tökéletes nagydumás afrikai szélhámos istenség. Ami a főszereplőt, Ricky Whittle-t illeti (akit utoljára a méltánytalanul YA klónnak bélyegzett The 100-ban láthattunk), hatalmas szerencséje van, ugyanis az eredeti, regénybeli Shadow teljesen passzív, letargikus, mindenbe beletörődő, az eseményekkel tehetetlenül sodródó karakterét szinte teljesen átírták. A sorozat folyton kételkedő, kérdéseket feltevő, tamáskodó főszereplőjének személyiségfejlődési íve sokkal nagyobb teret ad a színészi játékra, és ezzel Whittle remekül él is.
Ami a történetet illeti, amellett, hogy olyan képi világgal és rendezéssel él, amilyet Fullertől el is várhattunk, meglepően bevállalós, és egy ponton jelentősen el is kanyarodik a regény cselekményétől, hiszen Vulcant kifejezetten a sorozathoz találták ki, és az első évad fináléja is teljesen új fejlemény Húsvét erődemonstrációjával. Az első pár epizód elég hűen követi a regényt (engem annak ismeretében egy kissé untatott is), de aztán nagyon hamar The Walking Dead és Trónok harca üzemmódba kapcsolnak: teljesen új irányokba indulnak el, epizodisták hátterét bontják ki, és összeboronálnak több szereplőt is, akik az eredetiben nem találkoztak.
Már Gaiman is elég elgondolkodtató témákat vetett fel a hittel és a vallással kapcsolatban, sőt, Essie, a deportálásra ítélt tolvajlány története kifejezetten azért született, hogy az amerikai fejekben ne az idealizált és széles körben propagált kép éljen az Újvilág kolonizálásáról. Bilquis nagyjelenete (valójában nagyjelenetei) is eléggé feszegetik a szexualitást a maga pőreségében megmutató képektől feszengők befogadóképességét, és akkor még nem is beszéltünk arról, amikor az éjszaka leple alatt a mexikói-amerikai határt átlépőkkel együtt mészárolják le a mexikói Jézus Krisztust az istenfélő, fegyverükre is bibliai idézeteket véső amerikaiak.
Az Amerikai istenek egyáltalán nem retten meg a társadalomkritikától vagy az emberi természet rondábbik oldalának feltárásától: Vulcan városa zseniális görbe tükör a szabad fegyvertartási joghoz foggal-körömmel ragaszkodó amerikaiaknak, ahol minden egyes, ipari méretekben, futószalagon gyártott és kilőtt lövedék egy elmormolt ima az elemi Tűz/erő (Fire/Firepower) istenének oltára előtt. Hasonló analógia a Bilquis erejét visszaadó, Sheba nevű társkereső applikáció, amelynek hála minden azon keresztül létrejött szexuális aktus egy hozzá intézett imádságnak minősül. Mr. Nancy (azaz Anansi) egy rabszolgahajó mélyén tart egy rendkívül tanulságos beszédet a feketék helyzetéről, de számtalan példát lehetne még hozni a fantasztikusan megírt párbeszédekre.
Mindent egybevetve a tévés adaptáció szinte minden aspektusában hozzáad az eredeti regényhez, miközben a lényegét és a témáit tekintve semmit sem vesz el belőle. A huszonegyedik századra adaptálja, aktualizálja (Bilquis elborzadva nézi a tévében, ahogy az ISIS terroristái lerombolják templomának maradványait), 2.0-ra frissíti, ahogy a könyv 2001-es születésekor Technical Boy is még csak egy Mátrix-megszállott kövér nerd volt. VAgyis egyelőre úgy tűnik, az Amerikai istenek a 2010-es évek egyik legérdekesebb és legjelentősebb sorozata lesz.