A probléma bele van kódolva a koncepcióba: miután a Narcos első két évada letudta Pablo Escobar felemelkedésének és bukásának történetét, a harmadik átnyergelt a Cali kartellre, amelynek vezetői nagy riválisuk halála után kerültek a csúcsra, egyben a hatóságok kereszttüzébe. Csakhogy Escobart nem könnyű pótolni, lévén színes, ellentmondásos és végtelenül izgalmas karakter: szerető apa, férj és barát, lojális főnök, félelmetesen karizmatikus egyéniség, ugyanakkor megveszekedett, dühöngő, félőrült és kíméletlen tömeggyilkos is. Wagner Moura pedig valami istentelenül jól alakította.
A Cali kartell élén álló Rodríguez testvérek azonban visszafogottabb, szokványosabb, urambocsá, unalmasabb alakok voltak – nehéz lenne a sorozat második évadához hasonlóan mély és intenzív karakterdrámát építeni köréjük, drogbirodalmuk működésének mikéntje pedig a cselekményt is szükségszerűen más irányba tereli. Amíg a veszett kutya Escobar valóságos háborúban állt a DEA-vel és a kormánnyal (kolumbiai rémálom, forgatókönyvírói aranybánya), addig az üzletemberként tetszelgő, a felső tízezer köreiben forgolódó és magukat „Cali úriembereinek” tituláló Rodíguezék béke- és nyugalompártiak voltak, ellenségeiket, ha csak tehették, nem megölték, hanem inkább megvásárolták (iszonytató pénzmennyiségeket költöttek rendőrök, politikusok, tisztségviselők lefizetésére). Kolumbiának ez akkoriban megkönnyebbülés lehetett Escobar több évtizedig tartó, vérmocskos ámokfutása után (bár nem biztos, hogy a legmagasabb szintig terjedő korrupciós rendszer kiépítése sokkal jobb alternatíva), filmes, narratív szempontból viszont jóval szerényebb lehetőségekkel kecsegtet.
Olyannyira, hogy az írók a tízrészes évad első felében nem is tudnak mit kezdeni a helyzettel. Ebben az öt epizódban a sorozat az első évadot idézi, vagyis dokumentarista színezetű krónikája a Cali kartell felemelkedésének és működésének: csupa "ki-kicsoda" és "mit-hogyan csinálnak" a már szokásosan illúziómentes politikai háttérrel. De nincs fókusza. Pedro Pascal főszereplővé előlépő Peñája (Boyd Holbrook mint Steve Murphy nem tért vissza a harmadik évadra, beszippantotta a Logan forgatása) sokszor mellékalakká satnyul, minek következtében drogháborújának személyessége, megszállottsága ritkán domborodik ki hihetően és drámaian, a Rodríguez-fivérek pedig olyan vérszegények és sótlanok Escobarhoz képest, hogy a forgatókönyv is csak akkor összpontosít rájuk, amikor nagyon muszáj (a kartell két másik vezéregyénisége, Pacho és Chepe sokkal érdekesebb figurák, de az ő szerepük limitált).
A cselekmény epizódokon át egy helyben jár, még az egyik Rodríguez-fivér lekapcsolása sem lendít sokat rajta. Peña két fiatal ügynök segítségével próbálja felszámolni a Cali kartellt, de a korrupció és a politika megnehezíti a dolgát (Rodríguezék legális nyugdíjba vonulásra készülnek: jelképes büntetésért és vagyonuk megtartásáért cserébe átadják a szervezetüket a hatóságoknak), így egy ideig mindenki csak futja a kötelező köröket.
A történet akkor kel életre, amikor félúton Jorge Salcedo, a Cali kartell egyik biztonsági fejese kerül a középpontjába. Salcedo karakteríve jellegzetes noirtoposz: egy alapvetően jó ember a könnyű pénz csábításának engedve száll alá a bűn birodalmába, majd amikor rájön, hogy túl mélyre süllyedt, és az egész családját veszélybe sodorta, kétségbeesetten, fulladozva próbál újra felszínre törni. A harmadik évad innentől egy tipikus besúgóthriller a tipikus központi kérdéssel: sikerül Salcedónak a DEA kezére játszani a főnökeit, mielőtt lebukik, és kivégzik? És még ha meg is teszi, mit ér a börtön olyan bűnhatalmasságok esetében, akiknek minden túlzás nélkül az egész rendszer a zsebében van? De ha a cselekmény alakulása nem is tartogat meglepő fordulatokat, a kivitelezésében végre van annyi lendület és elegancia, a karakterdrámában pedig annyi feszültség és komplexitás, hogy már majdnem eléri az előző két, de legalábbis az első évad színvonalát.
A fináléban máris belebegtetett negyedik évad a mexikói drogbárókra fókuszál majd (előbb-utóbb nyilván eljutunk a Sineola kartellhez és El Chapóhoz), és ezen a ponton valószínűleg jót fog tenni a sorozatnak a közegváltás, ugyanakkor egyvalamiben mindenképpen erősítenie kell. Jobban meg kell fognia Peña karakterét, aki az első két évadban eleve másodhegedűs volt az amúgy szintén nem túl izgalmas Murphy mellett, most pedig Salcedóhoz képest szorul háttérbe. Pascal jó színész, simán el tudna vinni a hátán egy összetett, problémás karaktert, aki a jó ügy megszállottjaként morális szürke zónában, kiüresedett élettel vívja egyre elkeseredettebb harcait – de ennek, három évad után még mindig csak az alapjai vannak lefektetve. Szóval jó a Narcos még mindig, de jövőre kicsit bele kéne húzni...