A retrónak és a nosztalgiának ugyan már jó ideje nagy divatja van, az Amerikában 2007-ben megjelent Baltimore-t (teljes címén: Baltimore, or, The Steadfast Tin Soldier and the Vampire) mégis nehéz lenne trendhullám-lovaglással vádolni. Mike Mignola és Christopher Golden regénye ugyanis sokkal messzebbre megy vissza a kortárs alkotók aranybányájává lényegült 80-as éveknél, de még a teljes hidegháborús korszaknál és a viharos húszas éveknél is hátrébb tekeri az órát. A történet a tízes évek második felében, az első világháború, vagy ahogy akkoriban nevezték, a nagy háború vérzivatarában kezdődik, amikor H. P. Lovecraft is bontogatni kezdte a szárnyait. Ráadásul Golden (Mignola „csupán” az ötletgazda, a cselekmény kiötlője és az illusztrátor volt) érezhető tudatossággal úgy írta meg a könyvet, mintha tényleg akkoriban született volna: lélekre nehezedő, borzalmakat sulykoló sötét prózája, fatalista hangneme Lovecraftot és Poe-t idézve meséli el a világon végigsöprő vámpírjárvány és az éjszaka teremtményei nyomában Ahab kapitányként járó egykori katona történetét.
Lord Henry Baltimore százados a csapata egyetlen túlélőjeként szemtanúja a vérszívók felemelkedésének a csatatéren: az emberek háborúja előhívja a föld alól a sötétség ősi rémeit, és pusztító járványt szabadít el. Az öröm, a remény egy-két év alatt teljesen kiveszik a világból. A győztesek és vesztesek nélküli, egyszerűen csak elsatnyuló háború után Baltimore három barátja találkozik egy kriptahangulatú, szinte élőhalott emberekkel teli kikötőváros kocsmájában – Baltimore hívta oda őket, bár egyikük sem tudja, miért. Ahogy azonban elmesélik egymásnak a történeteiket, és világossá válik számukra, hogy életük során mindnyájan szembekerültek már a természetfelettivel, rájönnek, hogy egy új háború részeseivé váltak.
A Baltimore gótikus horror a javából: Golden leírásaiban mindig ott lappang a halál, a sarkokban iszonyatok rejtőznek, az éjszakában világító szemek gyúlnak, a tekintetek kimondhatatlan borzalmakról regélnek, az egykor vidám és nyüzsgő városok a múlt temetőiként nyomasztanak. Mignola fekete-fehér, sötétségbe mártott illusztrációi kiválóan fokozzák ezt a hangulatot: ritkák a teljes oldalas vagy komplett jeleneteket ábrázoló rajzok, általában csak bélyegnyi képeket közöl megrepedt koponyákról, reményvesztett arcokról, vigasztalan épületekről vagy morbid tárgyakról és sírkövekről.
A könyv elsődleges erőssége mégis az, hogy az embert nem pusztán a vámpírapokalipszis ártatlan áldozataként ábrázolja. Mignola és Golden a soha véget nem érő háborúk egyfajta allegóriájaként használja a vérszívók elszaporodását és a világot velük együtt sújtó járványt – mi magunk hoztuk a nyakunkra a vészt, a pusztulást, mintha csak egy természetfeletti erő rettenetes hangon azt mondta volna: ha mindenképpen irtani akarjátok magatokat, én tudok nektek jobbat a kardoknál és a puskáknál.
És a bűnből, a gyarlóságból bőven kijut a főhősnek is. Baltimore világháború utáni története a barátai elbeszéléseiből áll össze, és azzal, hogy nem a szokásos, mindentudó narrátor, hanem három, hiányos információkkal rendelkező ember fedi fel előttünk vámpírvadász éveit, megfoghatatlanabb, szinte mitikus figurává válik. Még a barátai is elborzadva hallgatják, ahogy Baltimore izzó gyűlölettel, forrongó bosszúval és szűnni nem tudó megszállottsággal, önnön emberségét felemésztve járja a világot a vámpír nyomában, amellyel annak idején a csatatéren találkozott, és amely miatt elveszítette egyik lábát, később pedig a családját.
Mignola egyetlen képet rajzolt Baltimore-ról: az egész oldalas illusztráción egy önmagánál is nagyobb szigonyt szorongat, kabátján és övén számtalan szúró- és lőfegyver lóg, falábából megölt vámpírokat jelképező szögek lógnak ki, vonásai teljes feketeségbe vesznek. Szinte maga is egy szörnyeteg: egy egykori átlagember, akit a tragédiák sorozata megveszekedett harcossá és gyilkológéppé formált. Csak a vámpír leölése számít neki, semmi más, országhatárokon, vértengereken, hullákon gázol keresztül – így lesz a Baltimore a Drakula és a Moby Dick egy sajátos ötvözete.
Amikor pedig azt hiszed, ennyi az egész, és a szereplők találkozásával, a szálak összeérésével már csak a pokoli finálé van hátra, Mignola és Golden még egyszer meglep: dühös, kegyetlen végső összecsapás helyett a több éves üldözés és menekülés fáradtsága, üressége és értelmetlensége dominál, a gótikus haláltánc lemondásba és szomorúságba fordul, a halál megkönnyebbülésnek, a bosszú ízetlennek bizonyul. És mégis felvillan a megváltás fénye, még ha halovány és potenciálisan csalóka is: Baltimore talán nem is pusztítást és revansot keresett. Talán mindvégig célt és értelmet akart találni. Egy új életet a régi helyett, még ha ezt ő maga sem tudta.
A Baltimore hűséges követe a XIX. századi és XX. század eleji horrornak és gótikának – csöpög bele egy kis Poe, Lovecraft, Stoker, sőt Melville is, és bár e nagy elődökhöz csak egy-két kivételes pillanatban ér fel, néha pedig túlzásba viszi a sötét atmoszféra sulykolását, óriási öröm egy olyan kortárs művet olvasni, amely kiforrott stílussal, cselekményvezetéssel és okosan, allegorikusan idézi meg az említett időszakokat. Ha pedig valaki a könyv elolvasása után többre vágyik, nem marad hoppon: a Dark Horse-nál mind a mai napig fut Mignola és Golden 2010-ben indult képregénysorozata, a Baltimore – ennek első négy története a címszereplőnek a regény prológusa és fináléja közti küzdelmeit meséli el, az azóta megjelentek pedig már a könyv utáni eseményeket taglalják (és itt most a mai horrorképregények egyik legjobbikáról beszélünk).
----------------------------------------------------------------------
MAGYAR KIADÁS? Egy kiadó egy időben fontolgatta a kiadását, de aztán nem lett belőle semmi, és hát valljuk be - ez a könyv Amerikában sem éppen robbantotta fel a piacot. Erősen rétegműről van szó, kicsit a valószínűsége, hogy valaha olvasható lesz magyarul.