Hollywoodban egyre kevesebben emlékeznek atyáik arcára.
A nagy stúdiók beteges brandmániája már önmagában erősen problémás (ha egy embernek vannak ilyen súlyos berögződései és tévképzetei, már húzzák is rá a kényszerzubbonyt), de ráadásul társul hozzá egy olyan szemlélet, amely a képletben még megmaradt csekély ésszerűséget is tébolyultan lemészárolja. Hollywood szinte kizárólag brandekben utazik, mert a fejesei azokban látják a profit egyetlen biztos zálogát (noha ennek az illúziónak már számtalan irdatlan bukás ellentmondott), ugyanakkor megvannak a maga bejáratottnak tartott (lásd az előző zárójeles megjegyzést), intézményesített hangulati, műfaji és történetmesélési eszközei, amelyeket minden filmre ráerőltet, mert nem merészel eltérni tőlük. Az álomgyári kreatív (*köhh*) gondolkodásmód e két kreténségének összekulcsolódása azt eredményezi, hogy minden, amitől egy brand egyedi és megkülönböztethető, minden, aminek köszönhetően milliók szeretik, beleolvad egy szürke, egyetemes masszába, és végül pont olyan lesz, mint minden más.
Úgymond elveszíti brand jellegét.
Az új Star Trek-filmekből is így lettek tucat sci-fi-akciók, és Stephen King magnum opusából is így lett egy young adult futószalag-fantasy.
Aki olvasta a nyolc (hét plusz egy) kötetből álló, közel ötezer oldalnyi sorozatot, tudja, milyen időn és téren átívelő, őrült és beteg ötletek piás-narkós orkánjaként zúgó, műfajok, stílusok és toposzok közt veszettül cikkcakkozó, régi mítoszokat kiforgató és újakat teremtő, elképesztően gazdag, gigászi eposzról van szó. De ezt a film alapján senki meg nem mondaná.
Igaz, az iszonyú hosszas vajúdás és híresen problémás forgatás során született A setét torony szigorú értelemben véve nem adaptáció, hanem folytatás, plusz belátom, iszonyatosan nehéz lehet egy ilyen terjedelmű művet (vagy annak akár csak egy részét) vászonra vinni – de ez még nem mentség az eredeti regényfolyam minden eredetiségének és vadságának karóba húzására, és a totális, fantáziátlan generikusság kebelre ölelésére. Véletlenül se hidd, hogy kapsz bármi olyat, mint Blaine, a harmadik-negyedik kötet önálló életet élő, intelligens, tömeg- és öngyilkos hajlamú, totál kattant és pszichopata vonata.
Kicsit már az is bátortalanság, hogy az igazi főhős, egyben a szempontkarakter a 11 éves New York-i Jake – mert úgy gondolták, kell valaki, aki fogja a hülye néző kezét a dimenziók közti utazások során, miközben a játékidő felét világmagyarázattal töltő, harcos Roland az univerzum sötétségbe borításán ügyködő feketébe öltözött ember elleni bosszúhadjáratát járja. Mindezt mellesleg olcsóságszagot árasztó helyszíneken, jobbára unalmas, töketlen és inspirálatlan akciójelenetekkel megtűzdelve, miközben a könyvek nem ismerői számára valami nehezen átlátható, vérszegény zagyvasággá butítják le King mitológiáját. Semmi, de tényleg semmi nincs az egészben, aminek köszönhetően akár csak egy picit is kilógna a mai átlag (vagy inkább rossz) blockbuster-felhozatalból.
És ez azért is kár, mert a színészek egy sokkal jobb filmet érdemeltek volna. Az persze nem meglepő, hogy Idris Elba nagyszerűen hozza az amúgy Clint Eastwood westernkaraktereiről mintázott Rolandot, és hogy Matthew McConaughey is remekel az eszméletlenül geci és gonosz feketébe öltözött ember szerepében, de még a Jake-et alakító Tom Taylor is abszolút kitesz magáért.
A setét toronynak egyedül az elkészítési körülményei érdekesek. Mindkét gyártónak, a Sonynak és az MRC-nek, ráadásul még magának Kingnek is mindenre kiterjedő vétójoga volt (ez nyilvánvaló okokból messze nem gyakori eset), vagyis addig tépték-szaggatták a forgatókönyvet jobbról-balról, addig írták és forgatták újra az anyagot, míg ez a szűk másfél órás, vérgyáva kompromisszum lett belőle, amely ma már egy országos tévésorozat pilotjának is kevés lenne.
És mindezt egy olyan alapanyagból, amelyből tényleg lehetett, mi több, kellett volna valami óriásit csinálni. Elmész te a picsába, Hollywood.