A többnyire biztos és következetes tempót diktáló Trónok
harcának a harmadik könyv második felét feldolgozó negyedik évada volt az
egyetlen, amely elnyújtottnak érződött, és ez még az egyes epizódok szerkezetén
is világosan meglátszott. Bő fél órás ki hol van/mit csinál/hová megy
helyezkedések után rendre jött a jó negyed órás, masszív finálé, ahol a
szükséges, lötyögős történetszál-sodrásokat követően földre kellett vinni a nézőt:
ilyen volt Joffrey esküvője, Tyrion tárgyalása vagy Oberyn és a Hegy párbaja. Ennek
kapcsán érdemes belegondolni, hogy amíg a harmadik könyvet összesen húsz
epizódban dolgozták fel, addig a még meg nem jelent utolsó kettőt együtt
mindössze tizenháromban fogják (az idei évad hétrészes, a jövőre vagy azután
érkező pedig hat lesz). És ennek meg is van az eredménye.
Gyorsan elébe megyek a leggyakrabban előjövő sirámoknak: nem érdekel Westeros logisztikája, az, hogy egy-egy karakter két jelenet között átszeli a fél kontinenst, hogy elvileg túl gyorsan röpködnek ide-oda a szereplők a térkép távoli pontjai között. Egyrészt azért nem, mert sokszor teljesen nyilvánvalóan napok telnek el két vágás között, másrészt pedig azért nem, mert a homályosan meghatározott távolságok sokkal kevésbé foglalkoztatnak a történetmesélési és karakterformálási fogásoknál (egyedül a Falon túli zombiszerző akcióban lógott ki nagyon látványosan a lóláb). Számolgassa a halál, hogy Aryának realisztikusan mennyivel telt volna több időbe eljutni Deresbe. Az évad megrövidítésének és a tempó felpörgetésének vannak nagyobb, vagy fogalmazzunk inkább úgy, tényleges problémái.
És nem, nem is arról van szó, hogy a sorozat kiszámíthatóbbá vált – természetes, hogy 3-4 évaddal ez előtt még szabadon lehetett kaszálni a karakterek között, és egymásra lehetett halmozni a döbbenetes fordulatokat, most azonban közeledünk a végkifejlethez, ami azt jelenti, hogy az egykor szanaszét szaladt szálakat újra össze kell hozni, ez pedig törvényszerűen egy szabályosabb, kevésbé kaotikus és meglepő folyamat. (És hát konfliktusokat eleve mindig sokkal könnyebb jól felvetni és kibontani, mint lezárni.)
A gond sokkal triviálisabb ennél: annyi történést sűrítettek hét részbe, amennyit korábban minimum másfél évad alatt meséltek el, a kapkodásban pedig nem egyszerűen csak azok az apró nüanszok vesznek el, amelyek korábban olyan sokat tettek hozzá a sorozathoz, hanem régóta futtatott történetszálak is dicstelenül, a szériához méltatlanul gyatra kivitelezéssel állnak bele a földbe. A legjobb példa erre Benjen Stark: tényleg arra tartogatták őt hét évadon át, hogy végtelenül buta deus ex machinaként húzza ki Jont egy amúgy is sután felvázolt kelepcéből, aztán gyorsan elpatkoljon? De említhetném a harmadik részt is, amelybe belesűrítettek többek közt két csatát és a Tyrell-ház bukását, a hatodikat, amely túl gyorsan tudta le „a hét westerosi” Falon túli küldetését (rengeteg potenciált hagyva kiaknázatlanul), és persze ott van Daenerys és Jon kiábrándító szegényességgel és fantáziátlansággal megfestett románca is, amelyről minél kevesebb szó esik, annál jobb.
Nehéz nem arra a következtetésre jutni, hogy a sorozat alkotói meg vannak lőve Martin könyvei nélkül. Amíg egy-egy évadhoz 800-1000 oldalas, iszonyatos részletességgel és gazdagsággal megírt monstrumokból építkezhettek, sokszor mesterien dolgozták át az alapanyag lényegét a mozgókép médiumára (mindig is nagyon becsültem, ahogy leírásokban, karakterek gondolataiban megjelenő fontos információkat remekül megírt, a történetbe szervesen illeszkedő új jeleneteken keresztül közöltek a nézőkkel), nem egyszer javítottak is rajta, most viszont, amikor valószínűleg csak szinopszisok állnak a rendelkezésükre, nem képesek önerőből kellő mennyiségű húst vonni a történet csontvázára. Így aztán minden kifinomultság és elegancia nélkül rohannak egyik plot pointból a másikba.
És persze állhatnak még a sietség hátterében költségvetési problémák is. Emlékszünk még az első évad átlagosan szerény falunapra emlékeztető királyi lovagi tornájára és a teljes egészében képen kívül lezavart csatájára? Mert ehhez képest mostanra egymást érik az eposzi totálképek, a CGI-mutatványok, az irdatlan méretűre nőtt sárkányok pedig kis túlzással minden második részben felégetnek egy fél hadsereget. Márpedig ezt a szintet még egy HBO-nak is bajos lenne tíz részen át hozni.
Szerencsére a történetnek már az említett csontváza is van olyan érdekes és izgalmas, hogy az egész évadot képes elvinni hátán. Elvégre évek (ha a könyveket vesszük, évtizedek) óta gondosan építgetett, alaposan előkészített nagy találkozásokra, fordulatokra, revelációkra, konfliktusokra kerül sor, és a régen elvetett magvak learatásának (még ha a kivitelezés olykor összecsapott is) egyszerűen nem lehet nem örülni. Amikor a Drogon hátán ülő Deanerys nekimegy a Lannister seregnek, amikor a sárkányok először néznek szembe a Másokkal, amikor Sansa és Arya újra találkoznak, vagy amikor a megmaradt fontos szereplők majd mindegyike leül egymással, hogy megbeszéljék a Falon túli fenyegetést, érzed, ahogy az alapjaiban pazarul megírt, nagy ívű történet, ha nem is feltétlenül meglepően, de következetesen, szépen kikerekedik.
A fináléra pedig tényleg összekapták magukat az írók: messze ez az évad legkiforrottabb, legátgondoltabb epizódja, benne a teljes sorozat történetének egyik abszolút meghatározó („csúcstalálkozó”) és érzelmileg leginkább ambivalens (Cersei és Tyrion) jelenetével, nem is beszélve a Sansa-Arya konfliktus kifutásáról – sok idei sutaságot meg lehet bocsátani ezt a közel 80 percet látva (persze sokkal jobb lenne, ha eleve nem kéne semmit megbocsátani).
Egyelőre nem tudni, hogy az utolsó, nyolcadik évad jövőre vagy azután érkezik, de jelen állás szerint csak hat részből fog állni, ami nagyon kevésnek tűnik. A sorozatoknál általában pont az elnyújtottság a gond, nem a kapkodás, a Trónok harcát ironikus módon most mégis az utóbbi veszélyezteti. Pedig nagyon nem kéne a finisben elkúrni.