Platformok: PC, PlayStation 4. Tesztelve: PlayStation 4 Pro.
A Supergiant Games (Bastion, Transistor) egyike a legmegbízhatóbb független csapatoknak, hiszen üzembiztosan három évente leszállítanak egy-egy olyan baromira egyedi, ám meghökkentően működőképes játékot, ami után szinte minden más ízetlennek és elénk vetettnek tűnik. És ez idén is igaz, pedig 2017 rég nem látott sokszínűséget és virágzást hozott legalábbis kedvenc hobbink szempontjából.
A Pyre a lelke mélyén egy sportprogram, de ezt olyan jól titkolja, hogy szinte észre sem vesszük, és az is remekül fog szórakozni vele, aki – hozzám hasonlóan – allergiás rohamot kap, ha a képernyőn egyszerre túl sok rövidnadrágot lát.
A kiindulási alap a következő: az ismert világ jelenleg két jól elkülöníthető részre oszlik. Az egyik egy hatalmas birodalom, Commonwealth, ahol nagy a jólét, és első látásra minden klappol. Errefelé olyan jó fejek a népek, hogy senkit se küldenek dutyiba, vagy nyírnak ki, hanem a rossz arcokat száműzik egy olyan helyre, ahonnan garantáltan nincs visszatérés. Ez a kellemetlen lokáció a beszélő nevű Downside. Persze ahogy a mondás tartja: nem eszik olyan forrón a kását, és ennek szellemében azért a száműzötteknek is létezik kiskapu. Be kell állni valamelyik kompániához, részt kell venni a rítusokon, ami lényegében egy bajnokságsorozat a végén egy kupadöntővel. Amelyik csapat pedig megnyeri a döntőt, egy előre kiválasztott tagját visszaküldheti a Commonwealth-beli kényelmes életbe.
Ebben a felütésben rengeteg játékmechanikai és narratív lehetőség lappang, és a Supergiant Games – sportos metaforával szólva – nem is rest egymás után lecsapkodni a magas labdákat. Az általunk alakított karakter egy úgynevezett Reader, ami a lényeget tekintve a menedzsert jelenti. Mi állítjuk össze az aktuális csapatot, építjük fel játékosaink képesség fáját. Sőt, idővel mi választjuk ki a meccset is. A nehézség leginkább abban rejlik – és itt fonódik össze csodás eleganciával a narráció a mechanikával –, hogy kiválasszuk, az utolsó meccsen melyik játékosunkat küldjük vissza a jólétbe. Játékosaink ugyanis mind hús-vér teremtmények remek háttérsztorikkal. Ráadásul csak a legmagasabb szinten álló, tehát legmegbecsültebb karaktereink közül választhatunk. A kérdés tehát: helyes-e a favoritunkat benntartanunk a csapatban, mikor ő tette a legtöbbet a sikerért, vagy inkább vállaljuk, hogy a következő bajnokságot nélküle, érezhetően meggyengülve küzdjük végig?
A Pyre egyik legzseniálisabb narratív-mechanikai húzása pedig éppen ez. A csúcspontokat jelentő döntőkön mindig le kell tennünk a voksunkat a narráció felől megközelítve igazságos és a mechanikai szempontból hasznos végkimenetelek között. A Supergiant Games ugyanis csak felületesen vizsgálódva adta vissza a sportnak azt a szakrális tartalmat, amellyel például az Inka Birodalomban bírt. Valójában magát a sportot, sőt a versenyt helyezte új megvilágításba, és ennek segítségével mond ki számunkra is releváns társadalomkritikát. Nevezetesen azt, hogy ha a verseny a számára kijelölt helyről beszivárog oda, ahol semmi keresnivalója nem lenne, akkor az egész közösség megposhad. Ez alól pedig senki sem tudja magát mentesíteni, és az elődeink Nightwing csapatát éppen ez tette tönkre.
A verseny Janus arcának bemutatását tehát a mechanika és a narráció egész játékon végigvonuló elkülönítésével oldották meg a fejlesztők.
Egyrészről rendkívül áramvonalas, ugyanakkor sokszínű a játékmenet. A cél egyszerű: az ellenfeleink és mi is gyújtunk egy-egy máglyát a pálya két átellenes pontján. A meccs kezdetén megjelenik egy gömb a felezővonalon, amit ha valaki eljuttat az ellenfél máglyájához, gyengítheti, több góllal pedig ki is olthatja a lángját.
Csapattagjaink a legkülönbözőbb fajú egyedekből kerülnek ki, és legyen szó aprócska impről, hatalmas démonról, vagy némileg tökkelütött, de villámgyors kukaclovagról, minden fajnak megvannak a maga erősségei és gyengéi. A démon például óriási, vele szemben senkinek sincs esélye. Ráadásul a máglyán is iszonyat nagyot, harminc egységet sebez a gömbbel. A kukac ennek csak a felét sebzi, ellenben kicsi és gyors, így villámgyorsan keresztültör ellenfeleink védelmén. A balansz tehát remekül működik.
Minden egyes meccs új élmény, változnak a körülmények, hol felénk, hol az ellenfeleink felé lejt a pálya – a Pyre boldogan áldozza fel a sportszerű megközelítést az izgalmasabb narráció és a meglepetések oltárán.
A verseny viszont a pályáról kilépve sem ér véget. Csak éppen odakint megszűnik szórakoztató élményként működni, és ehelyett sötét felleggé válik, amely árnyékot vet mindenre és mindenkire. A győzelmünk másnak vereség, de nem egyszerűen csak az, hanem álmaik és reményeik pusztulása. A narratív rész épp ezt mutatja be rendkívül érzékletesen és nagy empátiával. Mesterségesen csapatokba sorolt, és így megosztott lények vívnak egymással a szeretteikért, a túlélésért egy olyan rendszerben, amely versenynek hazudja a hétköznappá megtett háborút, és igazságnak a legaljasabb kegyetlenséget.
Negatívumként talán azt lehet megemlíteni, hogy a rendkívül hosszú (komplex világ és játékmenet kerül bemutatásra), de bitang élvezetes expozíció után a játék kissé visszavesz az addigi tempóból, és bár rövidülnek a bajnokságok, érzésre kicsit így is túl lett húzva a dolog. A lezárás pedig nem túl érdekes vagy frappáns, mert bár valóban nagyon sokféle befejezés létezik, de ezeket úgy ismerhetjük meg, hogy egy képernyőn végigkattintgatjuk az összes karaktert (nem csak a csapattagjainkat), és így derítjük ki, mi történt velük. Technikailag én két fagyást is tapasztaltam, de ennek talán az lehetett az oka (épp akkortájt érkezett egy patch is, szóval teljesen biztosra nem tudom mondani), hogy PS4 Prón bekapcsolva maradt a Boost Mode, mert ennek kiiktatása után a probléma teljesen megszűnt.
Összességében a Supergiant Games legújabb szoftvere ismét egy kézre álló, különös, de ennek ellenére abszolút nem szűk rétegnek javasolható, hanem mindenkinek bátran ajánlott videojáték kuriózum.