A noir szóról, mint műfajról senkinek sem a habkönnyű limonádé ugrik be elsőre, de még századikra sem. Az emberi erkölcsök pöcegödrének mementói köszönő viszonyban sincsenek a léha, nyári unaloműzéssel, aztán kezünkbe vesszük Anthony O’Neill A sötét oldal című regényét és rájövünk, hogy tévedtünk.
A könyv címe nyilvánvalóan adja magát, hogy úton-útfélen Csillagok háborúja szóviccekkel tarkítsam a cikket, de megkímélve az olvasót az agyráktól, erről nagyvonalúan lemondok. (Na nem mintha nem lehetne vicces párhuzamot vonni az Erő sötét oldala és a Hold sötét oldalán létrejött bűnös város között.) Aki a fülszöveg alapján egy nyakig a bűn mocskában gázoló, tragikus múltú, kiégett nyomozó kanosszajárására számít, az vagy lapozzon tovább, vagy mutasson jóval nagyobb nyitottságot, mert szó szerinti noirt csak elvétve lelünk a könyv lapjain.
A koncepció azonban adott: egy rendkívül ügyes, nagyon okos és szerfelett gátlástalan üzletember virágzó, ám illegális kolóniát hoz létre a Hold túlsó oldalán, ami úgy vonzza a bűnözőket, a söpredéket, az ügyeskedőket és a bajba kerülteket, mint villanykörte a molylepkét. Egy ilyen közeg kiválóan alkalmas egy kőkemény sci-fi krimi lebonyolításához, agylerobbantó csavarokkal, sajnos azonban eme élményről muszáj lemondanunk, mert A sötét oldal nem kíván alámerülni semmilyen mélységekbe, az ígéretes háttér az marad, ami: háttér.
Szóval se nem noir, se nem sci-fi igazából - akkor mi? Egy nyári rumpuncs, egy laza limonádé. (Urambocsá, aperol spritz!) Annak viszont telitalálat. A két főszál zavarba ejtően gyors ritmusban villantja fel előttünk a Földön persona non gratavá vált Justus hadnagy sziklaszilárd erkölcsökkel levezényelt nyomozását, amelyet korrupt társai folyton akadályoznak, illetve a rémisztően idegen, mégis ismerős emberi vonásokkal felvértezett droid őrült zúzását, ahogyan megállíthatatlan gőzhengerként gyalul magának utat a Hold nem is oly lakatlan felszínén.
És míg a detektívkedés izzadságszagúan, álomba ringatóan csócsálja újra az unalomig lerágott “a zsaru a romlott elit sakkbábuja” csontját (kivételt csak Fletcher Brass, Donald Trump és Elon Musk hibridje, a bűnös város alapítója, a hangulatos, de gyomorforgató Brass-kód megalkotója jelent, mivel karaktere gyönyörű céltáblája egy kis aktuálpoltikai kritikának, és még csak ki sem lóg a regény keretéből), addig a droid állomásfejezetei adrenalinpörgető kaleidoszkópot nyújtanak parádés mini-sztorijaival.
Az utilitarista gondolkodást csúcsra pörgető programozásával a droid világokat ütköztet, majd zúz össze, a Holdon igluban raboskodó forradalmárral, kőzetgyűjtő geológusokkal kezdve egy küldetéstudattal megáldott karbantartón át a totális sötétben kábszerező kivénhedt rockbandáig. A droid rendkívül illedelmes magatartását egyetlen rossz szóval robbantó diskurzusok kegyetlenül szórakoztatóak, még úgy is, hogy a meglepetés ereje az első két találkozást követően elszáll. Utazása komikus, féktelen, pörgős és jópofa ötletekkel teli, ráadásul egy picike tudományt is csempész a Hold sajátosságaival kapcsolatosan.
Elég-e mindez, hogy elvigye a hátán a regényt? Mert ha egy pusztán fékszíjat szakító gimmick-parádéként nézzük A sötét oldalt, akkor a nyomozós fele felesleges, hiába villant meg az író egy-két ötletet a világosabb oldalon is, elég lett volna egy novellafüzérként kiadni Pszicho-Droid utazásai a Hold körül címmel. Ellenkező esetben a noiros, Sin City-s vonulatot kellett volna jóval erősebbre felhangolni a kötelező körök helyett. Azért így se rossz könyv, mert nagyon pörgős, egy hosszabb utazáshoz tökéletes elütni az időt, de ennél komolyabbat nem szabad várni tőle.
Eredeti cím: The Dark Side fordította: Pék Zoltán
Agave Kiadó, 2017, 346 oldal
