Az ember imád eljátszadozni azzal a gondolattal, hogy mi lett volna, ha a történelem során valami másképpen alakul. Hol tartanánk most, mi venne körül minket, milyen lenne az életünk? A fikciós irodalom által adott válaszok többsége ilyenkor nagyon mélyen leszalad a nyúl üregébe, és a fantáziánk határait feszegetve áll elő elképesztőbbnél elképesztőbb alternatív világokkal. Nem így Ben H. Winters, akinek Földalatti légitársaság című regényében egy olyan világba nyerünk betekintést, ahol csupán egyetlen egy, de annál lényegibb változás mentén ágazott el a történelem: az USA-ban nem törölték el a rabszolgatartást.
A Földalatti légitársaság főszereplője egy fekete férfi, aktuális álnevén Victor. Victor az USA rabszolgatartó déli államainak - a Kemény Négyeknek - a szolgálatában áll, és se nem teljesen rabszolga, se nem szabad: egy rabszolgavadász. A humanitáriusabb északi államokba átszökött rabszolgákat nyomozza le, de az elfogás már a fehér furgonos ügynökök dolga, Victor csupán a véreb, aki kiszagolja a vad nyomát. Egy igazi kaméleon, egyik bőrből bújik a másikba, úgy váltogatva az identitásokat, ahogy azt az adott környezet megkívánja, legyen szó lepukkant gettókról vagy a nyárspolgárok közt megbújó Földalatti légitársaság tagjairól, akik afféle modern igazságosztóként titkos embercsempész hálózatot tartanak fenn.
Victor “munkája” a szabadság illúziója, amelyhez foggal-körömmel ragaszkodik, hiszen egykor ő is átélte a déliek “vendégszeretetét”, így lelkiismeretét és bűntudatát minden létező módon igyekszik a szőnyeg alá söpörni. Speciális helyzete, önzése és önmarcangolása miatt folyamatosan magányos, de még ez sem elég, hogy feladja kiváltságát, egészen addig, amíg egy szokatlan ügyet nem kap. A legutóbbi szökevény rejtélyes körülmények közepette szívódott fel, és minden bizonnyal a helyi légitársaság keze van a dologban, tehát Victornak igencsak fel kell kötnie a gatyát, ha eredményeket akar felmutatni.
Winters szokatlan módon nem a világ rabszolgatartó berendezkedésére koncentrál, nem tart nekünk idegenvezetői túrát, hogy disztópia-tanulmányként rágja a szánkba, “a rabszolgatartás rossz, értem?” Sőt, a didaktika eme rút csapdáját elkerülve kifejezetten az a célja, hogy megmutassa, a politikai megalkuvás, a társadalmi normák ilyetén torzulása következtében maguk az emberek mint személyek, milyen ideológiát követnének. Mindezt roppant kicsiben, teljesen az utcaszintről közvetíti felénk Victor kivételes nyomozói tevékenysége során.
Winters nem ítélkezik, szenvtelenül, tárgyilagosan osztja meg főszereplője gondolatait, aki hazugságok és átverések révén jut be az önjelölt csempészek, a rabszolgaságot nyomorra cserélő feketék, vagy a szolgaságot elítélő, de a feketéktől irtózó északi fehérek közé. A regény készakarva vállalja a földhözragadtságot, hiszen nem egy felhők közé költözött miniállam rasszizmusra épített álszabadságát szeretné feltárni, hanem rávilágítani arra, hogy ez az elsőre hatalmasnak tűnő különbség a mi világunk és Winters elképzelt valósága között igazából icipici.
Hiszen a Kemény Négyek meglététől eltekintve az álságos képmutatás, a közömbösség, az érzéketlenség és az egyenlőtlenség konzerválása koppra megegyezik azzal, amit a valóságban bármelyik nap láthatunk. Egy önmaga messiás-szerepébe szerelmes csempész bűntudat nélkül szabadul meg a küldeménytől, ha a nagyobb jó érdekében úgy látja jónak, hiszen az számít, hogy ő, a fehér, a megmentő, saját életét kockáztatja a tehetetlen feketék érdekében. A faji különbségek mentén messzire haladva pedig hajmeresztő ideológiákig jutunk el, amelyek nagyban, a háttérben formálják a világot és a társadalmat - bizony, az összeesküvések és árnyékjátszmák a Földalatti légitársaságból sem hiányozhatnak, hiszen ha a rabszolgaság legális, akkor lehet nyugodtan tovább nyújtózni korábban tiltott területek felé.
Victor a vájkálása során egészen mélyre hatol a faji kérdéseket felvető ingoványba, és a szélrózsa minden irányának képviselőjével összeakad, akik persze mind önös érdekek mentén cselekszenek, így adva széles rálátást a világ kórképére. Ennek ellenére a könyv nem maró szatíra, sem szobányi görbe tükör - ezen aspektusok szépen elsimulva ágyazódnak be a sztori szövetébe, tolakodás nélkül, mindig a megfelelő időben előbukkanva -, hanem elsősorban krimi, abból is a lassabb sodrású fajta. A cselekmény döcögve indul be, és soha nem is megy át száguldásba, egy kimért, de azért korántsem unalmas tempót vesz fel, és azt tartja végig. Winters Az utolsó nyomozó-trilógiában már megmutatta, hogy ért a kimódolt rejtélyekhez, a Földalatti légitársaságban pedig gond nélkül hozza a szintet, így a krimivonalra, mérsékelt ütemén kívül, senki nem panaszkodhat.
Az, aki egy precízen átgondolt alternatív világ bemutatásában reménykedik, már annál inkább - a Földalatti légitársaság nem vacakol a részletekkel, amelyik ötlet belefért a koncepcióba, az maradt is, ezért a világgazdasági embargó, az USA technológiai fejletlensége, gyengébb globális jelenléte nem csak elnagyolt és homályos, de erősen megkérdőjelezhető is. Írói részről ez a látszólagos hanyagság valószínűleg szándékos, mert a fókusz sosem hagyja el az alternatív társadalom keretei közé illesztett detektívkedést és az emberi természetről készült kaleidoszkópot, így emiatt a világot csak érintőlegesen tárgyalja.
Winters regénye kényes témához nyúl, és viszonylag újszerű megközelítésben tálalja a faji egyenlőtlenség kérdését, de nem csinál belőle ideológiai kiáltványt, sőt, kórboncnok módjára pakolja ki a corpus szerveit, és mutogatja végig, melyik miként veszi ki a szerepét a nagy egészből. Főhősével ugyan nehéz azonosulni, de ő épp ettől élő és igazi, ráadásul elég változáson megy keresztül, hogy a befejezés némi drámai színezetet kapjon. A Földalatti légitársaság nem lesz az Év Könyve, de vállalt feladatát, hogy egy rabszolga bőrébe bújtasson, és elgondolkodtasson, maradéktalanul teljesíti.
Eredeti cím: Underground Airlines, fordította: Orosz Anna
Agave Könyvek Kiadó, 2017, 334 oldal
