Az ötödik elem – A 90-es évek nagy sci-fi badabummja

Te, aki szép, de régi emlékeket őrzöl Az ötödik elemről: azért jöttem, hogy megnyugtassalak, most, húsz évvel a mozikba kerülése után is ugyanolyan veszettül szórakoztató, frenetikus és eleven őrület, mint amilyen egykor volt. Te, aki annak idején fintorogva fogadtad a mértéktartást nem ismerő ismerő, és direkt karóba húzó elszálltságát: azért jöttem, hogy biztosítsalak róla, sokkal jobb, mint amilyenre emlékszel. Te, aki sosem tudtad hová tenni Luc Besson tarka, szivárványrobbanásos agymenését: azért jöttem, hogy elmondjam, mindmáig a legeredetibb, legkreatívabb, legvagányabb látványvilágú sci-fi a Szárnyas fejvadász óta.

Tudom-tudom, ez a legutóbbi elég erős állítás, de még ne hívd rám a mentőket, hadd magyarázzam meg. A Szárnyas fejvadászt nem véletlenül citáltam ide, és nem is csak azért, mert az esztétikája meghatározta a nyolcvanas éveket, illetve mi az, hogy a nyolcvanas éveket, az azóta eltelt idő teljes egészét is. Az ötödik elem francia filmként elsősorban olyan klasszikus honi képregényekből merített ihletet, mint a The Incal vagy a Valerian and Laureline (Besson mindkét széria rajzolóját, Moebiust és Jean-Claude Mézièrest is alkalmazta látványtervezőként), de stilisztikailag egyértelműen Ridley Scott mesterművének inverze. Amilyen sötét, szomorú, noiros és füstös-neonos Rick Deckard egzisztencialista rémálma, olyan vicces, tarka, vicces és heroinszínű Korben Dallas kaland-ámokfutása.

Az effajta vizualitás akkoriban éppúgy nem volt divatban, ahogy manapság sem, de Besson, aki saját bevallása szerint gyerekkora óta dédelgette magában a mű koncepcióját, nem csak ezzel tűnt ki az akkori (vagy akár mindenkori) átlagból. Az ötödik elem felháborítóan szabálytalan és arcátlan film, ugyanis Eric Serra popos-reggae-s kísérleti elektronikus zenéjétől a slapstickszerű helyzetkomikumokkal dobálózó, bő egyórás expozíción át a világmagyarázat szinte teljes hiányáig szembemegy nagyjából mindennel, ami a Műfaji Filmkészítés Nagykönyvében áll.

Az ég szerelmére, hiszen a főhős, aki mellesleg csak közvetlenül a finálé előtt kapja meg és fogadja el a küldetését, és a főgonosz (aggassuk most ezt a címkét Zorgra) nemhogy sosem csapnak össze, még csak nem is találkoznak, nem is beszélnek, sőt, alig tudnak egymás létezéséről! A legtöbb interakció akkor történik köztük, amikor a xilliárdos gigavállalkozó, Zorg, a távoli jövő csúcskapitalista rajzfilm-Hitlere dacból kirúg egymillió alkalmazottat, minek következtében a taxis Korben egy későbbi jelenetben megkapja az elbocsátó levelet.

És mielőtt mindezt eszedbe jutna nem a merészség és az egyediség, hanem a fogalmatlan forgatókönyvírás számlájára írni, jusson eszedbe a finálé, ahol Zorg felbukkan, NEM találkozik a főhőssel, aztán lelép, majd pedig VISSZAMEGY (most már biztos jön a nagy face-off, gondolja a gyanútlan néző), hogy MEGINT ne találkozzon a főhőssel, mert egy másodperccel később fordul be egy sarkon, minthogy amaz beszáll egy liftbe. Ez nem fogalmatlanság, ez direkt műfaji játék és rafinált klisékerülgetés. Teljesen elképzelhetetlen, hogy egy ilyen film elkészüljön a mai Hollywoodban – de egyébként már az akkori Hollywoodban sem készülhetett volna el. (Ma meg már Franciaországban sem tud, lásd a Valerian történetmesélési kudarcát.)

Bruce Willis elképesztően jó. Három évvel azután, hogy a Ponyvaregénynek köszönhetően kilábalt hullámvölgyes karrierje első mélypontjából (a Hiúságok máglyájától Az éj színéig tartó elég pocsék ötéves időszakából csak Az utolsó cserkész lengett ki, bár az legalább alaposan), az aranykorát élte, igazi szupersztár volt, és mintha ennek tudata és a magabiztossága a szerepébe is átszivárgott volna. Pimasz lazasággal és kirobbanó energikussággal kelti életre a taxisofőrként gürcölő, kellemesen röhejes szöveggel besorozott egykori szuperkatonát („Volna itt egy kis feladat.” „Miféle feladat?” „A világ megmentése”), és a komikus vagy hősszerelmes szituációkban épp úgy helytáll, mint az akciójelenetekben. Ráadásul sajátos mcClane-es kisembersége valahogy még ezt a teljesen elborult filmet is képes egy vékony szállal a valósághoz kötni – a 90-es években egyszerűen senki sem tudott olyan vagányan és meggyőzően rosszfiúkat irtani és világot menteni, mint ő.

Partnere, Milla Jovovich Leeloo-ja maga a megtestesült ártatlanság és tisztaság – mi több, az ötödik elemként ő a gonoszság, a sötétség, a pusztítás antitézise, maga az Élet, így nem csoda, hogy Korben azonnal beleesik. Ez az egész film szíveként, lelkeként és fő mozgatórúgójaként végigvonuló romantikus szál még meseszerűbbé teszi a Jó és a Rossz örök harcára kihegyezett cselekményt, ugyanakkor, mivel Leeloo a „tökéletes lény”, a maga módján realisztikussá, ha úgy tetszik, tudományos(fanatasztikus)an megalapozottá formálja a szerelem első látásra lányregényes koncepcióját.

Az ötödik elem Leeloo karakteréből kiinduló kérdésfelvetése (igen, van neki, még ha vékonyka is) az, hogy érdemes-e egyáltalán az emberiség a megmentésre, és bár ez csak a fináléban merül fel konkrétan, visszatekintve jól látható, hogy a téma végig ott settenkedett a háttérben. A szeméthegyek, a lesüllyedt tengerszint, a gonosz markában lévő vállalati szféra, az elkorcsosult celebvilág (Chris Tucker überharsány Ruby Rhodjától a hősünknek „segítséget” nyújtó Rayig), a Judge Dredd-szerű rendőri erő és New York örök szutyok-ködbe burkolózó, rothadó alja meglepő kontraszttal szolgál a színes és vidám jövőképhez. És a legjobb mindebben az, hogy Besson sosem lassítja le miatta a cselekményt, sosem áll meg papolni, szavalni, tanulságot sugallni, ezeket az apró, sokszor csak villanásnyi időre felbukkanó finomságokat vagy észreveszed a rohanó cselekmény és a harsány gegek közepette, vagy nem.

Persze ez egy mese, és így meséhez illően egyszerű és naiv ennek a konfliktusnak a feloldása is (a szeretet mindent legyőz), a saját felhőtlen kis világán belül ugyanakkor mégis tökéletesen logikus. Az ötödik elem mint bájos, vidám és alapvetően szimpla sci-fi akció az extravagáns díszleteken és jelmezeken túl is sokkal nagyobb műgonddal van összerakva, mint az első pillantásra látszik rajta. Harsányságának és rakoncátlanságának köszönhetően valószínűleg mindig is erősen megosztó film lesz, de elvitathatatlan tőle, hogy szép és őszinte. Hány mai blockbuster mondhatja ezt el magáról? Már akkoriban sem sok tudta. 

Kövess minket Facebookon és Twitteren!

Üzenj a szerkesztőségnek

Népszerű
Uralkodj magadon!
A Geekz kommentszabályzata: Csak témába vágó kommenteket várunk! A politikai tartalmú, sértő, személyeskedő és trollkodó, illetve a témához nem kapcsolódó hozzászólásokat figyelmeztetés nélkül töröljük! A többszörös szabályszegőket bannoljuk a Geekzről/444-ről!
;