Van egy bő negyedórás akciójelenet az Atomszőkében, amelyet csak székbe préselődve, karfát markolva, lélegzetet legfeljebb a fulladás határán véve lehet végignézni. A főszereplő brit ügynök, Lorraine beveti magát egy kelet-berlini épületbe, hogy elintézzen egy orvlövészt, de ellenségének társai csak jönnek és jönnek. A kegyetlenül nyers, vériszamos és csontőrlős közelharc egy lakásban tör ki (David Leitch, az első John Wick rendezője itt nem a tűzharcokat, hanem a bunyókat tolja előtérbe), aztán brutális intenzitással, sem ellenlábast, sem főhőst nem kímélve, reccsenésekkel, fröccsenésekkel, vörös fájdalommaszkká torzult arcokkal dübörög végig a lépcsőházon, hogy végül egy fejveszett autós menekülésbe torkolljon – mindez egyetlen hosszú snittben (vagy legalábbis jól leplezik benne a vágásokat).
Annyira durván
talán még McClane se volt soha lerongyolódva, mint amennyire Lorraine ennek a
hullaszaporító vessző- és ámokfutásnak a végén. John Wick eheti a kefét. A
Halálos iramban-filmek femilije sírva nyöszörög a sarokban. Jack Bauer döbbenten morogja, hogy „damn it”. Oh Dae-su agyvelőfoltos kalapáccsal szalutál.
Ezzel csak azt akarom mondani, hogy az utóbbi évek egyik (?) legjobb, legdurvább, legmocskosabb akciójelenete az Atomszőkében van. Szinte önmagában megéri a mozijegy árát.
Akárcsak Charlize Theron, aki immár végképp bebetonozta magát a XXI. század egyik legvagányabb akcióhőseként (James McAvoy, Toby Jones, John Goodman, Eddie Marsan és Sofia Boutella mind remekül asszisztálnak hozzá). Rettenthetetlen Furiosa-üzemmódban, buldózerként megy át ellenségein, és van olyan szikár, szívós kiállása, hogy maradéktalanul el is hisszük neki - de míg a Mad Maxben csupa melegség és empátia bújt meg a keménysége mögött, itt olyan félelmetesen jéghideg, hogy a pokol is befagyna tőle (sajnos a minden szinten félresikerült magyar szinkron érezhetően ront az alakításán). A berlini zavarosban, a Fal leomlásának előestéjén, a hidegbe szabadult ügynöklistára halászó németek, szovjetek, vagy akár britek, amerikaiak és franciák nyilván nem tudják, kivel baszakodnak.
Az Atomszőke egyéb aspektusai viszont már kevésbé hívogatóak. Az alapvetően egyszerű történet feleslegesen megkavarva zötyög előre, és iszonyú sok, iszonyú álmosító expozíció telik el azzal, hogy Lorraine ide-oda járkál Berlinben, és mindenféle emberekkel beszél mindenféle nevekkel meg utalásokkal dobálózva. Aztán a kínosan sokáig felvezetett finálét annyira túlcsavarják, hogy ember legyen a talpán, aki újranézés nélkül pontosan meg tudja mondani, ki mikor mit miért csinált a cselekmény során.
Főleg, hogy az eredeti képregény (a The Coldest Cityben egyébként egy darab akciójelenet nincs, és összességében jóval kevésbé szórakoztató, mint az adaptáció), szintén kicsit kusza, de logikusan kibontott sztoriját kisebb változtatásokkal egészen a végéig megtartják, ott azonban csavarnak rajta egyet, és triplán a feje tetejére állítanak mindent (nem annyira a logika, mint inkább a gyávaság által vezérelve, illetve a potenciális franchise-építés reményében).
Az Atomszőke akkor a legjobb, amikor kőkeményen átnyomja a gázpedált a padlón, és a hősnője a Leitch-től már megszokott neonfényes, harsány stilisztikával, korabeli diszkózenére aprít a történelmi fordulópont előtt álló Berlin árnyékos, kiismerhetetlen, minden sarkon potenciális kémet és bérgyilkost rejtő utcáin. Nagyjából így nézne ki ma egy hidegháborús Bond-film a kütyüs-egzotikus-robbanásorgiás megalománia nélkül, viszont cserébe egy kis John le Carréval beinjekciózva.
Az Atomszőke pont annyira élvezetes, hogy a megtekintése után két dologban
reménykedjek:
1. Legyen folytatása!
2. De ha lesz, ennél azért mégiscsak legyen jobb egy kicsit.