stephen king

Stephen King: Az intézet - Gyereknek lenni nehéz

Elrabolt gyerekeken végzett embertelen kísérletek, telekinézis, illetve egy zseni kisfiú - Kinget olvasni még mindig jó.

Stephen King: A kívülálló - Öreg horroríró nem vén horroríró

A horror koronázatlan királya ezúttal parttalan nyomozásba és jogi procedúrába bonyolódik, de még így sem hazudtolja meg önmagát.

Álom doktor — Ragyogás 2., vagy amit akartok

A Ragyogás kvázi-folytatása nem ér fel Kubrick művéhez, King regényéhez, amelynek az adaptációja, viszont annál inkább. Sőt.

Kedvencek temetője – Kizsigerelve tér vissza

King klasszikus horrorának új adaptációja holtan érkezett.

Castle Rock - Hogyan NE tisztelegjünk egy párját ritkító életmű előtt

Egy sorozat, ami mindent ígért, de semmit sem teljesített

Stephen King-vidámpark kezdőknek

Debütált a Hulu ambiciózus sorozata, a King életműve köré szerveződő Castle Rock.

Menekülő ember - Karaktergyilkosságok

A Menekülő ember az akciófilmek burleszkje. King regényéhez képest egyértelmű csalódás, de hatásosan keveri bele a rozsdás vas ízét a művérszomjba.

Az – Derry sekély mélye

A 2017-es Az legfőbb tanulsága, hogy a szörnyek olyanok, mint a májkrém: van lejárati idejük.

A Setét Torony regények – Belőlünk lesz a legfélelmetesebb kingi szörnyeteg

Stephen King hét plusz egy kötetben festi meg az örök hős portréját, aki mellé felsorakozik örök ellensége: az olvasó.

A setét torony - Young adult fantasy a futószalagról

"Van ez a téren, időn és zsánereken átívelő, iszonyúan vad, őrült, színes és grandiózus mitológia - fröccsentsünk belőle egy szürke, generikus műanyag kacatot!" - Hollywood

Ha még sosem féltél a bohócoktól, most majd fogsz...

...legalábbis a Stephen King-féle AZ új adaptációja baromi hangulatosnak és rémisztőnek tűnik.

Itt A Setét torony előzetese!

Idris Elba és Matthew McConaughey, a Jó és a Gonosz harcba száll a világért Stephen King fantasyeposzában.

Stephen King: Carrie - Passió

King első remekműve a női nemiségtől való félelemről.

Stephen King: Rémálmok bazára - A kevesebb több

Egyszerű történetek az élet éjsötét oldaláról.

Stephen King: Mr. Mercedes - A Rémkirály megszelídült

King már egy kicsit öreges és szentimentális, de még mindig rutinos és szórakoztató.

Locke and Key

A tökéletes, eksztatikusan és katartikusan kielégítő befejezés, a minden szálat logikusan és gondosan összefonó lezárás a popkultúra Szent Grálja. Földi és égi boldogság lesz annak része, aki rálel, de mindenkinek más formában jelenik meg, tudományosan nem körülírható, sem meghatározható. Évtizedenként talán egy-két olyan mű kerül elő, amely közel jár hozzá (olyan ritka kincsek ezek, mint a Breaking Bad, a Dr. Horrible’s Sing-along Blog vagy az Y the Last Man), de a próbálkozások túlnyomó része kihuny félúton és visszahullik a porba (lásd még Lost, Indiana Jones és a kristálykoponya királysága, Legenda vagyok), és Parszifál kénytelen nehéz szívvel tovább botorkálni küldetése célja felé. Amennyire ugyanis a szerzők és célközönségük el akarják érni a csodás relikviát, ugyanannyira kívánják is azt, hogy ez sohase történjen meg, és tovább nézhessék-olvashassák kedvenceiket, ez pedig különösen érvényes napjaink brandeket csúcsra járató hollywoodi Gomorájában. Az X-akták például Joe Hill szerint akkor ért véget, amikot Mulder és Scully először megcsókolták egymást, de igazán az tett be neki, amikor a Rolling Stone címlapján egy ágyban ölelkeztek. Neki pedig igazán hihetünk, hiszen éppen 2013 végén, gyanúsan közel Karácsonyhoz, nem csak, hogy megtalálta, hanem egyenesen apró darabokból, a saját két kezével, szívével-lelkével és egy chilei építészmérnökkel vállvetve megalkotta a Grált és képregénybe csomagolva nyújtotta át az emiatt kisebbfajta eksztázist megélő képregénygeekeknek. Ez volt a hat kötetes Locke and Key sorozat és annak befejező füzete.

Mielőtt Joe Hill felfedte volna, hogy az utat mutató horrorpróféta, Stephen King középső fia, tíz évig írt novellákat és forgatókönyveket választott írói álnevén (ami tulajdonképpen valódi neve, a Joseph Hillstrom King rövidítése), és ez épp elég volt ahhoz az önbizalomnak a felépítéséhez, amellyel már magabiztosan szembenézhetett a munkáját minduntalan apjáéhoz hasonlító kritikusokkal és újságírókkal. Ugyan azóta szerkesztett már egy díjakat besöprő antológiát (20th Century Ghosts) és írt két sikeres könyvet (A szív alakú doboz és a Szarvak), de mégis éppen egy képregénnyel és egy hétszáz oldalas, apja munkásságát felvállaló és magába fogadó regénnyel (NOS4A2) sikerült kilépnie a horror királyának árnyékából. Hill önmagát elsősorban képregényíróként definiálja, és amint egy jó barátom meg is jegyezte, még a regényeiből is kitűnik mennyire vizuális típus: A szív alakú doboz elolvasása óta meggyőződésem, hogy a szellemek valóban arról ismerszenek meg, hogy fekete grafitfirka zizeg a szemük előtt.

A képregény fantasztikus látványvilágáért és stilisztikai bravúrjaiért egy építészmérnökként végzett chilei rajzoló, Gabriel Rodriguez felelős, aki az IDW egyik licenszelt CSI feldolgozásával kezdte karrierjét, majd a Land of the Dead és a Beowulf adaptációi után végre kreatívabb megbízást kapott: Clive Barker regényének, a The Great and Secret Show-nak a feldolgozását. Folytatva a már befutott címek felvásárlásának bevált módszerét, az IDW 2007-ben a 20th Century Ghosts történeteinek megképregényesítésével kereste fel Joe Hillt, aki nagy szerencsére előhozakodott egy régóta dédelgetett tervével egy öreg kúriáról és a benne rejtőző varázslatos kulcsokról. Mivel Rodrigueznek már volt tapasztalata a horrorzsánerben, ezért a kiadó őt javasolta a projekthez, ebből pedig hat éven át folyamatosan elképesztő minőségű munka született. Senkit ne riasszon vissza az első füzetek kissé fura vizuális világa: Rodriguez kezdetben egyszerre szándékosan és szándéktalanul egyensúlyozik a realizmus és a karikaturisztikus elemek határán, egyrészt, mert ismervén Joe Hill ambícióit (a Locke gyerekek felnőtté válásának bemutatása) teret akart hagyni magának az idő múlásának érzékeltetésére, másrészt pedig pár év után egyszerűen csak kiforrottabb lett a stílusa.

A Locke and Key távolról féloldalasan pislantva King (számomra) legjobb regényére, az Azra (It) hasonlít leginkább: tizenéves jó barátok csapata kerül szembe egy ősi, idegen gonosszal, és miután szörnyű áron legyőzték, felnőttként az egész már csak valamiféle távoli, rossz álomnak tűnik, egészen addig, amíg a már egyszer lebírt rém újra meg nem jelenik. A regénnyel ellentétben a Locke and Keyben a felnőtteknek esélyük sincs a természetfelettivel szemben, csak az újabb generáció, a nyolcvanas évekbeli társaság gyerekei képesek meglátni és használni a Keyhouse mágikus kulcsait, és felvenni a harcot a szörnnyel. A történet struktúrája nagyon erős, már egészen korai füzetekben olyan utalásokat találunk, amik csak később nyernek értelmet. Nincsen deus ex machina, ami leginkább a lusta írók eszköze: Hill már teljesen és részleteiben átgondolt forgatókönyvvel vágott bele a Nagybetűs Kalandba, méghozzá fantasztikusan kidolgozott karakterekkel. A főgonosz nem csak vérfagyasztóan amorális és kegyetlen, hanem úgy képes sármos csibészként alakoskodni, hogy az olvasó már éppen megkedvelné, amikor újra valami egészen gyomorforgató és visszataszító húzást lép meg az egyébként egészen kézzelfogható és teljesen érthető célja érdekében. Minden és mindenki a játékszere: elsősorban a tragikus sorsú Sam Lesser, akit már a neve is definiál, és akinek olyan üres a lelke, hogy egy rég elfeledett gonosz visszhangja is képes utat találni belé. Lesser életében és holtában is szánalomra méltó lény, de éppen ezért olyan félelmetes ellenfél, és egyúttal a sorozat egyik kulcsszereplője.

Ellenfeleik és a történet főszereplői a három testvér, a Sam Lesser által meggyilkolt Rendell Locke gyerekei, akik anyjukkal a családi tragédia után nagybátyjuk massachusettsi kúriájába, a Keyhouse-ba költöznek (a település neve, Lovecraft, árulkodó, már ami a továbbiak alakulását illeti). Nina, az édesanyjuk, alkoholba fojtja a bánatát, egyedül bódító homályon keresztül tűnik számára elviselhetőnek az élet. Tyler a tipikus báty, akire testvérei védelmének felelőssége nehezedik, és aki nem mutathatja ki a felszín alatt dúló érzelmeit: csak azért nem fordul az öngyilkossághoz, mert neki kell a legerősebbnek lennie, példát mutatni a testvéreinek. Húga, Kinsey, másképp próbálja feldolgozni a történteket: láthatatlanná válva, elrejtőzve a középiskolások között, soha többé nem gondolva arra a bizonyos napra. Egyedül Bode, az öccsük rázza le magáról ezeket a felnőttes érzelmeket, és örökös bajkeverőként természetesen ő talál rá az első kulcsra, és ő szabadítja ki azt a valamit, ami évtizedek óta egy kútba van bezárva.

Hill nem csak a történetmesélés és a karakterábrázolás mestere, folyton képes meglepni elképesztő ötleteivel is. Már maguk a kulcsok és a hozzájuk tartozó ajtók is tele vannak meglepetésekkel: a Szellemkulcs nem csak elszakít a fizikai testedtől, de azonnal annál teremsz, akire vagy amire gondolsz, és akár egy másik gazdátlan testbe is beleköltözhetsz. A Fejkulcs segítségével betéve tudod a fejedbe rakott könyvek tartalmát, de akár kiveheted és elzárhatod a félelmedet és a sírás képességét, ahogy Kinsey tette, csak arra kell vigyáznod nehogy más fejébe másszanak be ezek az ártó gondolatok, mert az igazi katasztrófához vezethet. Gondjaid vannak a jéghokipályán? A Herkules Kulcs a jó választás! Utazni szeretnél? A Bárhol Kulcs segíthet, csak egy kép kell arról az ajtóról, amelyiken át meg akarsz érkezni a világ bármely pontjára. A kulcsok nem csak jópofa dolgok, hanem a sztori szerves elemei, ráadásul csak gyerekeknek hajlandóak megmutatni magukat, mert a felnőttek hajlamosak visszaélni az ilyen mérvű hatalommal. A sorozathoz lazán kapcsolódó különszám, a Guide to the Known Keys részletesen be is mutatja őket a Keyhouse korábbi lakóinak naplóbejegyzésein keresztül.Képregényről lévén szó, Hill természetesen él a helyzet adta előnnyel, előszeretettel játszik mind az egyes füzetek tematikájával, mind a képregényes utalásokkal.

Rufus, Ellie Whedon értelmi fogyatékos kisfia (aki egyébként ugyanolyan kulcsszerepet játszik a jó oldalon, mint Sam Lesser a másikon) a saját kis világában él, két rendszeres játszó- és beszélgetőtársa pedig Jack Nife, a második világháborús akciófigura és Mayhem, a harci kiborg. Az ő fejében a képzelettel keveredő valóságnak egy teljes füzetet szentelnek Squadron Strange címmel, ami a nyolcvanas évek végére eltűnt háborús témájú képregények (Sgt. Rock, Weird War Tales) stílusában készült, később pedig egy Locke and Key / Squadron Strange crossovert is olvashatunk Rufus odüsszeiájáról.

A szuperhősképregények kedvelt nagyobb méretű különszáma (giant issue) is kap egy füzetet, amiben Tyler az Óriás Kulcsot kénytelen bevetni gyönyörű, teljes oldalas paneleken, hogy megvédje testvéreit az árnyéklényektől. Személyes kedvencem a Kázmér és Hubának állított hommage, amiben függőleges, napilapban használt képregénycsíkok jelennek meg az oldalak előterében, és a realisztikus, Rodriguez-féle stílus váltakozik Watterson karikaturisztikus ábrázolásával, mindez úgy, hogy a cselekmény végig teljesen összefüggő és dinamikus marad. A sorozathoz lazán kapcsolódó Guide to the Known Keys a Winsor McCay által halhatatlanná tett Little Nemónak, a Grindhouse pedig a negyvenes évek crime képregényeinek állít emléket.

A Locke and Key nem lenne Joe Hill és az én személyes Szent Grálom, ha ez a fantasztikus utazás nem kapna méltó befejezést. Vérfagyasztó és veszettül izgalmas, mert egyik karakterrel sem bánnak kesztyűs kézzel a fináléban, és igazi veszteségként éljük meg a történet során megkedvelt szereplők halálát, ugyanakkor elégedettséggel keveredő melankólia telepedik ránk, amikor a végső összecsapás után elül a por, és az alkotók minden lényeges szálat elvarrnak. Ahogy a függöny lehull, csak annyit tudunk mondani: Köszönöm Joe! Köszönöm Gabriel! Ez jó mulatság, férfimunka volt!

Stephen King: Tűzgyújtó

Stephen King: Firestarter. Maecenas, 1990.

A Tűzgyújtó King korai regényei között a leggyengébb (ha már itt tartunk: hogy a Végítéletért miért vannak annyian oda, nem nagyon értem: az eleje jó, de a második fele egy monumentális roncs. Kingnek amúgy sem igazán van érzéke az eposzokhoz, hacsak a zseniális Az-t nem tekintjük eposznak. A gyér Setét Torony-sorozat például számomra már-már olvashatatlan.) A Tűzgyújtó az első olyan könyve, amely mögül hiányzik az inspiráció meglétének érzete, a kéziratban pedig valószinűleg egy zsíros csekket használt itatóspapírnak. Témáit is itt önkannibalizálja először.

Ahhoz képest, amennyi minden történik benne, istentelenül túl van írva. King és a szófosás mára szinte szinonimává lett, csakhogy az olyan szikár remekműveiben, mint a Carrie, A ragyogás vagy A holtsáv, egyetlen elvesztegetett szó sincs. A Tűzgyújtó olvasása során azonban többször is azon vettem észre magam (és már másodszor erőszakoltam meg magam a könyvvel, először a régi Maecenas-féle kiadást olvastam, még a hősi időkben), hogy azt kívánom, lódulna meg már a cselekmény, ne pofáznának ennyit, ne lenne benne ennyi ismétlődő mozzanat, hasonló párbeszéd. Simán ki lehetett volna szerkeszteni belőle egész fejezeteket, csakhogy King a regényt akkoriban írta, amikor a szerkesztők már nem merték a kéziratait drasztikusan megcsonkítani.

A történet főhőse Charlie, a hétéves kislány. Képes tüzet gyújtani pusztán az akaratával. A szülei egyetemista korukban átestek egy katonai kísérleten, mindketten megzakkantak, mindenféle különleges képesség fejlődött ki bennük, fucking freaks. A gyerek a kromoszómáik keveredésének okán igazi csodafegyverré lett, akire a hadsereg meg a titkosszolgálat (utóbbinak Műhely a könyvben a fedőneve, egész jó elnevezés) egyaránt vadászik. Charlie anyját megkínozzák és megölik, a kislány pedig kénytelen a mások agyában akaratával turkálni nem szégyenlő faterjával elmenekülni. Bujkálnak amíg tudnak, de a legvégletesebb kegyetlenségre is képes rosszemberek végül mégis fogjul ejtik őket, majd rabsága hosszú hónapjai alatt megpróbálják rávenni a lányt, hogy képességeit állítsa az állam szolgálatába.

A Tűzgyújtó legjobban az eredetiség ütőeréből vérzik. King történeteiről sosem lehetett azt állítani, hogy túlságosan újszerűek lennének, de ehelyütt, pofátlanul, a korábbi regényeit riszájklingolja: Charlie egy gyermekkorú Carrie White, csak éppen telekinézis helyett tüzet képes gyújtani. A sztori előrevitelének mechanizmusa klisészerűen b-filmes, a szereplők természetének egyértelműsége unalmas – vagy nagyon jók, vagy nagyon rosszak. Csak pocsolyamélyek. Az egész túlságosan kiszámítható, a finálé lefolyása kb. a könyv felétől többé-kevésbé egyértelmű.

A könyv egyetlen igazi pozitívuma a főgonosz figurája, aki King egész életművének egyik leghatásosabb karaktere. A két méter magas, roncsolt arcú, gonosz indián néha a rasszista karikatúra-lét szélén egyensúlyzik, ám sosem csobban bele: túlságosan okos és jóval elvetemültebb mindenkinél, kapcsolata a kislánnyal hátborzongató, kvázi pedofil, de szerencsére mellőzi a testiséget. Maga az életre kelt, bosszúért kiáltó történelem, aki-ami köp a szimpátiánkra. Cormac McCarthy büszke lenne rá. Fuck the white man.

Stephen King a szakszervezetek védelmében

Március elején Wisconsinban a konzervatív kormányzó azzal, hogy drasztikusan csökkenteni akarta a közalkalmazottak, főleg a tanárok fizetését, illetve el szerette volna venni tőlük törvényben rögzített tárgyalási jogaikat, tüntetések egész sorozatára adott a tömegeknek okot. Az országban a szakszervezetek több helyen is szolidaritásukat fejezték ki hasonló tüntetésekkel, illetve az Amerikában egyre erősödő, alsó- és középosztály-ellenes republikánusokkal és utóbbiak szélsőjobbos vadhajtásával, az un. Tea Párttal szembeni nemtetszésüknek adtak hangot. Egy ilyen floridai dzsemborin Stephen King is felszólalt, lásd a videót alább.