Széles körben ismert, hogy mennyire gyűlölte Stephen King a Ragyogásból készült Kubrick-adaptációt, többek közt azért, mert a rendező kulcselemeiben formálta át Jack Torrance karakterét (a könyvben pl. szép lassan csavarodik be, a filmben már alapból az őrület szélén egyensúlyoz). Egy kis rosszmájúsággal csak annyit fűznék hozzá ehhez, hogy egy írónak egyetlen dolog lehet rosszabb annál, ha valaki belebarmol dédelgetett művébe, és szar filmet csinál belőle: az, ha minden változtatás dacára az a bizonyos film önmagában is remekműnek bizonyul.
Fentiek futottak át az agyamon, amikor sokadjára olvastam arról, hogyan nyilatkozik Andzrej Sapkowski a Vaják-sorozat alapján készült videójátékokról (a skála az érdektelenség kifejezésétől a direkt savazásig terjed). A dologban nyilván benne van az is, hogy annak idején visszautasította a játékeladások után felajánlott százalékot, és kizárólag egyösszegű kifizetésért volt hajlandó igent mondani a szerzői jogok felhasználására – másrészről erős a gyanúm, nem csak a siker esélyét tartotta elenyészőnek, de azt is, hogy ha másfajta platformon is, de születhet az eredetihez méltó színvonalú történet. Márpedig pontosan ez történt: fontos karakterek egymás közti relációit teljesen szétcincálva, egy teljesen új cselekményszálat kreálva világsiker született. Ezért pedig jó néhány nemzet, köztük a magyar is hálás lehet, figyelemmel arra, hogy a játék nélkül valószínűleg a büdös életben nem jutottak volna el hozzánk Geralt könyvbéli kalandjai.
Sapkowski ha akarná, sem tudná letagadni, hogy milyen nyelven meséltek neki hátulgombolós korában: a Vaják-történetek a lengyel történelemben, a közép-kelet európai mitológiában és a legnagyobb lengyel mesélő, Sienkiewicz örökségében gyökereznek. A keretet, amelyben a szereplők mozognak, a mienkéhez hasonlóan zűrzavaros történelem adja: a fekete szín mint a birodalmi dizájn legfontosabb eleme után olthatatlan vágyat tápláló birodalom megtámadja egy szomszédját, és nem elég, hogy ez utóbbiak húzzák a rövidebbet, de még hátba is támadja őket egy másik, hasonlóképp mohó szomszéd – azt hiszem, erről mindannyian tanultunk annak idején. A történelmi áthallásokon túl is hosszan lehetne sorolni az ismerős jeleket: jellegzetesen közép-kelet európai például az a rezignáltság, amellyel a háború kegyetlenségét és a vele járó nyomorúságot kezeli, vagy – még ha elsőre furcsán hangzik is – például az, ahogy a szereplők isznak. Gondoljunk csak bele: egy nyugati fantasyben a masszív alkoholizálással valószínűleg a világfájdalmat és/vagy az adott szereplő züllöttségét akarná érzékeltetni a szerző, míg Geralt és a többiek univerzumában ez egész egyszerűen a hétköznapok magától értetődő része.
A főhősök karakterei kapcsán a tizenkilencedik században született Özönvíz-trilógia, és - főleg a Tűzkeresztség és a Fecske-torony kapcsán - annak is első darabja, a Tűzzel-vassal ugorhat be azonnal: van egy szigorú erkölcsű, de korántsem tévedhetetlen főhősünk, aki egy nőt hajszol hosszú fejezeteken keresztül, és persze Zagloba uram személyiségjegyeit sem nehéz felfedezni, nagyjából egyformán szétosztva Kökörcsin és Zoltan Chivay között. Sapkowski nyelvezetében is rengeteg minden visszaköszön a középkorban játszódó történelmi regények lapjairól, bár itt azért korántsem egyértelmű a helyet: azt nem tudom megállapítani, hogy Sapkowski trehányságának, vagy a fordításnak a sara, de olykor fejezeten belül is váltja egymást az archaizáló hangvétel a huszonegyedik századi szóhasználattal.
A mitológiára rátérve, bár a könyvekben kevesebb fajta szörnnyel és más mesebeli alakkal (driáddal, elffel stb.) találkozunk, mint a játékokban, a választék az átlagos nyugati fantasykhez képest így is roppant színes, üdítő, és az univerzális merítésen túl rengeteg elemében – lásd például a lidérceket – a magyar szemnek is ismerős. Ha csakugyan lesz Netflix-sorozat a Vajákból, a legkönnyebben azzal baltázhatják el, ha mindezt uniformizálják, és kikimórok, bruxák meg strigák helyett visszakanyarodnak az orkok/trollok/goblinok közhelyes univerzumába (fantasy-vonalon hamar megtanultam, hogy ha elfek és orkok is szerepelnek a könyvben, és nem Tolkien írta, jobb, ha nem pazarolok rá időt).
Két elbeszéléskötet és négy regény jutott el eddig hozzánk Geralt kalandjaiból, ami egyúttal azt is jelenti, hogy az idén tavasszal kiadott Fecske-torony már Geralt történetének végkifejletéhez vezeti fel a ciklust. Nem mintha ez magából a regényből ennyire egyértelmű lenne. Fele királyságom egy pofon ellenében, hogy az írónak, amikor a novellák keltette zajos sikeren felbuzdulva elhatározta, hogy egy egész sagát fog felépíteni rájuk, fogalma sem volt róla, hová fog a végén kilyukadni. Na jó, a végkifejletet nagy vonalakban talán megálmodta, de az odáig vezető utat valószínűleg végigimprovizálta. Zseninek kell lenni, hogy ebbe ne törjön bele az ember bicskája, és hálistennek Sapkowski ebbe a kategóriába esik, ha mesélésről van szó - akkor is, ha mindemellett egy öntörvényű, roppant trehány ember.
E tétel alátámasztására több bizonyítékot is fel lehet hozni. Kezdjük azzal, hogy ha a könyvek regényként is lettek kiadva, a Tündevérrel induló ciklus sem más, mint hosszabb-rövidebb elbeszélések többé-kevésbé összefűzött változata. Ez nem is baj, mert Sapkowski tehetsége a novellákban mutatkozik meg a legplasztikusabban: harminc-negyven oldalon hibátlanul feszesen tudja tartani a felvezetéstől a végkifejletig terjedő ívet, a szövegekben nincs egy gramm felesleg sem, és a hangulat is végig egyenletes. A sárkányvadászatról szóló novella a rátarti lovagokkal, a mocskos szájú, professzionalista törpékkel és az önjelölt sárkányölő cipésszel simán ott van minden idők három legjobb sárkányos története között, és a többi is élvezetesre sikeredett, még akkor is, ha egyik-másik darab nem más, mint egy lengyel népmese modern átirata.
A magyarul megjelent kötetek közül a legfrissebb darab, a Fecske-torony az előző „regény”, a Tűzkeresztség közvetlen folytatása, és visszatérve a fentebb írottakra: a kettőt nyugodtan ki lehetett volna adni egy kötetben is, annyira egymásba illik. Az athaneddi félresikerült puccs után Ciri ugye elszakadt Geralttól, aki azóta is elszántan keresi őt, s ezalatt kisebb csapat verbuválódik köré. Ahogy a Tűzkeresztségben, úgy a Fecske-toronyban is két szálon fut a történet: Ciri viszontagságai váltakoznak a nyomában loholó kis csapat megpróbáltatásaival. Közben egyre többet ismerünk meg abból a világból, amelyben élnek, az egymást követő kalandok – van belőlük bőven, még ha a szörnyvadász-vonal mostanra teljesen el is sikkadt – hozzák az eddig már megszokott tempót és színvonalat, de hogy merre tartunk a történettel, az nekem egyelőre rejtély.
Ebből a szempontból a Witcher III fő cselekményszála nagyságrendekkel konzekvensebb hatást kelt – na ja, jó néhányan dolgoztak rajta –, de ami igazán érdekes, az az, hogy az olykor pongyolának tetsző cselekményvezetés mit sem ront az élvezeten. Épp ellenkezőleg: ez a fajta mesterkéletlenség üdítőleg hat a sok nyugat-európai fantasy után, amelyekről sok esetben - a vitathatatlan erényeik ellenére is - ordít, hogy az írók szentírásként kezelnek mindent, amit a különböző kreatív íráskurzusokon a fejükbe vertek az ütős kezdőmondat fontosságától kezdve a rövid, kötelezően cliffhangerekkel záruló, már-már forgatókönyvszerű fejezetalkotásig, mely után azonnal nézőpontot váltunk. Sapkowski ebből a szempontból az egykori énekmondók és regősök modern megfelelője, akiket legfeljebb a saját kedvük és emlékezetük befolyásolt egy-egy történet elmesélésben, de azok aztán nagyon: maga a mese hangulata és kidolgozottsága is könnyen változhat aszerint, hogy a mesélő milyen hangulatban engedi el és veszi fel újra a fonalat.
A tagadhatatlan slendriánságra talán a legjobb példa, ahogy Sapkowski az antagonistákat kezeli: nála megdől az a vélelem, miszerint minél gonoszabbak/brutálisabbak etc. a főgonoszok, annál heroikusabb a történet. Megint csak a Witcher III-ra, pontosabban annak első kiegészítőjére kell utalnom: Gaunter O’Dimm képében olyan karakter született, amilyenhez hasonlóan félelmetessel még nem találkoztam egyetlen játékban sem: sehol egy csáp vagy egy csőr, csak az átlagos külsejű, mindenhol jelenlévő és el nem pusztítható – legfeljebb időlegesen elűzhető – gonoszság.
Hozzá hasonló nincs a könyvekben: sőt, Andzrej mester ugyanazt műveli a Geraltékat fenyegető ellenlábasokkal, mint G.R.R. Martin a Stark-család tagjaival, csak nála nem meghalnak, hanem valahol menet közben elenyésznek a besték. A Tündevér olvastán még azt hittem, a szereplők végzetét a nilfgaardi császár hataloméhsége és machiavellista attitűdje fogja leginkább befolyásolni, szekunder gonoszként egy fekete lovaggal (eddig elég erős a Star Wars áthallás, nemde?) – ehhez képest Emhyr császár nyom nélkül veszett el valahol a harmadik regény táján, a Ciri után küldött lovag pedig Geralt csapatának tagja lett. A Tűzkeresztségben kaptunk aztán egy Rience nevű renegát varázslót (a háttérben egy másik varázslóval), a Fecske-toronyban pedig egy Bonhart nevű fejvadászt - elődeihez képest meglepően részletesen kidolgozott, igazi badass karakter - utálhatunk a legjobban. Egyszóval: vannak furcsa fűszerek ebben a levesben, de mivel ügyes a szakács, mégis finom.
Ami a jók csapatát illeti, ott valamivel stabilabbak az alapok: míg az előző kötet inkább Geralt karakterére összpontosított – egészen odáig eljutottunk, hogy feladva a semlegességről vallott elveit, állást foglalt az emberek konfliktusában, amikor az utolsó oldalakon harcba szállt azon a bizonyos hídon –, most Ciriből kapunk többet, ha oldalszámban nem is, de mélységben mindenképp. Rendes körülmények között ez kevéssé lenne örvendetes – végül is, ha tinédzser lányok fantasy-környezetben történő felnőtté válásáról akarnék olvasni, számtalan más lehetőség közül is választhatnék, csak a színvonalban kellene jó nagy kompromisszumot kötnöm –, de a Bonharttal vívott macska-egér harcot olyan jó érzékkel bontja ki Sapkowski, hogy a cselekmény során most először a Geralt-szál tűnik haloványabbnak.
Két olyan sorozat van jelenleg a piacon – Locke Lamora kalandjait azért nem számolom ide, mert annak mindössze az első kötete jelent meg magyarul –, amely az eredeti nyelven már vagy lezárult, vagy jóval előrébb tart, mint nálunk, és amely újabb részeinek tűkön ülve várom a magyarra fordítását: az egyik Valerio Evangelisti Eymerich-sorozata, a másik meg a Vaják-ciklus, ez utóbbi pedig – legalábbis ami a Ciri a.k.a. Ősi Vér - szálat illeti – már tényleg a végkifejlet kapujában jár. Az utolsó részre remélhetőleg nem kell annyit várni, mint a Fecske-toronyra kellett, és titokban reménykedem abban is, hogy valamelyik kiadónak lesz annyi vér a pucájában, hogy egyszer majd nekifusson Sapkowski Huszita-trilógiájának is.
Eredeti cím: Wieża Jaskółki, fordította: Hermann Péter
PlayON, 2017, 432 oldal
