Négy London van, vagy legalábbis volt: a mágiában gazdag,
kiegyensúlyozott Vörös London, a szinte teljesen mágiamentes, kiszipolyozott
Szürke London, illetve Fehér London, ahol a mágia az egymással kegyetlen
trónfoglalási harcokat vívó hatalmasságok kiváltsága – plusz az elveszett Fekete
London, a bukott város, amelyet felemésztett a mágia, és amelynek kapuit
lezárták három dimenziószomszédja elől. Kell, Vörös London titokzatos múltú
hercege az egyik utolsó antariként, vagyis vérmágusként a három megmaradt
London között hozza-viszi a városok uralkodóinak üzeneteit, és közben
relikviákat csempész belőlük ki-be a saját kedvére. Egy nap birtokába kerül egy
Fekete Londonból származó, pusztító erejű kő, és miközben az elszabadult mágia
végveszéllyel fenyegeti otthonát, egy dimenzióközi királyellenes összeesküvésbe
is belebonyolódik.
V. E. Schwab fantasy-trilógiájának első kötetére (a második, a Gyülekező árnyak is hamarosan megjelenik) sok helyen aggatják rá a young adult kategóriát, teljesen tévesen. Valószínűleg azért, mert az írónő young adult könyvek szerzőjeként is ismert, de ha az Egy sötétebb mágia érettebb karaktervezetése és karcosabb hangvétele nem volna elegendő a célcsoport belövéséhez, azt sem árt tudni, hogy Schwab ezen a néven pont a felnőtt könyveit adja ki (a young adult művei Victoria Schwab név alatt futnak).
Az Egy sötétebb mágia ügyes szempontváltásokkal színesített, a ráérős (de abszolút szükséges) expozíciót követően gyors iramú fantasy-kaland, amely tobzódik az ötletes akciókban, a plasztikusan megírt, jellemzően hatalmas szívvel és óriási jellemhibákkal megáldott, vagyis szimpatikusan komplex és emberi szereplőkben (ez még a kevéssé jelentős mellékalakokra is áll) és a jól kidolgozott karakterviszonyokban. Kell mellé egy Szürke Londonból származó tolvajlány szegődik társul, és még ez az elmaradhatatlan (de egyébként vékonyka) romantikus szál is frissítő eleganciával és visszafogottsággal épül fel – első csókjuk kifejezetten emlékezetes a maga kedves spontaneitásával.
A könyv elsődleges ereje mégis a világábrázolásban rejlik. Schwab vastag, bátor ecsetvonásokkal festi meg a történet Londonjait, amelyeket nem csak a bennük jelenlévő mágia mennyisége és természete, hanem a színvilág, a társadalmi berendezkedés, az építészet vagy éppen az ott élők habitusa is markánsan megkülönböztet egymástól. A szerző ezzel eléri, hogy a városok közti oda-vissza utazás-menekülés-akciózás ne csupán a cselekmény előregördülése szempontjából legyen izgalmas, hanem pusztán a saját jogán is – mint egy felfedezőút. És hasonlóan okosan fejtegeti a mágia mibenlétét is – sok más fantasyvel ellentétben a varázslat itt nem holmi nagyvonalúan, homályosan beböfögött látszattörvények, hanem konkrét, alaposan körülírt és természetesen konfliktusforrássá váló szabályszerűségek alapján működik. Mi több, a mágiának megvan a maga karaktere, sőt, személyisége és akarata is.
Ami azt illeti, a világábrázolás olyan gazdag és tökéletes, hogy a történetmesélés nem is képes teljes mértékben tartani vele a lépést. Az említett pozitívumok ellenére a motivációk olykor bajosak (főleg Lina, a tolvajlány esetében), néhány belebegtetett sztoriszál és esemény kiaknázatlan marad, a finálé pedig, bár izgalmas, kicsit túl szokványos és egyszerű, mondjuk ki: kevés a könyv egészének intelligenciájához és színességéhez képest.
De ezek a jobbára kisebb problémák eltörpülnek a sokkal nagyobb erények mellett. Az Egy sötétebb mágia egyelőre magasan a legjobb fantasy, amelyet idén olvastam.
Eredeti cím: A Darker Shade of Magic fordította: Dr. Sámi László
Ventus Libro Kiadó, 2017, 448 oldal
