Emlékezzünk vissza Leonardo DiCaprio vacsoraasztali
monológjára a feketék bizonyítottan kisebb agykapacitásáról, vagyis
alsóbbrendűségéről a Django elszabadul kulcsjelenetében: sok rabszolgatartó
vallotta, hogy a feketék nem többek állatoknál, hogy ténylegesen nem emberek,
így aztán nem csak a törvények, hanem a moralitás szempontjából is jogszerűen
kezelik őket állatokként. Tarantino egyértelműen sokat merített Richard
Fleischer 1975-ös Mandingójából, amelyben egy idősebb rabszolga megjegyzi:
azzal, hogy a gazdáik állatoknak tartják őket, csak önmagukat és egymást áltatják, valójában nagyon is tisztában vannak vele, hogy ők ugyanúgy emberek,
mint a fehérek. És ez, hiába evidencia, a film legfontosabb megállapítása –
feledhetetlen és megbocsáthatatlan kontextusba helyezi még a rabszolgatartók
között „tisztességesebbnek” tetsző karakterek tetteit is.
A Mandingo Kyle Onstott 1957-es, azonos című regényéből készült, amelyet sokan hatásvadász, kegyetlen jelenetekkel öncélúan megtűzdelt exploitationként vetettek el, és nagyjából ugyanez a sors jutott a filmadaptációnak is. Fleischer, aki két évvel korábban forgatta le fő művét, a Zöld szóját, egyenesen beletrappolt a blaxploitation-mozgalom közepébe: Fred Williamsontól Richard Roundtree-n át Pam Grierig tökös-bögyös négerek rúgták és lőtték szét a fehérek seggét főleg kortárs közegben, de néha történelmi kulisszák között is. A feketék ezzel főleg önmaguknak faragtak bosszútól és dühtől lüktető eszképizmust a több évszázados elnyomásukból, a Mandingo azonban teljesen más lapra tartozik: illúziók nélküli, zord visszatekintés a déli rabszolgatartás korába, amely még a blaxploitation aranykorában is szűz terület maradt (beszédes, hogy a „slavesploitation” – ha ugyan van egyáltalán létjogosultsága egy ilyen alkategóriának – legnevesebb darabja egy olasz film, a Goodbye Uncle Sam).
Hollywood már a legelején, az 1971-es Shafttel megvetette a lábát az amúgy függetleneteknek fenntartott blaxploitation területén (ha nem is elsősorban a progresszivitás, mint inkább a pénz jegyében), úgyhogy nem csoda, hogy a szintén fehér stáb készítette Mandingo mögé is beállt (a Shaft esetében legalább a rendező fekete volt, sőt, neki köszönhetően kapta fekete az eredetileg fehérre írt főszerepet is). Tarantino mondta, hogy a Mandingo és a Showgirls voltak az egyetlen alkalmak, amikor Hollywood skalpig merült a totális exploitationbe, de ehhez nem árt hozzátenni, hogy Fleischer filmje elsősorban dráma. Nem mintha az exploitation és a dráma feltétlenül kizárná egymást, de előbbit általában mégiscsak a véres-mocskocs-cicis műfaji eszképizmussal azonosítják, és bár a Mandingóban van vér meg mocsok meg cici bőven, nem műfaji, és főleg nem eszképizmus.
Ezt azért fontos hangsúlyozni, mert a korabeli kritikák egymás sarkára hágva botránkoztak meg rajta – még Roger Ebert is akkora egy csillagot zúzott rá, hogy csak úgy zörgött, és tőle, intelligens, éleslátó és szinte legendás kritikustól döbbenetesen szokatlan módon másról sem írt, csak a szerinte felháborító brutalitásáról és szexualitásáról, csuklóból elvetve a történetmesélési szempontokat. A Mandingóról ezért az a tévképzet alakult ki, hogy valamiféle véres softpornó. Hogy valóban kegyetlen az erőszakábrázolása, ahhoz kétség sem fér: a vadállati, életre-halálra vívott mandingoharcot és a rettenetesen felkavaró, bestiális befejezést még ma, 40 évvel később, sok száz, ezer trancsírhorrorral és kőkemény drámával a hátad mögött is zsigerien rossz végignézni.
De ez annak is köszönhető, hogy a film képes mélyre hatolni: komolyan veszed a karaktereit és a konfliktusait, átérzed a rabszolgatartás borzalmait. Még ha akadnak is túlzó pillanatai, tudod, ez alapvetően nem kitaláció, hanem az emberi civilizáció egy borzalmas valósága. És olykor a rabszolgákkal való teljesen triviális (értsd: fizikai erőszaktól mentes) bánásmód, a róluk szóló beszélgetések is vannak olyan kényelmetlenek, mint a véresebb jelenetek, hiszen az elnyomás nem elsősorban a verésekben nyilvánul meg, hanem egy gondolkodásmódban, amelynek gyökerei az élet minden aspektusában szétterjedtek.
A Mandingo meglehetősen egyedi darab a blaxploitationök közt, tekintve, hogy egy fehér a főszereplője. A történet a Falconhurst ültetvényen játszódik, amelynek öregedő, egészségi problémákkal küszködő ura, Warren Maxwell (egy szinte karikatúraszerűen rasszista James Mason) ráveszi fiát, Hammondot (Perry King, az ún. főhős), hogy nősüljön meg végre, és vigye tovább a családi vérvonalat. Hammond elveszi egy másik ültetvényes lányát, Blanche-ot (Susan George), akiről azonban a nászéjszakán kiderül, hogy már nem szűz, mire a férfi visszatér a rabszolganői karjaiba. Közben vesz az apjának egy mandingót, egy erős, nagydarab harcost (Ken Norton bokszoló, aki eltörte Muhammad Ali állkapcsát), hogy „niggerbunyókban” pénzt fialjon nekik. Az új ültetvény új lakói pedig akarva-akaratlanul is szétzilálják Falconhurst nyugalmát.
Hammond érdekes és ellentmondásos figura. Apjával ellentétben törődik a rabszolgaszeretőivel, többnyire, hacsak tekintélyét meg nem sértik, emberien bánik a feketékkel, és már-már hajlamosak vagyunk pozitív szereplőként gondolni rá, legalábbis ebben a közegben, ahol mindenki más rosszabb nála. De még ha nem is lenne az a szörnyű finálé, az a pusztán sértett büszkeségből és pitiáner bosszúból elkövetett rettenetes atrocitás, akkor is éreznénk, ahogy arroganciája és felsőbbrendűségének tévhite átsüt a felvilágosultságot hazug módon sugalló felszínen: amikor például a tőle terhes rabszolgaszerelme elvetél, egy egyszerű „majd lesz másik” vállvonással intézi el a dolgot. Állandó sántítása (gyerekkorában egy póni eltiporta a térdét) annak metaforája, ahogy egy potenciálisan jó ember óhatatlanul meggörnyed a gonosz körülmények közepette.
A Mandingo bravúrja a faji kapcsolatok ábrázolásában az a sugallat, hogy maga Hammond is egyfajta áldozat (mert a rabszolgatartás intézménye nem csak a feketékből csinált elembertelenített foglyokat, hanem az uraikból is: az egész rendszer romlott, és ennek a maga módján mindenki issza a levét, senki sem igazán szabad), ugyanakkor eszében sincs mentegetni őt és a tetteit. Hammond nem fehér felszabadító, nem a fehér nép feltámadó lelkiismerete, akivel azonosulva megnyugtathatjuk magunkat, hogy azért történelmileg, összességében mégiscsak jók vagyunk, hisz nem vertük mind szadista állatok módjára a rabszolgákat (ez máris komoly pozitívumnak számít, ugye), és végül eltöröltük ezt a rendszert.
Ellenkezőleg: Hammond önvizsgálatra kényszerít minket, szembenézésre potenciális, lappangó rasszizmusunkkal (a sztori mely részén kezdjük elítélni a tetteit?), és azzal a kényelmetlen, provokatív gondolattal, hogy bármily tisztességes és erkölcsös embernek gondoljuk is magunkat, a megfelelő szituációban, a megfelelő neveltetéssel talán belőlünk is válhatna vagy válhatott volna szörnyeteg. Csak egy tipp, de lehet, hogy annak idején sokan ezért, nem pedig az erőszak és a szexualitás nyers ábrázolása miatt háborodtak fel a filmen.