Dorombol a motor, pörögnek a kerekek, padlóhoz tapad a
pedál, fogynak a kilométerek. Több ez a sebesség iránti megszállottságnál,
pontosabban: a sebesség pusztán egy eszköz, amely hívogató, naplemente-fényes
sztrádán vezet a szabadság felemelő érzéséhez. Egykor, a dicső
hetvenes években, az autós filmek a Vanishing Pointtól a Gengszterek sofőrjéig mind
erről az érzésről szóltak. Kívülálló, vagy egyenesen lázadó antihőseik csak
akkor éltek, amikor mohó gumikkal zabálták az utakat, és az se számított, ha
ezért cserébe a semmibe vagy a halálba tartottak – ők jelentettek valamit,
kiálltak valamiért, képviseltek valamit, nem csak macihangon mormogtak a
családról két flancos, műmájer akciózás között.
Ezek a menőn egzisztencialista, vadromantikus idők rég elmúltak, de Edgar Wright, a pofátlanul zseniális Edgar Wright, az íróként és vizuális történetmesélőként is virtuóz Edgar Wright, a pályafutása eddigi legnagyobbját durrantó Edgar Wright most visszahozott belőlük valamennyit – nem majmolással, nem a nosztalgia öncélúságával, és nem is tarantinós kacsintgatásokkal meg posztmodernizmussal, hanem az oldschool és a XXI. század tökéletes, izgalmas, vérpezsdítő és eredeti keverékével.
A Nyomd, bébi, nyomd (Baby Driver) simán 2017 eddigi legvagányabb, legszórakoztatóbb filmje, és kétlem, hogy ez a következő fél évben megváltozna.
Baby (Ansel Elgort iszonyúan laza és energikus) a szabadságért vezet: azzal törleszti tartozását egy Doki nevű gengszternek (Kevin Spacey), hogy sofőrként segít meglépni a zsaruk elől az aktuális bankrabló bandájának. Az áhított szabadságnak azonban létezik számára egy magasabb szintje is az alvilágból való kivergődésen túl: végleges felszívódás a nagyvárosok közti poros utakon azzal a bájos, mosolygós, hozzá hasonlóan zenebolond lánnyal, akit egy ’60-as évekből itt maradt étkezdében ismert meg.
Wright már a korábbi munkáival is bizonyította, hogy szenvedélyes geek és vérprofi filmes egy személyben: mindent tud a zsánerekről, és e tudását a gyakorlatba is erőlködés nélkül, sőt, légies könnyedséggel ülteti át. Legyen szó horrorról, sci-firől vagy akcióról, újra és újra kiemelte azok jellegzetességeit a klisék közül, hogy az átlagnál valami sokkal nagyobbat, frissebbet és frappánsabbat faragjon belőlük. Eddig ezt a komédia eszközeivel tette (ld. Cornetto-trilógia), a Baby Driver azonban, noha nyilván nem nélkülözi a humort és a műfaji elemekkel való játszadozást, sokkal komolyabb és valahol őszintébb film az elődeinél: ízig-vérig akcióthriller, de mondhatnám úgy is, hogy autósüldözéses musical, mert a csikorgó gumiknak és a pörgős daloknak egyaránt óriási szerepük van benne, sőt, sajátos szimbiózisban léteznek egymással.
A Baby Drivert nézve az ember nagyjából ötpercenként csodálkozik rá, hogy hogy lehet egy film ilyen mesterien összerakva, hogy illeszkedhetnek az alkotóelemei ilyen félelmetes precizitással, látszólag mégis teljes spontaneitással, hogy lehet egy egyórás expozíció ennyire könnyed és játékos és lendületes, hogy lehet egy jó negyvenperces finálé ennyire vad és fékezhetetlen és lenyűgöző. A karakterektől a zenéken át az akciókig minden szoros kötelékekkel kapcsolódik egymáshoz, az egész játékidőben nincs egy szótag, egy színárnyalat, egy beállítás, aminél kilógna a lóláb, semmi, ami nem erősítené az összképet narratív vagy vizuális szempontból. Ha egy kocsi lenne olyan áramvonalas, mint ez a film, közegellenállás nélkül suhanna a végtelenbe.
A dalok nem csak az akciók (meg a sétajelenetek, dialógusok) tempóját diktálják, hanem háttérről, érzelmekről és jellemekről is regélnek, a főhős halláskárosodása végsőkig kihasznált narratív és hangulati elem, a hajmeresztően megkoreografált bankrablásos üldözéseket a kedves szívként dobogó szerelmi szál tartja össze, a hangeffektusok a zene szerves részeivé válnak - minden a ritmusról, a pillanatról, a stílusról, a szabadságról szól, a láb sosem emelkedik fel a pedálról. Még a hajszák is annál agresszívabbak, minél nagyobb lelkiismeret-furdalás nehezedik a gengszteréletbe belerángatott Babyre: az elején még balettszerű eleganciával kerülgeti az akadályokat a volán mögött ülve, a végére már törve-zúzva rongyol át mindenen, és kurvára azt érzed, hogy egy rollerrel is lehagyná a legdögösebb muszklijárgányával tépő Vin Dieselt.
A Baby Driver a ’70-es évek egzisztencialista, macsós autós filmjeinek és a modern, frappáns, öntudatos románcoknak, vagyis nagyjából a Gengszterek sofőrjének és a La La Landnak a végtelenül vagány szerelem-fenegyereke. Az a ritka akciófilm, amely parádés, és mégis földhöz ragadt, őrült, és mégis okos, komolyan vehető, és mégis úgy állsz fel utána, hogy még órákig nem tudod letörölni a vigyort a képedről.
