A Denevérember nem nézi jó szemmel a gondolatbűnözést

Gotham City Garage #1

Történet: Collin Kelly és Jackson Lanzing
Rajz: Brian Ching
DC Comics / Digital First

Míg a DC-nél hosszú hónapok előkészítése után elstartolt a Scott Snyder nevével fémjelzett Dark Nights: Metal megaesemény, amelyben az Igazság Ligája száll szembe a Sötét Multiverzumból előtörő fenyegetéssel, addig különösebb csinnadratta nélkül, ennek árnyékában egy másik, digitális sorozatuk is útnak indult. És bár Snyder agymenése elég szórakoztatónak tűnik (a valahonnan már ismerős) galaktikus gladiátorjátékkal, amelyben a Liga tagjai egy Voltron-szerű óriásrobottá összeállt gépezetet irányítva rombolják ki magukat az arénából (nem viccelek, lesznek itt dinoszauruszok meg a Sandmanből beugró címszereplő is), azért egy posztapokaliptikus Mad Max és Judge Dredd sztorielemekkel nyakon öntött alternatív valóság mégiscsak vonzóbb számomra.

Ahogyan a Bombshells is, a Gotham City Garage egy rendkívül nagy sikert aratott DC Collectibles akciófigura-szettből született, amelyben a DC-univerzum hősei egy motorosbanda tagjaiként jelennek meg egy meglehetősen lepusztult, távoli jövőben. Ennek a hátterét bontja ki most a képregény: az emberiség maradéka egy Édenkertnek elnevezett, óriási kupolavárosban lel menedéket megmentőjük, Lex Luthor vezetése alatt. A lakosságot az elméjükbe feltöltött LEXES nevű technológia tartja boldog tudatlanságban, az Édenkertet pedig a törvényszegőkre lecsapó, a Denevérember által irányított Kertészek óvják minden külső és belső fenyegetéstől.

Kara Gordon a LEXES egyik technikusa, aki a rendszeres szoftverfrissítésekért és az apróbb zavarok elhárításáért felelős, és nem tud szabadulni az érzéstől, hogy más módja is lenne az életnek, mint a totális kontroll és az individualitás elfojtása egy diktatórikus utópiában. Az élete hatalmas fordulatot vesz, amikor kiderül, hogy apja csecsemőkorában találta őt, és ezt a tényt addig rejtegette a Kertészek elől, amíg maga a Denevérember rájuk nem törte az ajtót. Gordon utolsó tanácsa a lányának, hogy menjen ki a napra, a burkon kívülre, ami eddig elnyomta a képességeit: és valóban, egy kriptoni ereje csak a Nap sugarai alatt éled újra...

Ching vázlatos, karcos, szálkás stílusa és Kelly Fitzpatrick elmosódott színhasználata tökéletes a posztapokaliptikus zsánerhez: a Denevér robotrendőrei (eltéveszthetetlen Judge Dredd behatás) a pusztákat járó, punkosított hősök, azaz Catwoman, Harley Quinn, Big Barda és Silver Banshee ellen. Ha a remekül felskiccelt világ után a karakterek személyisége szépen ki lesz bontva (remélhetőleg dúskálunk majd a flashbackekben), akkor remek szórakozásban lesz részünk. (Nagy Krisztián)


Kill or Be Killed #11

Történet: Ed Brubaker
Rajz: Sean Phillips
Image Comics

Ed Brubaker és Sean Phillips zseniális párost alkotnak. Együtt felelnek a Richard Stark legjobb munkáit idéző, ám modern környezetben játszódó Criminalért, a klasszikus noir és a lovecrafti horror elemeit ötvöző Fatale-ért, illetve a pesszimizmusban és alkoholban fuldokló The Fade Outért. Nem volt és nincs is ez másképp a Kill or Be Killed esetében sem, amely több kreatív bravúrt ötvöz egyszerre: ízig-vérig noir, bosszútörténet, karakterdráma, s valahol a ponyvák önkéntes igazságosztó archetípusának általam eddig látott legkifinomultabb dekonstrukciója is, melynek elolvasása után képtelenség az irónia szemüvege nélkül élvezettel olvasni olyan klasszikusokat, mint a The Shadow, a Batman vagy akár a Daredevil. 

A Kill or Be Killed zsenialitása túlmutat ezen, ugyanis felrúg egy csomó elbeszéléstechnikai szabályt, ami miatt egy gyengébb szerzőpáros kezében a képregény már az első story arc után összeomlott volna: a képregény első tíz száma végeredményében visszaemlékezés, amelyet végig a főhős vallomásba illő narrációja kísér, s amelybe időnként egész oldalakat kitevő expozíció ékelődik az egyes karakterek múltjának és motivációinak magyarázata érdekében. A siker titka, hogy mindez gyönyörűen komponált ritmusban zajlik, és sem Brubaker, sem Phillips nem veszteget a kelleténél több szót és képet az eseményekre és azok narratív megalapozására, ám nem is próbálják a textualitástól megfosztott minimalizmusba fojtani történetüket. 

Ennek ára viszont, hogy miután a cselekmény a tetőfokára ért, ám még messze a megoldás, és az egyes karakterek szálai sem értek össze teljesen, igenis szünetet kell tartani az új status quo megalapozására. A 11. szám pedig erről szól: egyszer és mindenkorra megoldódik a Dylant kísérő démon rejtélye, vagyis hogy az csak a képzelete szüleménye vagy pedig valódi természetfölötti lény, ami havonta legalább egy gyilkosság elkövetésére kényszeríti, különben kínhalált hal. Ám ezzel az előző számokban kiéleződött konfliktus még korántsem zárult le, sőt, csak most érnek össze igazán a bosszú és a karakterdráma motívumai. 

Valamilyen szinten minden oldal minden pillanata az első szám pillanatainak parafrázisa, egyszersmind minden történés a főhős jellemében és kapcsolataiban beállt változásokat visszhangozza (eddig titkolt pszichés zavarok, szerelmével és apjával való kapcsolata, stb.). Talán csak a vitriolos halloweeni poén működik önmagában - Dylan az ünnep alkalmából kénytelen beöltözni, és mivel már csak egy Nixon-maszkot talál a jelmezboltban, ezt viselve végez egy fiatal Kissingerre kínosan emlékeztető orosz maffiózóval. Esszenciális része a sorozatnak, a hű követők számára kihagyhatatlan darab. (Bobzenub)


Made Men #1

Történet: Paul Tobin
Rajz: Arjuna Susini
Oni Press

Victor Frankenstein története generációk képzeletét gyújtotta fel, és a mai napig se szeri, se száma az eredeti sztori különféle permutációinak. Legutóbb maga a teremtmény tért vissza New Yorkba, hogy szembenézzen alkotójának leszármazottaival, a Tintin-szerű mestertolvajlány, Bandette szürreális kalandjaival ismertté vált Tobin azonban inkább egy zsarudráma keretei közé helyezte a saját örökségét megtagadó Frankenstein-sarjat. A zsáner nem teljesen ismeretlen számára, mivel a Colder, amelynek főszereplője egy elmebetegek fejében létező Éhező Világba utazgató őrült, elég szép kritikai sikert hozott a számára.

Jutte Shelley a rendőrség kötelékében szolgál, ám egységét egy kamu segélykéréssel csapdába csalják, ahol elég egyértelműen profi bérgyilkosok látnak hozzá, hogy arcukon a munkájuk iránti szeretettel apró miszlikbe lyuggassák és robbantsák a szerencsétlen zsarukat. Jutte, miután végignézte, ahogyan lemészárolják a kollégáit, egyben barátait, még farkasszemet nézhet a hóhéraival, mielőtt őt is cafatokra lövik. Tökéletes bosszúfilmes felütés, különösen, hogy a titkos családi recept, amelyet a nagymama dolgozott ki, visszahozza a halálból. Jutte érthető okokból kissé be van gőzölve a történtek miatt, úgyhogy szépen összegyűjti ősei jegyzeteit, és alkut köt egy nehézsúlyú alvilági figurával: cserébe azért, hogy feltámasztja annak halott lányát, minden anyagi támogatást és védelmet megkap a terve kivitelezéséhez. A volt rendőrnő pedig hamarosan megjelenik egyik gyilkosa lakásában a barátai holttesteiből összefércelt segítői kíséretében...

A történet ugyan faék egyszerűségű, de akárcsak a nyolcvanas években a Nyugodjak békében (Dead Heat), lényegre törően és őszintén szórakoztat. Arjuna nagyszerűen hozza a noir és a gótikus hangulat egyvelegét, az utcai akciójelenetek pedig egyértelműen az első szám erősségei. Amint bemutatják a némi komplikációval újjáteremtett fegyvertársakat, alighanem még több mókára számíthatunk majd. (Nagy Krisztián)


Redlands #1

Történet: Jordie Bellaire
Rajz: Vanessa R. Del Rey
Image Comics 

Jordie Bellaire színezőként számtalan képregényben működött közre, tényleg lenyűgöző munkásságot tudhat maga mögött, lásd a comicbookdb oldalát. Ez azonban, ha nem is siralmas, mindenképp lapos írói debütálás, amiben közrejátszik, hogy éppen divatos formulákat vonultat fel és ötvöz, ám az első szám alapján ezt annyira érdektelen módon teszi, hogy csodába illőnek kéne lennie a hamarosan érkező másodiknak, hogy továbbra is az olvasmánylistámon tartsam a sorozatot. 

Mik is lennének ezek a formulák? Nos, manapság a boszorkány téma rendkívül felkapottá vált képregényes berkekben, elég csak a Wytchesre, a Harrow County-ra, a Chilling Adventures of Sabrinára vagy épp a Rachel Risingra gondolnunk, hogy csak a legjobbakat említsem. Ezenfelül egyre népszerűbbek az általam csak rurális thriller/horrornak nevezett képregények, amelyek valahol a The Walking Dead atmoszféráját idézik, mínusz zombie exploitation, lásd: Southern Bastards, Postal, Revival. Namármost, a hátborzongató boszorkányhorror és a karakterdrámára kihegyezett vidéki szorongás külön-külön biztos jól működnek, de amikor vérszomjas boszorkányok kerülnek a zombik helyére, hogy egy elbarikádozott rendőrőrsöt ostromoljanak, mindezt úgy, hogy a szám végi kvázi fordulat alapján ők lennének a továbbiakban történetünk főhősei… Nos ez egészen egyszerűen nem működik, csak mint tényleges exploitation, ahhoz pedig ez túlságosan vérszegény, mind az írói teljesítmény, mind a rajzok színvonala, mind pedig a tényleges vérmennyiség tekintetében. 

Kár érte, pedig Vanessa R. Del Rey kontúrokban gazdag, kissé elnagyolt rajzai valahol Steve Niles legjobb horrorképregényeit idézik, ám a jeleneteknek sajnos nincs súlyuk a megfelelő történeti megalapozottság nélkül, s mint írtam, önmagukban ezek a jelenetek nem annyira megrázkódtatóak, hogy B-kategóriás szórakoztatóélményt nyújtsanak. Amennyiben pozitív irányú fordulatot venne a sorozat, mindenképpen tájékoztatom a tisztelt olvasókat, ám az eddigiek alapján erre igen kevés esélyt látok. (Bobzenub)


Rockstars #6 

Történet: Joe Harris
Rajz: Megan Hutchison
Image Comics

Jó látni, amikor egy alkotás végre felnő a megvalósítani kívánt koncepcióhoz. Jobb lett volna, ha kezdettől fogva azt a színvonalat nyújtja, amit a rockzene kulisszái mögött húzódó misztikus összeesküvéselméletek érdemeltek volna, ám az első kötetet utólag értékelve arra jutottam, hogy Joe Harris végső soron egy elsőre igen primitív, mégis, más médiumokban igen hatásos struktúrát választott történetéhez. 

A Rockstars első öt száma mind szerkezetében, mind a karakterek közti dinamikában, mind a „vágások” terén mintha a japán mangák, de még inkább animék megoldásait követné, kezdve a múlt és jelen között cikázó expozícióval a tulajdonságaikkal és készségeikkel egymást kiegészítő főszereplőkön át a kettejük különváló történetszálainak közti ugrálásig. Az első három szám tényleges cselekményének és cselekménymagyarázó narrációinak aránya abszurd, egyszersmind kibírhatatlan méreteket öltött, ám Harris (Great Pacific, Snowfall) a negyedik számra, a kötelező magyarázó köröket letudva végre megtalálta a hangját. Továbbra sem értem, miért kell fiktív bandák fiktív összeesküvéselméleteit középpontba állítani, főleg annak fényében, hogy milyen elegánsan bontott ki egy rendkívül hasonló, hangvételében azonban lényegesen eltérő koncepciót valódi zenekarokkal és zenés utalásokkal Kieron Gillen és Jamie McKelvie a kultikus Phonogramban és az annak szellemi örökösének tekinthető Young Avengersben és a The Wicked + The Divine-ban. 

A hatodik szám egy új történetszál, a Children of the Beast kezdete, amelyben ezúttal már nem a stoner zene előfutáraként tekinthető hard rockot ihlető rejtélyes Sárkány entitás, hanem a heavy metalt tüzelő Bestia áll középpontban. Jackie-t, a zene világának rejtett összefüggései után kényszeresen nyomozó esetlen tinédzsert egy titokzatos mecénás vonja be a történet központi konfliktusába: egy addig sodródó fiatal gitárost, Dani Dangeroust egy lemezboltban megszáll a Bestia, felborzolva ezzel az acélzene állóvizét. Mindeközben Dorothy, a talpraesett és magabiztos újságíró eladásra kínált luxusvillák eltitkolt gyilkossági eseteit próbálja feltárni. 

Megan Hutchison rajzai is mintha kiforrottabbak lennének az első kötetnél, s külön dicséret illeti Kelly Fitzpatrick színezését, aki a Hellblazer legjobb korszakát idéző, modern noirba illő atmoszférát kölcsönöz a képregénynek. Erős kezdés az új történethez, s aki bizakodva vágott bele a sorozatba, ám elbizonytalanította az első pár szám, mindenképp tegyen próbát a hatodikkal – minden jel arra mutat, hogy innentől felfelé fog ívelni a színvonal. (Bobzenub)


Kövess minket Facebookon és Twitteren!

Üzenj a szerkesztőségnek

Népszerű
Uralkodj magadon!
A Geekz kommentszabályzata: Csak témába vágó kommenteket várunk! A politikai tartalmú, sértő, személyeskedő és trollkodó, illetve a témához nem kapcsolódó hozzászólásokat figyelmeztetés nélkül töröljük! A többszörös szabályszegőket bannoljuk a Geekzről/444-ről!
;