Hihetetlen, hogy a Daredevil mindössze két és fél éve, 2015
tavaszán debütált – a sorozat első évada pszichológiailag gondosan megalapozott
karakterek brutális, komplex és intelligens bűnthrillereként küldött sírni a
sarokba minden addigi szuperhős-szériát, és egy új, bátor, radikális éra
kezdetének ígéretét zengte. Most meg itt vagyunk 2017-ben, és ideje végképp
megállapítanunk, hogy ebből az ígéretből kurvára nem lett semmi.
A Jessica Jones a pongyola rendezés ellenére még állta a sarat, sőt, a Luke Cage is szolgált remek atmoszférával és jó pillanatokkal, mielőtt a második felére szétesett, de már ezekből is lehetett érezni, hogy a Marvel és a Netflix közös „utcai szuperhős”-univerzuma (amely gyengécske szálakkal ugyan, de kapcsolódik a nagy MCU-hoz) lejtmenetre került. A Daredevil második évada volt az első nagy csalódás, az Iron Fist az első nagy, mi több, zajos kritikai bukás, és ezeket a csorbákat a négy széria hőseit egy csapatba és egy sorozatba terelő The Defendersnek kellett volna kiköszörülnie. Nem jött össze.
A The Defenders leginkább a Daredevil második és az Iron Fist első évadában megkezdett sztorit folytatja, szóval pont az általános közmegegyezés szerinti leggyengébb alapokból építkezik. Fény derül a Kéz machinációira és céljaira, újra felbukkan Elektra, Stick, K’un Lun, és forráspontjára ér a régóta emlegetett „háború”, amelyben minimum New York sorsa a tét. Így aztán a hősök – ki nagyobb, ki kevesebb lelkesedéssel – összeállnak, hogy együtt rúgják szét a gonoszok seggét.
A Netflix régóta büszkélkedik azzal, hogy nem sorozatokat készít, hanem 13 órás mozifilmeket – ez kezdetben remekül hangzott, mostanra azonban, köszönhetően a feleslegesen elnyújtott évadoknak (ha jól belegondolunk, még az első, amúgy zseniális Daredevilen is lehetett volna húzni), elkoptatott és hazug frázissá vált. A 13 részes szezon ugyanolyan értelmetlenül berögződött, kényszerű formátummá vált, mint anno az országos csatornák 20+ részes formátuma. A The Defenders esetében a Netflix legalább ezzel szakított (ld. még: Stranger Things), de hiába: ez nem egy nyolcórás, hanem csak egy kétórás mozifilm, amelyet kriminálisan elnyújtottak és felvizeztek.
Részben az a baja, mint ami a nagy képregényes crossovereknek is lenni szokott: a csapatalkotási hajcihőben, a grandiózusság és a lendület hajkurászásában elveszik minden egyediség, minden dráma, minden izgalmasabb karakterárnyalat, minden érdekesebb tematikai-stilisztikai próbálkozás, és csak a csihi-puhi marad. Ami egyébként nem feltétlenül baj, ha legalább azt jól oldják meg (ld. Bosszúállók), de nem: a The Defenders nagyjából két epizód erejéig képes csak igazán működni. Akkor, amikor a csapat először összeáll egy akcióra (harmadik rész fináléja), és amikor utána (negyedik rész) először leülnek egymással beszélgetni.
A Kéz vállalati főhadiszállásán zajló csata gyors és dinamikus, a hősök egymással való ismerkedése pedig ötletes, vicces, sziporkázó – csakhogy ennek nem a csúcspontnak kellene lennie, hanem a még jobb és még több közös jelenet felvezetésének. A forgatókönyv azonban sosem képes igazán kiaknázni a hősök drasztikusan más hátteréből származó (akár komikus, akár drámai) konfliktusokat, ami pedig a rendezést illeti, a későbbi harcok (köztük a rettenetesen elnyújtott finálé) mind szegényes és fantáziátlan, sötét és rettenetesen olcsóságszagú helyszíneken zajlanak le, és ez még a potenciálisan jó koreográfiát is agyoncsapja.
Ráadásul a színészi játék is ingadozó. Az nem meglepő, hogy a Kéz rejtélyes vezetőjének szerepében Sigourney Weaver simán ellopja a show-t (hozzá kapcsolódik a sorozat egyetlen szál tényleg meglepő fordulata is), ahogy az sem, hogy a négyesfogat többsége (Cox, Ritter, Colter) becsülettel helytáll – igaz, Jessica figuráját sikerült másnapos, folyton morgolódó seggfejjé redukálni, sajnos a saját sorozatában megtapasztalt összetettsége itt még csak be se nagyon köszön. A randán előtérbe tolt Finn Jones viszont teljesen és katasztrofálisan rossz Iron Fist, iszonyatos miscast, se színészi tehetsége, se karizmája, legfeljebb csak morcos és/vagy gondterhelt homlokráncolást tud felmutatni (az Iron Fist az egyetlen az eddigi Marvel/Netflix sorozatok közül, amelyet kihagytam – ezt eddig sem bántam különösebben, most viszont nem győzöm veregetni a saját vállamat a megspórolt 13 óráért).
Az összes eddigi szériának már bejelentették az újabb, vagyis második vagy harmadik évadát, és persze jön a Punisher is, de két és fél év alatt eljutottunk egy szinte forradalmi szuperhős-sorozattól a totális középszerig. Bár a karakterekben és a koncepcióban továbbra is lenne spiritusz, nehéz elképzelni, hogy innen még meg lehet menteni ezt az „utcai” univerzumot.